2014. 01. 10.

Gázálom – Orbán Viktor energiapolitikája I.

 

Rezsicsökkentés, különadók, gáztároló-vásárlás, paksi bővítés. Csak néhány emblematikus – és több ezer milliárd forintot megmozgató - ügy, amely azt bizonyítja, hogy az energiapolitika központi helyet foglal el az Orbán-kormány érdeklődési körében. Hogy az érdeklődés mögött csak napi politikai haszonlesés van-e, vagy létezik valamiféle koherens elképzelés az ágazatot illetően, azt nehéz megmondani. Ámon Ada, az Energiaklub vezetője szerint „lehet, hogy a miniszterelnöknek nagy ívű víziója van erről a szektorról, de azt mi egészében nem ismerjük.” (A főkapcsoló, Magyar Narancs, XXV./51-52) Kaderják Péter, az első Orbán-kormány MEH-elnöke is tanácstalanul teszi fel a kérdést, hogy vajon mire megy ki a játék, hisz „attól, hogy a szolgáltatók esetleg állami kézbe kerülnek, a gazdasági törvényszerűségek még élnek.” („Nem hiszek a pénzkitalicskázós elméletben”, HVG, 2013/44) A legjobb szakértők is bizonytalanok atekintetben, hogy létezik-e stratégiai gondolkodás az energetikai kormányzatban, és ha igen, az vajon mit tartalmaz.

Az Orbán-adminisztráció energiapolitikai elképzeléseinek homályosságát fokozza, hogy ezen a területen következetesen megtagadnak bármiféle információ-szolgáltatást. A kormányfő idén januári, moszkvai tárgyalásainak tartalmáról – ahol a szakértői vélekedések szerint a magyar gázpiac és a paksi bővítés alapvető kérdései eldőltek – a nyilvánosság lényegében semmit nem tud. A miniszterelnök a tárgyalásokat követően az E.ON gázüzletágának megvásárlását jelentette be, ami nyilvánvaló porhintés volt csupán, ehhez az ügylethez Moszkvának nincs közvetlen köze. A bejelentés egyetlen célja egy elég fajsúlyos gumicsont nyilvánosság elé hajítása volt azért, hogy ne feszegessék a tárgyalások valódi tartalmát. A kormányoldal elutasította kezdeményezésemet, hogy a miniszterelnök az Országgyűlés fenntartható fejlődés és nemzetbiztonsági bizottságainak együttes ülésén számoljon be moszkvai tárgyalásairól. 

Az ügyben benyújtott írásbeli kérdésemre kapott válasz még semmitmondó általánosításnak is csak nagy jóindulattal nevezhető. A miniszterelnöknek eljuttatott adatkérésemre küldött meggyőző válasz szerint az orosz nyelv iránti érdeklődés növekedése és a diákcsere programok szerepeltek a találkozó napirendjén. Szeptemberben, az E.ON gázüzlet részleteit firtató kérdésemre már annyi fáradtságot sem vettek, hogy valami szánalmas magyarázatot találjanak: egyszerűen közölték, hogy titkos, oszt' jónapot. A csúcsra mindazonáltal Németh Lászlóné fejlesztési miniszter jutott: a január 31-i tárgyalásokra vonatkozó adatkérésemre nemes egyszerűséggel semmiféle választ nem küldött.

A ciklus kezdete óta több mint húsz alkalommal szegeztem neki a kormánynak az energiapolitikájukkal kapcsolatos kérdést a parlamentben. Interpellációk, azonnali, írásbeli és sima kérdések sora három és fél éven keresztül, anélkül, hogy mellébeszélésen, általánosságokon, porhintésen túl bármire érdemi választ kaptam volna. A ködfüggönyön túl vagy nincs semmi, vagy van valami, amit viszont minden létező eszközzel takargatni kell. Ebben a – három részesre tervezett – írásban a rendelkezésre álló információmorzsákból megpróbálom rekonstruálni, hogy mi is épülhet a szigorúan átláthatatlanná tett információs kerítésen túl – feltételezve, hogy mégiscsak van ott valami.

Gáz, gáz, gáz

A magyar energiapiac meghatározó kérdése a gázellátásé. A 80-as és a 90-es évek fejlesztéspolitikai elképzeléseinek eredményeképpen Magyarországon mind az erőművi, mind a lakossági szektor nagyon erőteljesen függ a földgáztól, mint energiahordozótól. A hazai villamosenergia-termelés kb. 25%-a földgázalapú, ezzel a földgáz a második legfontosabb erőművi energiahordozó (de az adat erősen hullámzik, 2007-ben pl. még közel 40%-ot tett ki a földgáz részaránya).

A háztartások energiafogyasztásában 55-60% -körül van a gáz részaránya, de ehhez hozzáadódik még a 10% körüli távfűtéses lakás fogyasztásának egy része is, mivel a távfűtőművek jelentős része ugyancsak földgázt hasznosít.

A gázszektort 2010 előtt néhány alapvető külső kényszer és belső szándék határozta meg. Ezek nagyjából a következők: erőteljes külső (orosz) függés, kormányzati erőfeszítések az ellátásbiztonság fokozására (pl. startégiai gáztároló-létesítés), többszereplős, piaci lakossági szolgáltatói és erőművi szektor, és az EU energiapiaci liberalizációs törekvései és az EU 2020 stratégia célkitűzései. Közülük kiemelkedik a gázellátás szélsőséges függése egyetlen beszerzési forrástól, Oroszországtól, illetve a Gazpromtól, amely a magyar gázfelhasználás nagyjából 80%-át biztosítja. Ez a helyzet mintegy két évtizede az energiafüggőség csökkentését teszi oda a fentiek mellé ötödik elemként a mindenkori energiapolitika fókuszába. Mindezek alapján a magyar energiapolitika - amikor épp képes volt stratégiai célokat megfogalmazni, és azokat végrehajtani - 2010-ig alapvetően három nagy célt fogalmazott meg. A piaci verseny fokozását az árak leszorítására (1); az ellátásbiztonság növelését (2); és az orosz gázfüggőség csökkentését (3).

Privatizáció és verseny

A piaci verseny erősítését a szektor privatizációjától és a liberalizációs intézkedésektől remélték - az eredmény azonban meglehetősen ellentmondásosra sikerült. A 90-es években lezajlott privatizációt követően az elavult, rossz hatékonyságú magyar erőművi szektorban jelentős fejlesztések mentek végbe, az erőművi energiamix korszerűbb irányba tolódott el (a szén és az olaj felől a gáz, a 2000-es évektől részben a biomassza felé), összességében több ezer milliárd forintos nagyságrendű beruházásra került sor, és a gázszolgáltatók jelentős hálózatfejlesztést hajtottak végre (a 2000-es években 50% körülről 80% fölé nőtt a vezetékes gázzal ellátott települések aránya). A 2009-re kiteljesedő liberalizáció ugyanakkor nem hozta el a várt - és Nyugat-Európában jobbára végbe is menő - árcsökkenést. A hatósági árak a liberalizációt követően is emelkedtek, a szabadpiaci szolgáltatók pedig sem érdemi árcsökkentést nem kínáltak, sem lényeges szeletet nem tudtak kihasítani a gáz-

20121206_MTI_G0589.jpgA fogyasztói gázárak alakulása 2001-2011 között

piacból. A hazai gázárak ugyan több mint 10%-kal alatta maradnak az európai átlagnak. De - bár a gázt nem fogjuk az oroszoktól olcsóbban kapni azért, mert meghatóan ecseteljük az alacsony hazai jövedelmi szintet -, az tény, hogy vásárlóerőparitáson mérve a hazai gázárak az európai élmezőnyben vannak.

ea20120607_2.pngLakossági gázárak néhány európai országban

A biztonság mindenek előtt

Az ellátásbiztonság kérdését a 2005-2006-os orosz-ukrán gázvita állította a középpontba. Hirtelen realitássá vált, hogy egy jövőbeli ilyen konfliktus az Ukrajnán keresztül érkező orosz gáz importját akár tartósan is akadályozhatja. Erre a problémára elvben négyféle válasz adható. Hosszútávon a hazai energiamixben a földgáz részarányának csökkentése (pl. épületfelújítások révén a fűtési gázigény csökkentése vagy a megújuló alapú hő- és villamos energia termelés fokozása) jelenthet megoldást, csökkentve a gáznak, mint energiahordozónak való kitettségünket. Középtávon alternatív beszerzési útvonalak és források kialakítása jöhet szóba. A - jelek szerint végleg elbukott - Nabucco gázvezeték nem csak Ukrajnát, mint szűk keresztmetszetet kerülte volna el, hanem az orosszal szemben alternatív forrásként azeri, talán türkmén, és esetleg iráni gázt juttathatott volna el Magyarországra. Kisebb, regionális vezeték- illetve határkeresztező kapacitás-építéssel is biztonságosabbá tehető a hazai gázellátás. Az ausztriai Baumgarten felé futó HAG vezeték, vagy a több mint 100 milliárd forintért épülő szlovák-magyar interkonnektor ugyan alternatívát kínál a Beregdarócnál belépő Testvériség gázvezetékkel szemben, de tényszerűen ezeken keresztül is jobbára orosz gázt tudunk vételezni, az orosz függés tehát nem csökken. Horvátország irányába, az Adria kőolajvezetékkel párhuzamosan kiépítendő gázvezeték részben a Krk szigetén létesülő LNG-terminálból, részben a Transz-Adria Vezetékből (TAP) arab illetve azeri erdetű gázt juttathat a magyar piacra, ami már az orosz függést is csökkentheti. Nem éri el azonban ezt a célt a Déli Áramlat, amely ugyan megkerüli Ukrajnát - így egy esetleges gázkonfliktus hazai hatásait ki tudja küszöbölni - azonban ugyanazt az orosz gázt kapnánk rajta keresztül, mint a jelenlegi vezetéken. Rövidtávon pedig egy konfliktushelyzet kibekkelésére alkalmas gáztároló-kapacitással lehet felkészülni a hasonló helyzetekre. Ezt az opciót választotta 2006-ban az aktuális kormány, amikor a kiírt tendert elnyerő Mollal egy kb. 1,2 milliárd m3 kapacitású stratégiai gáztároló megépítésére szerződött - 150 milliárd forintért.

A nagy Oroszország kovácsolta póráz

Magyarország energetikai kitettsége Oroszországnak már nem csupán energiapolitikai kérdés. Ilyen erőteljes külső függőség még egy szövetségesnek tekinthető, és demokratikus berendezkedésű állammal szemben is biztonságpolitikai kockázatot jelent. Oroszország ezzel szemben leginkább csak önmaga szövetségesének tekinthető, és expanzív törekvéseit nem is rejti véka alá. Érdekszférája kiterjesztése, illetve megregulázása során az energetikai függőséget gondolkodás és gátlás nélkül használja ki - épp ezt mutatták meg a korábbi orosz-ukrán gázviták, de a közelmúlt ukrajnai eseményei is, amelyek során Oroszország többek között a gázárak manipulálásával igyekszik Ukrajnát eltántorítani az EU-hoz való közeledéstől. Demokratikus berendezkedését illető kételyek hosszadalmas dokumentálásától eltekintenék - mementó gyanánt elég talán a nemzetközi bojkott határán egyensúlyozó, egy hónap múlva kezdődő szocsi téli olimpiát megemlíteni (nota bene: nincs kétségem afelől, hogy végül the show must go on, és soha nem látott részvételt fognak dokumentálni, Joachim Gauck hiányát meg majd valahogy kimagyarázzák).

gázvezetékek2.jpg

A Magyarországot érintő létező, épülő illetve tervezett nemzetközi gázvezetékek

Ezt a függést csak  a gázt kiváltó, vagy az orosztól eltérő forrásokat elérhetővé tevő intézkedésekkel lehet csökkenteni. (Miközben legyünk realisták: az orosz gázszállítások még egy-két évtizedig megkerülhetetlen vastörvényei lesznek a magyar energetikának. A függőség csökkentése elemi szükségszerűség, a teljes kiváltás azonban rövidtávon nem realitás.) Lényegében ez a geopolitikai dilemma húzódott a Nabucco és a Déli Áramlat gázvezetékek közti magyar bizonytalankodás mögött. Európával együtt dolgozni egy elég bizonytalan projektben, amely hazai finanszírozást is igényel, az orosz függőség csökkentéséért; vagy a biztos, stabil finanszírozással rendelkező Déli Áramlat mellé állni, ezzel ugyanakkor konzerválva a függést. (Orbánék végül 2010 után egy harmadik verziót találtak ki: Oroszországgal kart karba öltve megrángatni Európa bajszát - de erről később). A Gyurcsány-kormány 2008-ban az utóbbi mellett döntött, amikor elköteleződött a Déli Áramlat mellett. Ezt az akkor ellenzékben lévő Fidesz még súlyos hibaként kritizálta. "A gázszerződés nem visz közelebb az energiaforrások diverzifikálásához." - mondta Orbán Viktor egy biztonságpolitikai konferencián 2008. júniusában. Ennek megkötését pedig a tőle megszokott vehemenciával támadta: „Szeretném önöket tájékoztatni arról, hogy Magyarországon éppen puccs van. A magyar kormány puccsot hajt végre a magyar parlament ellen, a magyar kormány puccsot hajt végre a saját népe ellen” – jelentette ki egy, a szlovákiai Losoncon 2008. február 26-án rendezett konferencián.

A fordulat éve

2010-ben a kormányváltást követően egy darabig úgy tűnt, új irányt vesz a magyar energiapolitika. Bencsik János kezébe került a terület irányítása, aki évi 100 milliárd forintos épületfelújítási program, a megújuló energiaforrások támogatásának beígérésével úgy látszott, új alapokra helyezi a kormányzati hozzáállást. Elképzelései - és ő maga is - azonban rövidesen elvéreztek a kormányon belüli lobbiharcokban. 2012 elejétől teljesen más szelek kezdtek fújni az energetikában. Az energiatakarékossági csomag nyomtalanul eltűnt, a megújulók területén a széltender leállításán, az új megújulós szabályozás (Metár) évek óta tartó halogatásán, és a napenergiás pályázatok elcsalásán túl semmit nem mutatott fel a kormányzat. Zajlott viszont egy döbbenetes léptékű állami tulajdonszerzés az energiaszektorban. A Mol kisebbségi pakettjének 500 milliárd forintért való megvásárlásával kezdődött 2011 nyarán. Ezt a lépést azóta sem tudta értelmesen megindokolni a kormányzat, a vásárlás óta közel 150 milliárd forintot bukott a részvényeken, viszont egyetlen dokumentálható pillanat sem volt, amikor a kisebbségi tulajdonrész révén az állam stratégiai szempontokat tudott volna érvényesíteni a Mol irányításában. A Mol és az állam között eddig egyetlen számottevő ügylet zajlott le, viszont kétségtelen, hogy az zavar nélkül: a szőregi stratégiai gáztároló 140 milliárd forintért való megvásárlása. Aminek érdekében a GVH jogköreit is rapid módon megnyirbálták. A tuljadonszerzés folytatódott az E.ON gázüzletágának, benne a kereskedelmi tárolóknak 2013. szeptemberére lezáruló megszerzésével - 281 milliárd forintért. Az év végére ehhez adódik hozzá a Mol stratégiai tárolójának megszerzése. 

gáztároló_költségek_táblázat_1.jpg

A gázbirodalom megépül

Minden jel arra mutat, hogy a költséget nem kímélő Mol tulajdonszerzés is összefüggésben áll a nagyszabású gáztervekkel. 2012. februárjában az olajcég bejelenti, hogy nem valósítja meg a Gazprommal közösen, Pusztaföldvárra tervezett földgáztárolóját, és közli, hogy a döntést már 2011. novemberében, négy hónappal az állami tulajdonszerzést követően, az első három negyedévi tőzsdei gyorsjelentésében nyilvánosságra hozta - tehát röviddel a részvénycsomag megszerzése után dönteniük kellett róla. 2013 végén eladja az államnak a Pusztaföldvártól 60 kilométerre lévő szőregi stratégiai tárolót. A Mol gyakorlatilag kiszáll a gázüzletből, és átadja a terepet az államnak.

Mindeközben az az MVM, amelyet az állam a jelek szerint az összes földgázzal kapcsolatos tulajdonszerzés végső tulajdonosaként szemelt ki (lásd még egyszer: GVH jogkörcsökkentés), belevág a szlovák-magyar gáz interkonnektor 100 milliárdos létesítésébe. Az MVM égisze alatt - magyar léptékkel mérve - óriási gázbirodalom épül, amire a kormány eddig több mint 1200 milliárd forintot költött.

De miért?

Egyes magyarázatok a 2012 decemberében elhatározott rezsicsökkentést sejtik a háttérben. Hogy a domináns állami jelenlét nyitja meg az utat az olyan kreatív, a rezsicsökkentés finanszírozását segítő lépések előtt, mint az alacsonyabb könyv szerinti értéken nyilvántartott párnagáz átminősítése, és piacra erőltetése, ezzel szorítva le a gázárakat. A Magyar Nemzet szerint akár egy milliárd köbméter párnagázt is piacra lehetne dobni, igaz, ehhez be kellene zárni az így tönkretett hajdúszoboszlói tárolót. Tetszetős magyarázat, azonban van egy hibája. A szektor állami irányítás alá vonására költött 1000 milliárd forint töredékéből el lehetne érni azt a hatást, amit például a párnagáz piacra dobásával remélnek elérni. A haszon és a ráfordítás nyilvánvalóan nem áll arányban egymással. Valami más kell, hogy legyen a háttérben.

Mások az energiabiztonság fokozását nevezik meg kormányzati célként. A megfelelő hazai ellátásbiztonság csak a gáztárolók állami tulajdonlásával valósítható meg - állítják. Politikai szlogennek megteszi, van azonban egy apró szépséghibája. Hogy nem igaz. Több szempontból sem az.

Nem igaz, mert a magyar ellátásbiztonságot a korábbi rendszer is kellőképpen szavatolta. A szigorú állami felügyelet mellett működő, magántulajdonú kereskedelmi és stratégiai gáztárolók képesek kezelni a potenciális külső kockázatokat, és az elmúlt években semmilyen olyan jel nem volt tapasztalható, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítaná. Magyarország sok tekintetben már most is túlbiztosított a gázellátás területén - maga a stratégiai gáztároló is magyar "találmány", máshol a kereskedelmi tárolókat megfelelő biztonsági elemnek tartják. Ráadásul a hazai gáztárolói kapacitás messze a hazai ellátásbiztonsági igények felett van. Már a stratégiai tároló elkészültekor is viták folytak, hogy szükség volt-e a beruházásra. Hisz az eddigi legsúlyosabb gázválságot 2009 januárjában, amikor közel két hétig egyáltalán nem érkezett gáz az országba, úgy vészelte át az ország, hogy egyáltalán nem nyúltak hozzá a frissen elkészült stratégiai tárolóhoz. Igaz, ehhez egyes nagyfogyasztók korlátozását el kellett rendelni, de a stratégiai tároló feladata deklaráltan a lakossági ellátás minden körülmények közti biztosítása, ehhez pedig nem volt rá szükség.

A tárolókapacitásokat illető legfrissebb vita Holoda Attila volt energiaügyi államtitkár november eleji megszólalását követően robbant ki. A volt államtitkár azt állította, hogy a frissben megvásárolt tárolók felükig sincsenek töltve, és ez ellátásbiztonsági kockázatokat hozhat. A Magyar Földgáztároló Zrt. sietve cáfolta az állításokat, némiképp zavart keltő adatokat nyilvánosságra hozva. Németh Lászlóné fejlesztési miniszter azt ismételgette, hogy a az 50 százalékos feltöltöttségi szint elegendő biztonságot jelent a magyar fogyasztóknak. Nézzük a tényeket. A hazai

gáztároló_táblázat.jpg

Az MFGT négy (Kardoskút, Zsana, Hajdúszoboszló, Pusztaederics) kereskedelmi, valamint az MMBF szőregi stratégiai és kereskedelmi tárolójának kapacitása, illetve feltöltöttségi szintje 2013 és 2012 novemberében (forrás: MFGT, MMBF)

kereskedelmi és stratégiai tárolók összkapacitása 6,2 milliárd m3. A magyar fogyasztás napi csúcsértéke 70 millió m3, az átlagos téli napi fogyasztás 60 millió m3. Átlagos téli fogyasztást alapul véve a teljes kapacitás 3 hónap igényeit fedezi (figyelmen kívül hagyva most, hogy a kitárolási kapacitás hamarabb jelenthet szűk keresztmetszetet, mint a ténylegesen rendelkezésre álló gázmennyiség). A teljes téli időszakra elegendő gáztárolási kapacitás erős túlbiztosításnak tekinthető. Az ellátásbiztonság megteremtése nem igényli ilyen mértékű kapacitás kiépítését vagy állami tulajdonlását. Ez jól látszik abból is, hogy a szaktárca nem csak hogy biztonságosnak ítélte a kapacitások felét sem elérő tartalékolást 2013 novemberében, de 2012-höz képest jelentősen, közel negyedével csökkentette a téli időszak előtt felhalmozott gáztartalékot. Ennek ellenére 2013 végén az állam nyélbe üti a szőregi tároló megvásárlását is, jóllehet a már birtokában lévő ex-E.ON-tárolók kapacitása egyharmaddal meghaladja az általuk biztonságosnak tartott szintet.Miért van szükség 140 milliárdért újabb közel 2 milliárd m3-nyi kapacitás vásárlására, ha nincs rá szükség?

A nagy (gáz)ábránd

A válasz egyszerű. A Déli Áramlatba való hirtelen beleszeretésre, a Mol-pakettre, a 6 milliárd m3-t meghaladó gáztárolói kapacitásra, a szlovák-magyar interkonnektorra, az egész, 1200 milliárdos gázbirodalomra nem a hazai ellátásbiztonság fokozása végett van szükség. A cél egészen más: Magyarországon olyan gázelosztó központot létrehozni, amellyel az oroszokkal összefogva Orbán - reményei szerint - zsaroló pozícióba kerülhet Európával szemben. Burkoltan erre utal az a válasz, amelyet Németh Lászlóné adott december eleji írásbeli kérdésemre. Arra kerestem választ, hogy mi szükség van a szőregi tároló megvásárlására, ha szerinte az anélkül rendelkezésre álló, immár MVM-tulajdonolta tárolói kapacitások is egyharmaddal meghaladják a szerinte szükséges mértéket. Válaszában a miniszter asszony úgy fogalmaz, hogy "Magyarország geográfiai adottságait tekintve ideális a regionális földgáz-elosztószerep betöltésére." Hozzáteszi: "Azonban a regionális elosztószerep betöltéséhez a szállítóvezetékek fejlesztése mellett a földgáztároló rendszer kapacitásainak kiegyenlítő szerepe is fontos", és "a tárolói kapacitások hozzájárulnak az országunkat érintő regionális piaci elképzelések megvalósulásához, erősítik a hosszú-távú régiós elosztó központ elképzelést." Magyarán az egész biznisznek semmi köze a hazai ellátásbiztonsághoz, az 1200 milliárd forint közpénzt nem a lakosság vagy a hazai ipar gázellátásának stabilizálására, hanem valamiféle regionális, vagy azon is túl mutató geopolitikai kalandra használták el. Arra, hogy a tervek - a válasszal ellentétben - nem pusztán egy regionális szerepvállalásra vonatkoznak, a megvalósításuk érdekében vállalt konfliktusok utalnak. A Déli Áramlat ügyében az EU épp a közelmúltban keményített be: azt állítja, hogy a megkötött szerződések uniós jogba ütköznek, és december elején kezdeményezte az eddigi megállapodások újratárgyalását. A kormány közvetlen ezt követően állapodott meg a Déli Áramlatról a Gazprommal, emblematikus választ adva arra a kérdésre, hogy a durvuló EU-orosz konfliktusban hova áll. Oroszország oldalára.

A nagy ábránd az, hogy Orbán, aki idestova 4 éve szenved attól, hogy az EU-val szemben a legpusztítóbb fegyver, amit be tud vetni, a Békemenet, olyan eszközt kapjon a kezébe, amelyet a túlzottdeficit-eljárást, kötelezettségszegési eljárásokat, uniós források befagyasztását és más nyalánkságokat az arzenáljában tudó EU-val szembeni szabadságharcban nehéztüzérségként alkalmazhat. Egy, a Gazprommal szoros együttműködésben megvalósuló óriás gázprojekt a magyar kormány kezében reményei szerint alkalmas lehet arra, hogy fájó mélyütéseket vihessen be az Uniónak. A terv lényege, hogy a Déli Áramlaton érkező gáz, amelyet az állami tulajdonú magyar gáztárolókban lehet tartalékolni, érdemi piacbefolyásoló hatalmat, és ezzel zsarolási potenciált ad a projektben résztvevők - a Gazprom és a magyar kormány - kezébe.

Álmok és valóság

A félreértések elkerülése végett: önmagában semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy egy kormány igyekszik szélesíteni a saját mozgásterét, és olyan ütőkártyákat szeretne tartani a kezében, amik a nagy európai pókerpartiban is erős lapoknak számítanak. Továbbmegyek: ha ezt a mozgástérbővülést az ország és a közös nemzeti érdekek érvényesítése érdekében használja fel, kifejezetten támogatandók az ez irányú törekvések. A kérdés alapvetően kettős: van-e realitása egy adott tervnek, és a költségek és hasznok összevetése végül pozitív eredménnyel zárja-e a kalkulációt. A nagy gázábránd mindkét területen erős, hm, kihívásokkal küzd.

Kezdjük azzal, hogy az európai piacon jelenleg épp gáztúlkínálat van, így újabb, versenyző szállító és tároló kapacitásokkal nagyon nagyot ebbe a piacba rúgni nem lehet. Pláne, hogy tavaly óta teljes kapacitással működik az Északi Áramlat, évi 55 milliárd m3 gázt szállítva az európai piacokra. Amely európai piacok amúgy csak részben függenek az orosz gáztól, ez főleg az új tagállamokra érvényes, Európa nyugati fele sokkal inkább az Északi-tengerről származó norvég, holland, skót gázra épít. Az orosz gáztól függő tagállamok szinte mindegyike a Déli Áramlattól független szállítási útvonallal rendelkezik: Lengyelország a Jamal, Németország az Északi Áramlat, Szlovákia, Csehország és Ausztria a Testvériség és a Transzgaz vezetékek révén közvetlen hozzáféréssel rendelkezik az orosz forrásokhoz. A Déli Áramlat megépülése Bulgária és Szerbia számára ugyancsak közvetlen gázforrást jelent, így inkább azzal az eredménnyel számolhatunk, hogy a jelenleg tőlünk (a magyar tranzitszállítástól leginkább függő Szerbia is függetlenedik.

Ráadásul a Déli Áramlat kapacitása, amely a Magyar Nemzet értesülései szerint (Merre kanyarog a Déli Áramlat? Magyar Nemzet, 2013. december 13.) nagyjából 30 milliárd m3 gáz nyugatra való továbbítását teszi lehetővé a vezeték nyugati folytatásán (South Stream West, SSW), aligha bolygatja fel az évi 450 milliárd m3-es európai gázpiacot. A másik nyugati kapcsolat, az Ausztriába vezető HAG vezeték kapacitás 4,5 milliárd m3, erről, mint stratégiai fegyverről, elég is talán ennyi. Az épülő szlovák-magyar interkonnektor kapacitása szlovák-magyar irányba 500.000 m³/h (mintegy 4 milliárd m³/év), magyar-szlovák irányba pedig 200.000 m³/h (mintegy 1,6 milliárd m³/év) lesz, azaz sokkal inkább a Szlovákia felől érkező gázáram kiszolgálására alkalmas, mint fordítva.

Hosszú távon a körvonalazódó gázellátási átalakulás szintén nem Magyarországot és a Déli Áramlatot hozza helyzetbe. A TAP révén Európa közvetlen kapcsolatba került az azeri Sah Deniz-2 gázmezővel – még ha egyelőre csak egy nem meghatározó, évi 20 milliárd m3-es szállítás lehetősége körvonalazódik is. De ezen a vonalon megnyílik az út a Kaszpi-régió más gáztermelőivel való összekapcsolódásra is. Még messzebb tekintve, a gigantikus, sarkvidéki Stockman-mező termelésbe állítása radikálisan átalakíthatja az európai gázszállítási útvonalakat – megint csak nem Magyarország javára. A nagy gázálom realitása tehát nem tűnik megalapozottnak.

A költségeket elemezve nem elég a pénzügyi ráfordításokat szemügyre venni. Az eddig elköltött 1200 milliárd forint ugyan még csak a kezdet, és további jelentős tőkeigénye lesz ennek az elképzelésnek. Ennél is nagyobb azonban a geopolitikai ár. A nagy gázábránd Magyarországot végleg kiszolgáltatja Oroszországnak. A Magyar Nemzet már említett december 13-i cikke szerint a Gazprom egyik illetékese egy budapesti konferencián úgy fogalmazott, hogy „az orosz társaságot a Déli Áramlat szempontjából érdeklik a magyar gáztárolók, de csak akkor, ha azokban tulajdonrészt tudnak szerezni.” A Gazprom megerősíti tehát, hogy a gázvezeték és a gáztárolók ügye összefügg, és az egész projektben, benne a gáztárolókban tulajdonosi oldalról is masszívan jelen kívánnak lenni. A nagy magyar szabadságharc végeredménye az oroszok tulajdonosi befolyása a hazai gáztárolókban. Egy ilyen helyzetben kell majd a kormánynak döntenie, hogy a Déli Áramlathoz való kizárólagos Gazprom-hozzáférést elutasító EU, vagy az ahhoz körömszakadtáig ragaszkodó – hisz a gázvezeték pénzügyi megtérülését ez a kizárólagosság biztosítja – orosz fél mellé áll. Tegyék meg tétjeiket, ki mire fogad, mi lesz a kormány álláspontja. Az első licitkörben, decemberben, az EU-orosz konfliktus fellángolása idején aláírt Gazprom-megállapodással Orbánék már egyszer megmutatták, hogy mire számíthatunk.

Összegezzük tehát a kalkulációt. Orbán nagy gázábrándja elképesztően sokba (csak eddig 1200 milliárdba) kerül, cserébe a kormány mozgástere egy fikarcnyit sem bővül az EU felé, mert európai léptékben a még oly grandiózus magyar gázálmok se nem osztanak, se nem szoroznak. Jelentősen kiszolgáltatja viszont Magyarországot az energiapolitikát előszeretettel expanzív törekvései megerősítésére használó Oroszországgal szemben. Amely Oroszország örömmel fogadja a magyar együttműködést, hiszen energetikai pozíciószerzése irányuló törekvései általában erős ellenállásba ütköznek – hogy egy európai ország sok pénzért maga hívja be őket, ilyet még nem láttak, és igazán talán még el sem hitték. A balekségnek is van határa, gondolják. Pedig nincs.

Írásom következő része az orbáni energiapolitika másik oszlopáról, a paksi atomerőmű bővítéséről fog szólni.

 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

· 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

https://javorbenedek.blog.hu/api/trackback/id/tr815716100

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2014.01.11. 16:26:04

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sorhajóhadnagy 2014.01.11. 02:00:02

A "show must go on" orosz verziójával a fordító szoftver jól megtréfálta a tisztelt szerzőt. Ami oroszul "Шоу должно продолжаться" lenne pontosan, de a szövegben szereplő valami (soj dolzsno perejti na) nagyjából azt jelenti, hogy "a sojnak át kell mennie rá".

Amúgy szerintem nem ennyire nagy kaliberű álomról van szó. Szimpla kormányzati káosz rivális érdekcsoportokkal, hozzáértés nélkül.

EXO 2014.01.11. 19:19:51

A tárolók felvásárlásának van egy sokkal kézenfekvőbb lehetséges magyarázata. Mivel jelenleg tároló kapacitásokból túlkínálat van, ezért azt csinálják, amit más iparágakban is megtesznek egyes vállalatok hogy növeljék a hasznukat: felvásárolják a konkurenciát, felszámolják a versenyt, majd kizárólagos szolgáltatóként már szabadon emelhetik az árakat(ebben az esetben a betárolási díjakat). A másik verzió az, hogy a Paksi bővítés mellé kellenek biztosítéknak.
Amúgy amikor a Jávor úr olyanokat ír, hogy a Viktor zsarolni akarja az Únuiót, akkor az annak a következménye, hogy PM-ben már tesztelik a drogok liberalizációját?
Maguk szerint egy Úniós ország gázcsaposdit fog játszani az EU-val? Ez valószínűleg még Viktorék se merik meglépni, ugyanis ez még Brüsszelben is végleg kivágná a biztosítékot, ha ezt meg merészelnék csinálni, akkor az EU valószínűleg többszörösen visszavágni, akár ki is vágnának minket az EU-ból. Ahhoz, hogy ezt összehordja kellett szerintem egy kis anyag.

Rui Blaaz 2014.01.12. 23:41:05

EXO, ez a füves dolog - ti sokat szívtok?? miskolcon az olaj- és gázmérnökin emlékeim szerint inkább a házipálesz és a náculás dívott (a tanári karban is jónéhányan szerettek cigányozni és gyurcsányozni) - na meg természetesen a nerdes kockulás.
Ja, figyu: "unió" - tudom, nem szereted az EU-t, de már negyvennyolcban is így írták, rövid u-val. Köszi!