2018. 05. 14.

Nukleáris alkony I.: Lengyelország nem kér az atomból?

 Paks2 támogatói valamilyen, csak általuk ismert okból előszeretettel emlegetik a „nukleáris reneszánsz” szókapcsolatot, meglehetősen kreatívan értelmezve azt a tényt, hogy az elmúlt 15 évben (2002 óta) több atomerőművi blokkot (75 db) zártak be, mint amennyit átadtak (72 db), azaz a jelenlegi építési trendek a kiesések pótlását sem képesek biztosítani, ami az atomenergia jelentőségének folyamatos csökkenését vetíti előre a világban. Amúgy minden valamirevaló elemzés ezt is valószínűsíti, Kínában például 2017-ben több teljesítmény leadására képes napelem-kapacitást adtak át, mint amennyi nukleárist az egész egész világon.  De mi magyarok, másmilyen, különleges fajta vagyunk, mi akkor is atomerőművet építünk, ha mindenki más számára nyilvánvaló, hogy ennek semmi értelme. Ugyancsak Paks2 támogatói ezen túl különösen erős áhítattal viseltetnek a Roszatom technológiája és üzleti sikerei iránt, nem győzve hangsúlyozni, hogy mennyi megállapodásuk van világszerte, és rövidesen az  óceániai kis szigetállamok is VVER-1200-as blokkokkal lesznek telepettyezve. No persze az az ország, amelynek kormánya és közmédiája a legvadabb Sputniknews-os álhírt is úgy zabálja, mintha az élete múlna rajta, miért ne hinné el a Roszatom rózsaszín reklámszpotjait. A helyzet azonban az, hogy a Roszatom szénája korántsem áll túl jól, már az oroszországi versenyképességük is kérdésessé vált, és ezen az a kreatív gyakorlat, hogy minden olyan országot, ahol valaha felmerült az orosz nukleáris cég belépése a piacra, leszerződött üzletnek tüntetnek fel, vajmi keveset segít. Etiópia, Banglades, Egyiptom, Dél-Afrika, Törökország, Belorusszia, s és még sok más ország szerepel ezen a „sikerlistán”, azonban a valóságban ezeket a sikertörténeteket számos sötét árny övezi, és van, ami már végképp legkerült a napirendről  Most induló sorozatomban néhány külföldi beruházást járok körül, különös tekintettel a Roszatom egyes projektjeire, közelebbről megvizsgálva, hogy miért megalapozatlan nukleáris reneszánszról, vagy a Roszatom sikeréről, robbanásszerű piaci előretöréséről beszélni, és milyen súlyos nehézségek, botrányok, akár törvénytelenségek öveznek egyes beruházásokat.

 zarnowiec-nuclear2-jamnik.jpg

Az 1980-as években elkezdett, befejezetlen atomerőmű  Żarnowiecben (forrás: Central European Financial Observer

Varsó nem hisz a fűtőelemeknek

Első elemzésemben egy nem direkt Roszatom-projektet, ám hozzánk közel eső példát vizsgálok meg. A nukleáris feltámadás egyik nagy reménysége sokáig Lengyelország volt, amely eddig atomenergia nélküli energiapiaccal rendelkezett. Az 1980-as években a Szovjetunió ugyan Lengyelországban is szeretett volna Pakshoz hasonlóan 4 VVER-440-es reaktort építeni, de közbejött a szükségállapot, Csernobil, majd a rendszerváltás, és 1990-ben egy népszavazás határozottan nemet mondott a projektre. Az elmúlt években azonban újra lebegtetni kezdték annak lehetőségét, hogy Varsó beáll a nukleáris technológiát alkalmazó államok közé, és így a pro-nukleáris EU-tagországok tábora bővülhet. Ennek policy szempontból is komoly tétje van, hiszen az EU-n belül komoly nézetkülönbségek vannak az atomenergia megítélése körül, és erős nyomás mutatkozik arra, hogy az eddigi, a nukleáris energiát megkülönböztetetten támogató és kedvezményező  (lásd Euratom szerződés) európai jogszabályi környezetet felülvizsgálják. Egy új (és relatíve nagy) atompárti tagállam ebben a vitában perdöntő jelentőségű lehet. Már 2010-ben bejelentették az atomerőmű-építési terveket,  azonban – részben a 2011-es fukusimai katasztrófa eredményeképpen – csúszások, késések és halasztások inkább jellemezték a projektet, mint az előrehaladás. Az események a jobboldali populista Jog- és Igazságosság 2015-ös hatalomra kerülésével gyorsultak fel. Úgy tűnik a radikális jobboldali populistákban van valami ellenállhatatlan vonzódás az atomenergia iránt, de valószínűleg nem az energiapolitika az egyetlen terület, ahol világképük a 20. század idejétmúlt, megalomán, voluntarista vízióin alapul, nem pedig a 21. század valóságán. 

A lengyel tervek megvalósítására persze az oroszok is szívesen ajánlkoztak, (kifejezetten a lengyel-német nézetkülönbségek felerősítését várták attól, hogy Lengyelország beszáll a németek által épp kivezetett nukleáris szektorba), ami azért az orosz függéstől való hagyományos varsói idegenkedés ismeretében a siker mérsékelt esélyével kecsegtetett. Viszont annál nagyobb értéke lett volna, szimbolikusan is, ha mégis sikerül. Végül inkább a GE Hitachi technológiája felé mozdult a lengyel kormány, bár felmerült francia (Areva), dél-koreai vagy kínai cégek bevonása is.

A kulcskérdés természetesen a finanszírozás volt, ami évek óta a nukleáris beruházások Achilles-sarka. A PiS-kormány alapvetően saját finanszírozásban képzelte el a projektet, amihez tőkeerős, részben vagy egészben állami tulajdonú cégeket kívántak bevonni a beruházásba. A költségek is erősen vitatottak, a becslések 15 és 21 milliárd dollár közé esnek, az alsó és a felső becslés közötti különbség a megtérülés szempontjából azért a „nem mindegy” kategória.

Csakhogy ezek a tervek a jelek szerint most bajban vannak: először különböző állami cégek, elsősorban a PGE (Polska Grupa Energetyczna), Lengyelország legnagyobb energiaszolgáltatója, egymás közt adták vették a projektet. A finanszírozás megoldatlanságának biztos jele volt, amikor a PGE idén februárban meghirdette, hogy szívesen lát még másokat is a projektben, a költségek fedezésére.  A mások azonban nem tolongtak, és a PGE végül most közölte, hogy fő finanszírozóként és beruházóként kiszáll a projektből. Mert helyette inkább off-shore szélerőművekbe fektet, amik szerinte sokkal versenyképesebbek. Amivel nagy bajba került az egész elképzelés. Pláne, hogy a készpénzben gazdag, tőkeerős lengyel olajcég, a PKO Orlen, amelyet a varsói kormány megpróbál bedobni a PGE helyére, szintén jelentős kapacitású északi-tengeri off-shore szélfarmok kiépítését tervezi, a két projekt párhuzamos finanszírozása pedig még számukra is nehézségeket okozhat.

Nagyon bizonytalanná váltak tehát a lengyel atomerőmű-tervek, ennek elsődleges oka pedig egyértelműen a technológia egyre nyilvánvalóbban gyenge versenyképessége, ami miatt minimálisan is piaci alapon gondolkozó cégek vagy kormányok ma már sorra vonulnak ki a korábbi terveikből. A következménye pedig nem csupán az lehet, hogy Lengyelország szén-alapú energiaszektorát nem egy zsákutcás nukleáris kalanddal, hanem a megújulók fejlesztésével vezetheti át a 21. század alacsony szén-kibocsátású gazdaságába, hanem az is, hogy az európai erőviszonyok nem az atomlobbi javára rendeződnek át. Ami mindannyiunknak nagy nyereség volna.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

2018. 05. 04.

Napelem-ellenforradalom

Már-már azt hittük, a magyar kormány a racionalitás felé tesz lépéseket az energiapolitika területén. De aztán hamar eloszlatták a megalapozatlan vádat, hogy épeszűen gondolkodnának. Marad a lopás, és Paks2 nukleáris csapása a következő évtizedek magyar költségvetéseire és energiapolitikájára.

 

fotovoltaic.jpg

 

Két héttel ezelőtt váratlanul módosította a kormány a megújuló energia kötelező átvételéről szóló rendeletét, gyakorlatilag lehetetlen feltételeket támasztva az 500 KW alatti kiserőművek számára az engedélyeztetésben. Pedig rövid ideig úgy tűnt, hogy a 2010 óta tartó, megújuló-ellenes szabadságharcban legalább bizonyos frontokon tűzszünet állhat be. A 2011 óta várt új megújulós szabályozás (a METÁR) tavaly év eleji hatályba lépése felvillantotta azt a lehetőséget, hogy szélesebb, kiszámíthatóbb támogatással Magyarország is nekiindulhat a világban már régóta zajló energiaforradalomnak. Ha szélerőműveket nem is engedélyeznek továbbra sem, de legalább a napenergia területén beindulhat a lendületesebb növekedés, kellőképpen decentralizált struktúrában (sok kis és közepes méretű projekttel és céggel). Hisz annak idején (2010-ben) épp az volt a kormány legfőbb érve a szélerőművek ellen, hogy szerintük az döntően külföldi tulajdonú nagyvállalatoknak nyit piacot és lehetőséget. Most nem mennék bele annak taglalásába, hogy ez miért nem igaz, vagy a szélenergia tiltása helyett mit lehetett volna tenni a KKV-k és közösségi alapú projektek kedvezményezésére, itt és most csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kormány az új módosítással épp a KKV-kat szorítja ki a napenergia piacról, azt lényegében néhány, időben és jól informált nagy cégre szabva.

Mert ne legyen kétségünk. A módosítás célja alapvetően az, hogy szoros kontroll alatt tartsa a megújulós piacot, lehetetlenné téve, hogy a technológiai és piaci körülményeknek megfelelő, robbanásszerű fejlődés következzen be, ami azzal a veszéllyel járna, hogy pillanatok alatt kiderülne, hogy Paks2-re semmi szükség. Fent kell tartani a mesterséges energiapiaci kapacitáshiányt, hogy annak kitöltésére aztán be lehessen tolni a veszteséges, drága, káros és kockázatos új paksi blokkokat.

A fejlemények azonban sajnos egy korábbi elképzelésemet is felülírják. Egy ideje azt gondolom, hogy a magyar energiaforradalom utolsó esélye, ha meggyőzzük a kormányt, hogy végső soron a megújuló energiatermelésből is lehet lopni. És mind jobban járunk, ha Mészáros Lőrinc nem értelmetlen atomerőművön, hanem szélturbinákon és naperőműveken gazdagodik, ha közben Magyarország, ha lassabban, drágábban, alacsonyabb hatékonysággal, korrupciós veszteséggel is, de csak a jó irányba halad. A friss módosítás azonban világossá teszi, hogy a cél csupán a szektorban lenyúlható hazai közpénzek (és esetleg némi uniós beruházási támogatás) maradéktalan begyűjtése, de anélkül, hogy a magyar energiapolitika irányán az érdemben változtatna. Világos, hogy itt csak azok rúghatnak majd labdába, akik jó politikai kapcsolatok, naprakész információk birtokában néhány nagyberuházással biztos, kiszámítható jövedelemre óhajtanak szert tenni, de annak, hogy KKV-k, önkormányzatok, fogyasztói szövetkezetek, állampolgári kezdeményezések beruházásainak ezrei révén áttörés történjen a megújuló energia piacán, annak vaskézzel kell gátat szabni.

Rossz hír ez, mert ha a megújulók terjedéséből oligarcháink leszednék a maguk korrupciós jutalékát, az ugyan veszteség lenne, de mégiscsak a jó irányba haladnánk. De ha csak a lopás marad ebből a kombinációból, abból nem lesz semmi, néhány saját lábon, vadászkastélyon és helikopterezésen túl. Egy ország jövőjének kicsit sovány.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

2018. 05. 03.

A sajtószabadság védelme a saját szabadságunk megóvását jelenti

world-press-freedom-day-2017-and-the-themes-media-are-our-best-hope-thepoliticalindia-mews-800x400.jpg

A Sajtószabadság Világnapján ideje szembenéznünk azzal, hogy a médiapiac eltorzítása, az újságírók és sajtótermékek ellehetetlenítése, tényfeltáró újságírók meggyilkolása nem harmadik világbeli, közép-ázsiai vagy az orosz médiapiacok sajátossága csupán, hanem immár Európán belül is a mindennapok része lett. Daphné Caruana Galizia és Jan Kuciak meggyilkolása, a magyar, lengyel, bolgár vagy horvát sajtóhelyzet, az álhírek és az orosz propaganda járványszerű terjedése számvetésre kell, hogy kényszerítse az EU-t. Nem maradhat az eddigi elegáns távolságtartás ezektől a problémáktól, arra hivatkozva, hogy a médiaügyek tagállami hatáskörbe tartoznak. A minőségi újságírás helyzete általában is válságos, a médiafogyasztási szokások átrendeződése, az közösségi média és az ingyenes tartalmak előretörése, a digitalizáció miatt. A tulajdonosi és tőkekoncentráció a médiapiacon a sajtó sokszínűségét, függetlenségét és kiegyensúlyozottságát veszélyezteti. Az idő- energia- és pénzigényes tényfeltáró újságírást egyre kevesebb médiaműhely engedheti meg magának Európa-szerte. Máltán és Szlovákiában Európában már rég elfeledettnek gondolt újságírógyilkosságok történtek. Magyarországon és Lengyelországban a sajtó direkt és indirekt politikai elnyomása a múlt legsötétebb árnyait hozta vissza. Három perc a magyar közszolgálati televízióból bárkit meggyőz arról, hogy hatalmas baj van – ezt a demonstrációs eszköz szerepet azért köszönjük meg az ott dolgozóknak.

Az EU-nak be kell látnia, hogy a független, minőségi média megmaradása a demokratikus működés fenntartásának az elengedhetetlen eszköze a tagállamokban, demokratikus tagállamok nélkül pedig nem csak demokratikus, de semmilyen EU nincsen. Nem lehet az Európai Unió jövőjét tervezgetni anélkül, hogy világos terv ne lenne arra, hogy hogyan védjük és erősítjük meg a független, minőségi újságírást a tagállamokban. Jogi eszközökre éppúgy szükség van, mint pénzügyi támogatásokra. És az EU-nak világossá kell tenni, hogy képes kiállni a saját értékeiért. Amíg élt az a feltételezés, hogy minden tagállam osztja az európai alapjogokat és alapértékeket, addig hivatkozhatott a Bizottság arra, hogy politikailag semleges óhajt maradni, és nem szeretne médiaprogramokat, újságírókat vagy civil projekteket finanszírozni.  A helyzet azonban változott. Ma egyes tagállamok, köztük Magyarország nyíltan kérdőjelezik meg az alapjogok és alapértékek uralmát. Az EU nem maradhat közömbös az ezeket a média területén védelmezni óhajtó műhelyekkel szemben, nem hagyhatja őket magukra. Biztosítani kell az újságírók és forrásaik magas szintű, kötelező jogi védelmét a tagállamokban. Örülök, hogy négy évi munkával sikerült elérni, hogy a közérdekű bejelentők jogi védelmére egy erős és támogatható javaslatot tett le a Bizottság az asztalra – olyasmit, amit még pár éve is határozottan elleneztek. De folytatni kell ezt a munkát nem csak a javaslat átpasszírozásával annak lehető legerősebb formájában a Parlamenten és a Tanácson. De például az újságírókat elbátortalanító jogi eljárásokat korlátozó uniós jogalkotással is, amit az elmúlt fél évben kezdtünk el szorgalmazni. Meg kell vizsgálni, mit tehetünk a tényfeltáró újságírók személyes adatainak jobb védelméért is, amire a szlovákiai Kuciak-gyilkosság kapcsán figyeltünk fel.

És szükség van pénzügyi forrásokra is. Költségvetési módosító indítványom nyomán március közepén végre elindult az a pénzügyi program, amit szintén négy éve kezdeményeztem először, határon átnyúló oknyomozó újságírói projektek finanszírozására. Egyeztetünk a Bizottsággal ennek lehetséges folytatásáról a következő évekre. Hosszú távon azonban a 2020 után költségvetésben állandó jellegű forrásokra van szükség erre a célra – ezen dolgozom most.

Meglehet, a politika világszerte a vezérelvű, populista, leegyszerűsítő, ellenségkép-kereső modellek felé mozdul el. Én mégis hiszek abban, hogy hosszú távon a közös ügyeink nyílt megvitatásán alapuló demokrácia-modell győzni fog, egész egyszerűen mert a közös életünk sokkal magasabb minőségét képes biztosítani, mint az autokratikus, centralizáló rezsimek. De hogy ez a győzelem milyen soká várat magára, az azon is múlik, hogy mennyire vagyunk képesek megőrizni, megerősíteni az efféle vitáknak teret adó, a nyilvános diskurzus feltételeit megteremtő, az ehhez szükséges információkat feltáró minőségi, független sajtót. Ne csak a Sajtószabadság Világnapján emeljük fel szavunkat a szabad sajtóért, mert ezzel végső soron önmagunk szabadságát védjük!

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

2018. 04. 17.

Délibábok közt

Szombaton 120 ezer ember gyűlt össze a Kossuth téren, hogy megmutassa, a Fidesz szerezhetett kétharmadnyi parlamenti mandátumot, de az ország, a választók többsége még nem az övé. A legfontosabb benyomás a tüntetésről az, hogy a választók nem csak kritizálták az ellenzéki pártok megosztottságát, és ebből fakadó, még a lehetőségeknél is gyengébb teljesítményét, de a maguk részéről túl is léptek – a megosztottságon mindenképpen, de talán az ellenzéki pártokon is. Akik ott voltak, tudják, akik nem, olvashatták számtalan helyen: DK-sok és Jobbikosok, LMP-sek, szocik, belvárosi liberálisok, raszták és kopaszok tüntettek nagy egyetértésben az Orbán-rezsim valósága ellen.

20180414_bptuntetes_reuters.jpg

 Kép forrása: szabadmagyarszo.com

Az ugyanakkor egyelőre nem látszik véglegesen, hogy az ellenzék pártjai stratégiai szinten milyen tanulságokat vonnak le az elvesztett voksolásból. Két elbukott választás után azonban fontos néhány alapvető dologgal szembenézni. Olyan tényezőkkel, amik megkerülhetetlen kényszerei bármiféle ellenzéki politizálásnak a jövőben.

1, A jelenlegi magyar választási rendszer kvázi kétpártrendszert hoz létre. Az egyéni mandátumok domináns szerepe és a győzteskompenzáció miatt technikailag lehetetlen 4-5-6 pártból álló, versengő ellenzéki kínálattal a siker esélyével felvenni a küzdelmet a Fidesszel. Olyan, hasonló logika mentén működő régi demokráciákban, mint a brit vagy az amerikai, évszázados léptékben sem sikerült érdemben megtörni a két domináns párt alkotta politikai mező mintázatát. Hogy csak a hozzám legközelebb álló szereplőket említsem: a zöld politika reprezentációja ezekben az országokban folyamatosan keserves küzdelem a felszínen maradásért. (Ha valakit ez a része érdekel jobban a történetnek, szívesen kifejtem külön bővebben is). A brit liberális demokraták története is inkább a helyzet nehézségére, mintsem a kétpárti rendszer sikeres megtörésére szolgál például.

2, A pártkínálat változása ezekben a rendszerekben leginkább úgy nézhet ki, ha egy újonnan feltörekvő pártnak sikerül kiszorítania az addigi váltópártot ebből a szerepből. Ennek jellemzően relatíve gyorsan meg kell történnie, mert tartósan két vagy több váltópárti pozícióra törő erő nem tud párhuzamosan megmaradni.

3, A magyar parlamentben jelen állás szerint 4 (a Párbeszéd esetleges önálló frakcióalakítása esetén 5) ellenzéki párt képviselteti magát frakcióval, és további kettőnek (Együtt, Liberálisok) ülhet benn képviselője, és még párt nélküli képviselő (Mellár Tamás) is lesz. Ez a rendszer az elmúlt két választáson nagyjából mindent kihozott magából. Jó érveink vannak arra, hogy ilyen formában ez így ennyire képes.

4, A rendszer hatékonyságát (illetve annak hiányát) illetően két domináns kritikai diskurzus van. Az egyik szerint a probléma magva az, hogy túl sok a párt (Összefogás-diskurzus), a másik szerint alapvetően hitelességi deficit van (anti-Gyurcsány és anti-MSZP diskurzus). Az utóbbi is elfogadja persze a pártok számának szükségszerű csökkentését, csak ezt nem az integrációjukkal/együttműködésükkel gondolja megoldhatónak, hanem a pártok egy/jó részének eltűnésével. A helyzet azonban az, hogy mindkét, gyakran önmagába zárt diskurzus figyelmen kívül hagy súlyos, és megkerülhetetlen tényeket.

5, Az Összefogás-diskurzus nem számol azzal, hogy a probléma nem csupán az, hogy túl sok szeletre van osztva az ellenzéki torta, hanem az is, hogy túl kicsi. A Jobbik nélküli ellenzék jelen pillanatban 1 millióval kevesebb szavazót képes mozgósítani, mint a Fidesz-KDNP. A Jobbik bevonása, és egy tőlük a DK-ig ívelő együttműködés szerintem a politikai és szakpolitikai célok radikális különbözősége miatt tartósan aligha lehetséges – a párt Vona Gábor lemondásával valószínűsíthető „újraradikalizációja” pedig tovább csökkenti ennek esélyét. Meggyőződésem, hogy a baloldal számos szereplője csak végső reménytelenségében fordult efelé a megoldás felé, és egy ilyen kiméra nem csak morálisan megkérdőjelezhető, de valójában működésképtelen, még nagyon korlátozott célok elérése érdekében is. A „régi baloldal” pártjai (MSZP, DK) pedig tényszerűen nagyon kevéssé alkalmasak új, eddig nem a baloldalra szavazó polgárok aktivizálására, bevonására, vagy áthúzására a jobboldalról. Ebben a helyzetben a puszta összefogás nem tud olyan választói tömeget eredményezni, amely képes a Fidesznek nemhogy a legyőzésére, de akár megszorongatására is. Ezen az „Összefogást!”-mantra gyakoribb ismételgetése sem tud érdemben változtatni.

6, A „hitelességről” szóló diskurzus két stratégiai ponton küzd nehézségekkel. Az egyik pont épp a hitelesség megállapításának módja. Tartok tőle, hogy a pártok hitelességét döntően a választópolgárok jogosultak visszajelezni, éspedig elsősorban a szavazataikkal. A mostani választáson az MSZP 650.000, a DK pedig közel 300.000 választó számára kellően „hiteles” volt ahhoz, hogy rájuk szavazzanak. Ez együtt majdnem a duplája a hitelesség-diskurzust elsősorban képviselő LMP és Momentum összesített szavazatainak. Egyáltalán nem kell a fenti pártokat szeretni, bűneik számosak, alkalmasságuk megkérdőjelezhető, de a meglehetősen bőkezű ellenzéki pártkínálat közepette is a Jobbikkal összemérhető választói akarat áll mögöttük. Lehetséges azt gondolni az LMP-ben és a Momentumban, hogy ők hitelesebbek, még az is lehetséges, hogy számos szempontból ez így is van, a választók azonban ezt szemmel láthatólag árnyaltabban látják.

7, A „hitelesség-diskurzus” képviselői szerint ezeknek a pártoknak egyszerűen el kéne tűnniük a közéletből, és átadni a helyüket a hitelesebb pártoknak. Csakhogy a hitelesség meghatározásának nehézségein túl az is gond, hogy ez az átengedés tényszerűen nem, vagy csak nagyon lassan következik be. Nyolc év ellenzéki ügyetlenkedés után az MSZP-DK kettősnek még mindig közel 1 millió szavazója van. Ez pedig politikai értelemben legitimálja a létüket, technikailag pedig megkerülhetetlenné teszi őket. Lehet vizionálni egy MSZP-DK nélküli valóságot, ahol az új pártok felszívják valamennyi szavazójukat, és még egymillió újat is mobilizálnak mellé, de az ilyesmit jobb, ha a pártkongresszusok utáni sörözések késői szakaszára időzítjük, nem pedig a stratégiaalkotás folyamatának időtartamára.

8, A váltópárti csere projektje tehát jelen pillanatban igencsak lassan, és sok-sok kérdőjellel halad (a Momentum a parlamenten kívül rekedt, az LMP pedig 0,7 százalékkal a 2010-es eredménye alatt teljesített). Ami azt is jelenti, hogy belátható időn belül a kép tisztulása, az ellenzéki kínálat számosságának csökkenése ezen az úton nem fog bekövetkezni.

A helyzet tehát az, hogy egy praktikusan kétpárti rendszerben túl sok ellenzéki pártunk, de azoknak túl kevés szavazójuk van. A helyzet megoldásához a két uralkodó ellenzéki stratégia egyike sem ad meggyőző kulcsot. Az összefogás elvben előállíthat egy 2-3 párti politikai erőteret, benne 1-2 ellenzéki párttal, de önmagában nem tudja bővíteni a választói támogatást. Nem érdemes csupán az LMP-re meg a Momentumra mutogatni, mint a kormányváltás akadályaira (bár a kétharmadot valóban megspórolhatták volna nekünk minimális, néhány választókerületre kiterjedő koordinációval). A feladvány jó részére nem tudnak választ adni nekünk az összefogás pártjai és hívei.

A „régi baloldal” kritikusai nem adnak nekünk választ arra, hogy milyen legitimációs alapon szeretnék a politikán kívül látni közel 1 millió ember szavazataival a parlamentbe küldött pártokat. Gyakorlati szempontból pedig egész egyszerűen nem történik meg a váltópárti helycsere, az LMP (vagy a Momentum) nem látszik képesnek arra, hogy gyors, határozott ütemben kiszorítsa a régi baloldal pártjait a politikából.

Amíg tehát a két fél pusztán egymást hibáztatja a kudarcért, addig egyfelől az egyébként szintén kudarcos saját stratégiáját próbálja csupán ráerőltetni a teljes ellenzékre, másfelől fenntartja azt az állapotot, amelyben az ellenzék pártjai valójában nem a Fidesszel, hanem egymással versenyeznek. Ez a belső helyosztó háziverseny pedig aligha fogja elhozni azt az áttörést a társadalmi támogatásban.

Olyan stratégiára van szükség, ami mindkét kritikus problémára megoldást kíván. Számomra ez a szombati tüntetés üzenete. De az ellenzéki oldal konszolidációját nem lehet valamelyik kis szubkultúrájának a dominanciájával megvalósítani. A pártkínálat szűkítése nem történhet, és nem is történik meg 1 millió ellenzéki, szocialista-gyurcsányista szavazó figyelmen kívül hagyásával. Nem lehet a szocialisták legitimációját megkérdőjelező LMP-s vagy momentumos platformról integrálni az establishment-baloldal 1 millió szavazóját. A szövetségkötésnek nem a sértegetés a leghatékonyabb módja. Az ellenzéki térfél konszolidálására ugyanakkor ez a brand, ez a platform alkalmatlan. Az MSZP-DK vonzereje, mobilizáló képessége soha nem fog tudni érdemben túlnyúlni a hardcore baloldali szavazóbázison. Nem lehet szocialista megújulást kínálni a Fideszről leszakadó konzervatív szavazóknak. Nem lesznek vevők rá. Olyan ernyőre van szükség, ami túllép a hagyományos törésvonalakon, és képes a Márki-Zay Péter, Mellár Tamás-féle mérsékelt konzervatívok, vagy a rugalmasabb LMP-s világ integrálására. Az ellenzéki választók között leomlott egy csomó eddigi válaszfal, számukra másodlagossá vált, ki a szocialista, ki a párbeszédes, DK-s, jobbikos vagy momentumos. De egy füst alatt a pártok identitáspolitikai harcai iránt is elvesztették az érdeklődésüket. Nem foglalkoztatja őket, melyik ellenzéki párt melyik többi ellenzéki pártot akarja legyőzni. Arra kíváncsiak, aki a Fideszt akarja legyőzni. Olyasmire várnak, ami visszatükrözi ezt a kívánságukat. Az ellenzéki pártoknak erre kell ajánlatot tenniük a választók felé. Máskülönben azok túllépnek rajtuk.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

2018. 04. 09.

Kétharmad után

patk_226.jpg

Ne áltassuk magunkat, ez itt a Ground Zero. A Fidesz újabb kétharmada minden eddigi ellenzéki stratégiát, elképzelést, munkát érvénytelenített. Mint ellenzék, másodszor futunk neki a Fidesz leváltásának, és másodszor vallunk nagyjából ugyanúgy kudarcot.  A legegyszerűbb lépés most a bűnbakkeresés. Az LMP csinált kétharmadot; Gyurcsány miatt győzhet újra és újra a Fidesz; a szétmorzsolódó MSZP tehetetlensége tartja hatalomban Orbánt; a Jobbik önbecsapása, hogy ők az egyedüli kormányváltó erő az oka mindennek; a nagyképű Momentumosoknak kell szembenézni azzal, hogy ők sem csinálják jobban. De jobb, ha nem próbáljuk ezzel felmenteni magunkat, hátha a szégyen kicsit kisebb szelete esik ránk, ha másokra mutogatunk. Ez, ami most van, mindannyiunk közös terméke, ellenzéki pártoké, politikusoké, megmondóké és háttérembereké. Mielőtt elkezdünk mindent megmagyarázni mások hibáival, nézzünk szembe a sajátjainkkal. LMP-sként, DK-sként, MSZP-sként, Párbeszédesként, Momentumosként – vagy akár Jobbikosként. Lássuk be, hogy ezen az úton, amin eddig jártunk, nincs tovább. Semelyikünknek. Nem egyik, vagy másik párt stratégiája mondott csődöt, hanem az összes együtt. Nem egyik, vagy másik politikus elképzelései nem hoztak eredményt, hanem egyikünkké sem. Mindenki a maga kudarcának szorgos kis kovácsa. Az sem ment a helyzeten, hogy az ellenzéki pártok egy majdnem lehetetlen feladványt próbáltak meg megoldani. Tudjuk, médiaviszonyok, választási törvény, erőforrások aránytalansága, pártszolgálatos demokratikus intézmények, és a többi, és a többi. A lehetetlen feladványt azonban még az elvárható szinten sem oldottuk meg. És még a társadalomra sem lehet egyszerűen fogni a dolgot, hogy Magyarországnak ez így jó. Százezerrel többen szavaztak a Fidesz ellen, mint rá. Emberek utaztak 2-3-4 ezer kilométereket, álltak sorba 5-6 órákat, hogy szavazhassanak.

Nem tudtunk ennek keretet adni. Ez a felelősségünk.

Ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna tiszteletre méltó teljesítmények az ellenzéki oldalon. Karácsony Gergely új hangot, egyenes, őszinte beszédet hozott a kampányba. Hadházy Ákos korrupcióellenes tevékenysége előtt földig a kalappal. Juhász Péter eltökéltsége, elszántsága örök példa marad. A Momentum megmozdított egy generációt, amelyiket sokan apatikusnak gondoltak. Párttagok, aktivisták ezrei küzdöttek nap, mint nap, időjárással, gyűlölettel, reményvesztettséggel. Mindezt példátlan külső nyomás, fenyegetések, egzisztenciális félelmek közepette, ellenszolgáltatás nélkül. És lesznek, akik igazán nagy árat fizethetnek majd: Együttes barátaink sorsa különösen aggasztó, akiket személyesen tehet teljesen tönkre pénzügyileg a közös kudarcunk. Én köszönöm mindenkinek a helytállást, az erőfeszítéseket.

De ez nem változtat azon, hogy kudarcot vallottunk. És ahogy a Mércén Jámbor András kristálytisztán megfogalmazta: itt most nem az a kérdés, hogy mi lesz a folytatás, hanem hogy mi lehet egyáltalán? Nem kétséges, nagyon durva idők jönnek. A kormány keretlegényei már tegnap bejelentették, hogy leszámolnak a civilekkel. Az eddigiekhez képest is példátlan nyomás alá kerül a független média. A kétharmad ismételt birtokában nekilátnak régi tervüknek, a bíróságok bedarálásának. Felszámolják majd az önkormányzatiság maradékait is. Sok minden itt egyszerű kármentés lesz: ellenállni, megvédeni azokat a menedékeket, ahol még áll valami – a társadalomban, és nem az ellenzéki pozíciókban. Meg kell védenünk, életben kell tartanunk újságírókat, független médiaműhelyeket. Pénzügyileg is. Meg kell óvnunk a társadalomért dolgozó civil szervezeteket, a részvételünkkel, támogatásunkkal, a nemzetközi fórumok igénybe vételével, ha kell. Nem véletlen, hogy ők állnak elsődlegesen a kormány célkeresztjében: pontosan tudják, hogy a társadalmi önszerveződés az, ami a legerőteljesebb ellenfele a rendszernek.  Én az Európai Parlamentben különösen érzem ennek felelősségét. Ha maradt még bizalom ellenzéki politikusok iránt, azt erre szeretném használni.

Mindez nagyon fontos feladat, de csak az első lépés. Nem adhatjuk fel. Winston Churchill 1940 nyarán, a francia összeomlás, és Dunkerque után azt mondta, „ha a poklon mész keresztül, ne állj meg.” Nem állhatunk meg, de az ide vezető út helyett most már a kifelé tartón kell elindulni. Meg kell szerveznie magát annak a több, mint 2,5 millió embernek, aki nem a Fideszre szavazott. Közösségeket kell építenünk, amelyek nem csak az x-eket húzzák be négyévente, sokszor orrbefogva, hanem  maguk cselekszenek. És ez nem lehet csupán az amúgy is most zsákutcába jutott pártok feladata. Minden kritika megillet minket. De nem tudjuk, nem lehet ezt helyettetek megtenni. Irtózatos nehéz lesz. Minden ellenünk fog dolgozni. De a másik választás az, hogy 4 év múlva ugyanitt fogunk állni, és egymásra fogunk mutogatni. Ha még leszünk egyáltalán.

 A Fidesz nyolc év alatt nem csupán a demokratikus fékeket és ellensúlyokat rombolta le, nem csupán az intézményeket, a médiát szállta meg, de – jórészt az uniós források felhasználásával – olyan feudalisztikus rendszert épített ki elsősorban vidéken, ahol az emberek szimpla megélhetése a helyi kiskirályoktól függ, a közmunkához jutástól a trafikengedélyen át a vállalkozások működtethetőségéig. Ezért tudnak Simonka-féle bűnözők, Kósa-féle bohócok, Pócs János-féle senkik minden  racionális valószínűség dacára fölényesen nyerni. Az ő helyzetük pedig éppúgy a felsőbb hatalomtól függ maradéktalanul, ahogy a közmunkásoké és trafikengedélyeseké tőlük. Ebben a hűbéri láncban nem parlamenti választások zajlanak, hanem hűségeskük megerősítése, amitől a napi betevő függ. Egyszerű parlamenti választással, visszalépésekkel, taktikázással vagy akár alternatív programok és országvíziók felkínálásával önmagában ezt nem lehet megtörni. Közösségekre van szükség, országos ügyek mentén éppúgy, mint helyi szinten. Közösségekre, amelyek összetartanak és cselekszenek, amelyek segítik egymást és közösen kifejezik azt, amit a világról gondolnak. Közösségekre van szükség, amelyek szolidárisak, amelyek nem csak a saját sérelmeik miatt állnak ki, hanem egymásért is. Sok ilyen közösség már elkezdett épülni az országban, szakmák, ágazatok, érdeksérelmek, ügyek mentén. Nekik kell segítenünk, hogy megerősödjenek, egymásra találjanak. És azután megtalálni a politikai érdekképviseletnek azt a formáját, amely sikerre vezetheti őket. Ez nem fog felülről menni. És nem fog egymás ellen sem. 

A következő választás kampánya ma kezdődött. Azon az úton, amin eddig haladtunk, ugyanoda jutunk, ahol most vagyunk. Próbáljuk meg másképp. 

 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

2018. 03. 25.

Szivárgás és elöregedés - Kockázatokra mutat rá egy nemzetközi szervezet Paks1-nél

paks_2.jpg

 

 

 

Az elmúlt években a Paksi Atomerőmű négy üzemelő blokkjának lejárt az eredetileg tervezett élettartama. Kiöregedett erőmű bezárása helyett a kormány a blokkok élettartamának további húsz évvel való meghosszabbítása mellett döntött. A lépés nyilvánvalóan veszélyeket hordoz magában, a kérdés, hogy az újraengedélyezés során mennyire tudták az erőmű élemedett korából származó problémákat kiküszöbölni. A nukleáris hatóságok európai szövetsége, az ENSREG friss jelentése szerint kevéssé, és azok továbbra is folyamatos nehézségeket okoznak és kiemelt figyelmet igényelnek. A hűtő és pihentetőrendszer csővezetékeinek szivárgása visszatérő gond, és kockázatokat hordozhat a reaktortartály anyagának elöregedése, illetve a sugárzás hatására bekövetkező „ridegedése” is.

 

Az ENSREG jelentése tagállamonként veszi végig a működő nukleáris létesítményeknél tapasztalható problémákat. A Magyarországgal foglalkozó több, mint száz oldalas fejezet tanúsága szerint Paks1 blokkjainál számos probléma mutatkozik. Ezek egy része tipikusnak, a VVER-400-as reaktorok konstrukciós hibájának tekinthető, ezen túl vannak speciális hibák és kockázatok is.

 

 

A legjellemzőbb és legátfogóbb probléma az erőmű csővezetékrendszereinek általánosan gyenge állapota. Gyakorlatilag minden jelentősebb területen, a Dunából származó hűtővizet szállító vezetékektől a kiégett fűtőelemek pihentető medencéjének folyadékát keringető csövekig intenzív korrózió, „szivacsosodás”, lerakódások figyelhetők meg. Tekintettel arra, hogy a csővezetékek elvben korróziómentesek, itt arra gyanakodhatunk, hogy a beépített anyagok minősége silány volt, és egy ilyen, még az eredeti tervekhez képest is gyenge minőségű csővezetékrendszerrel kapott a tervezetthez képest 20 év élettartam-hosszabbítást a négy paksi blokk. A helyzetet csak folyamatos buherálással lehet kezelni: figyelembe véve, hogy a szétrohadó csövek egy része mélyen be van ágyazva az erőmű betonszerkezetébe, azok cseréje nem megoldható, így a felszínen futó, másodlagos csővezetékek kiépítésével lehet csak kiváltani őket. Évekkel ezelőtt felhívtam a figyelmet, hogy még 2013-ban mintegy 60.000 liter bóros víz szivárgott el a pihentetőrendszer bórsavas folyadékából, és csupán ennek nyomán döbbentek rá a csövek rettenetes állapotára. Az elfolyt bórsavas folyadék azonban az erőmű beton alapozásába szivárgott szét, és ott további korrozív hatást tud kifejteni, erről a folyamatról azonban vajmi keveset tudunk. Az ENSREG jelentése ugyanakkor a pihentető medence hűtőkörének korrózióján túl szinte valamennyi további csővezetékben megállapítja a korróziós folyamatokat, ami azt is jelenti, hogy a négy blokk úgy kapott 20 éves élettartam hosszabbítást, hogy ezt a problémát vagy nem észlelték, vagy úgy gondolták, hogy egy orrán-száján szivárgó atomerőmű vígan zakatolhat még 20 évig. Egyik verzió sem igazán megnyugtató. Az mindenesetre biztos, hogy ezzel kapcsolatos okok miatt többször le kellett már állítani egyik vagy másik blokkot, volt, hogy hónapora – ahogy az az ENSREG jelentéséből is kiderül.

 

A másik jelentős problématerület egyelőre nem annyira látványos, viszont sokkal kevésbé javítható. A reaktortartályt illetően a jelentés két problémát azonosít. Egyrészt a reaktortartály anyagának általános elöregedését, másrészt pedig az anyag sugárzás hatására történő „ridegedését”, ami különösen a hegesztéseknél látszik előrehaladottnak. Ez azért súlyos probléma, mert bár a csővezetékek korróziója sem életbiztosítás, de ott egy másodlagos rendszer kiépítésével ki lehet váltani a használhatatlanná vált, de nem cserélhető elemeket. Kicsit sufnituning hangulata van, gyerekkoromban, a 80-as években nagyszüleimnél falun a szomszédság az 1200-es Ladák hasonló buherálásával (továbbá sport- és kedvtelési célú flexeléssel) töltötte a nyári vasárnap délutánokat, de végső soron valamiféle (ne menjünk bele, hogy mennyire megnyugtató) megoldást mégiscsak jelentenek. A reaktortartály viszont az atomerőművek mozdíthatatlan, cserélhetetlen eleme. Annak a problémái csak az atomerőmű leállításával orvosolhatók. A belgiumi Doel és Tihange atomerőműveknél néhány éve végzett vizsgálatokkal épp ebből az elöregedésből fakadó mikrorepedéseket tártak fel a reaktortartályoknál, és azóta is folyik a vita, hogy az erőművek leállításán kívül van-e más megoldás a problémára. Jegyzem meg, ilyen röntgenes vizsgálat Paks1 esetében, ismételt követelésem ellenére sem történt, sem a Fukusima utáni stressz-tesztek, sem az élettartam hosszabbítás engedélyezése során, nem tudhatjuk tehát, hogy ebből a szempontból a paksi reaktortartályok milyen állapotban vannak.

 

Az ENSREG jelentése egyértelművé teszi: Paks1 egy kifutott, elöregedett komplexum, amely ráadásul a konstrukció hibáin, az öregedés hatásán túl helyenként a beépített anyagok gyenge minőségével is küzd. Folyamatos beavatkozással lehet csak biztosítani az ezekből fakadó ismétlődő problémák elhárítását, de így is nagyon a határán vagyunk annak, amit ebből szerkezetből ki lehet sajtolni. Nem véletlen, hogy a közelmúltban Aszódi Attila a nyilvánosság előtt szólta el magát, egy Mártha Imrével, az MVM korábbi vezérével folytatott vitában: Mártha felvetésére, hogy Paks2 helyett átmenetileg Paks1 engedélyét kellene még további 10 évvel meghosszabbítani, Aszódi jelezte, hogy az erőmű műszaki állapota miatt ez aligha lehetséges, örülhetünk, ha a már engedélyezett plusz 20 évet kibírja. Ezek után különösen pikáns, hogy pletykák szerint a rövidesen távozó Hamvas István helyett az eddig Paks2 körül bábáskodó, és karrierjét arra feltett Aszódi lehet Paks1 új igazgatója. Ha ez valóban így történik, az azt is jelentheti, hogy az elhúzódó európai jogvitákkal, a magyar engedélyezés egyre növekvő csúszásával, a hűtővíz-ellátás megoldatlanságával, a kezeletlen szeizmikus kockázatokkal megvert Paks2-ről lassan annak legfőbb támogatói is lemondanak.

 

 

 

 

Paks2 sorsa egyre bizonytalanabb. Most kell közösen cselekednünk, hogy megakadályozzuk! Írd alá Te is a petíciót a www.stoppaks2.org honlapon, csatlakozz közösségünkhöz a facebookon, hogy együtt álljunk az útjába a Magyarországot eladósító, orosz függésbe hozó, környezetkárosító, gyerekeink és unokáink biztonságát fenyegető beruházásnak!

 

#stopppaks2 #állítsukmegőket

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!