2015. 01. 13.

Merkel bezárja a magyar kiskaput

A német kancellár februári látogatása körül sok a spekuláció. Ha realisták akarunk maradni, Merkel sem Orbánt buktatni nem fog, de puszta protokolláris mosolygásra sem számíthatunk. Hoz üzenetet a tarsolyában: a baráti német-magyar viszony talpkövei közül van, ami lényegileg megváltozott az elmúlt időszakban. A német Oroszország-politika átalakulása újrarendezi a magyar kapcsolatot is. A továbbiakban nincs simlizés, nincs különutas magyar barátkozás Putyinnal. Magyarország az olajozott német kapcsolat nélkül nagy bajban van, úgyhogy Orbánnak a további erőlködés helyett inkább azon kéne dolgozni, hogy öt elvesztegetett év tévútja után hogyan tudunk választ adni a magyar energiapolitika valós problémáira.

Angela Merkel minden bizonnyal február 2-án rövid, néhány órás látogatást tesz Magyarországon, és ennek keretében találkozik Orbán Viktor miniszterelnökkel is. Ma körülbelül ennyit lehet tudni hivatalosan a német kancellár vizitjéről, sem a tárgyalások napirendjét, az ott várhatóan érintett témákat, esetleg tárgyalásra kerülő megállapodásokat illetően semmilyen megerősített információja nincs a közvéleménynek. És bár a magyar kormány gyakorlatában ez normál ügymenetnek számít (sem a miniszterelnök és államtitkára, majd külügyminisztere, Szíjjártó Péter számtalan moszkvai útjáról, sem Orbán utóbbi időben megsokasodott svájci látogatásainak céljáról, tartalmáról, eredményeiről szinte semmit nem tudunk), úgyhogy akár meg is szokhattuk volna, mégis spekulációk sokasága övezi Merkel látogatását. Érthető, hiszen hosszú ideje a magyar kormányfő elsősorban közép-ázsiai és kaukázusi zsebdiktátorok látogatásait tudja feljegyezni a külügyi eseménynaptárba, és hosszú ideje az első ilyen súlyú nemzetközi találkozója lesz Budapesten. Mit akarhat Merkel, és mit kaphat Orbán? Eredményez-e bármilyen változást a kormánypolitika irányvonalában, a kormányzatban, a külpolitikai orientációban a tárgyalás? A vélemények szélsőségesen megoszlanak. Merkel a selyemzsinórt hozza Orbánnak, betelt a pohár, a rendezett visszavonulás, és a kormányfőváltást követő stabilizáció és politikai irányváltás menetrendjéről tárgyalnak majd – fogalmazódnak meg vérmes elképzelések. Németország eddig is védőernyőt húzott Orbán fölé, amíg a német cégek megkülönböztetett állami gondoskodásban részesülnek, és Orbán, ha alpári módon, az uniós közbeszédben elfogadhatatlan formában és kissé túlszaladva is a célon, de kimondja az EU-val kapcsolatban Merkel legtitkosabb gondolatait, addig számíthat Európa legfontosabb kormányának további támogatására – ennek a hallgatólagos megállapodásnak a fenntartásáról beszélget majd a német és a magyar kormányfő, állítják mások. Tényleg, mi is fog történni? Valószínűleg egyik sem, de néhány, Magyarország szempontjából nagyon fontos dolog vélhetőleg mégiscsak.

merkel_orban.jpg

Kép forrása: index.hu

Tény, hogy Merkel hozzáállása a Fidesz-rezsimhez meglehetősen Janus-arcú volt az elmúlt öt évben. Németország számára három szempont játszik kiemelt szerepet a közép-európai EU-tagállamokhoz fűződő viszony alakulásában. Az első, a pénzügyi stabilitás kérdése. Az eurozóna krízise közepette, nyakig a 240 milliárdos görög mentőcsomagban mindennél fontosabb számukra, hogy ne jöjjenek létre újabb, euró tízmilliárdos mentőcsomagokat igénylő válsággócok az EU keleti peremén. A magyar kormány ezt az elvárást teljesíti. Orbán emlékezetes, 2010 nyár eleji brüsszeli útján egyértelmű és világos jelzést kapott: bizonyos keretek között azt csinál, amit akar, de a költségvetési hiány elengedése, a büdzsé stabilitásának aláaknázása, a laza fiskális és monetáris politika olyan kritikus pont, amiben nincs pardon. A miniszterelnök meg is értette az üzenetet: rövidesen az államadósság elleni küzdelem lett a magyarság ezeréves küldetésének végcélja, a keresletélénkítő, költségvetési hiányt elengedő 7 százalékos bővülést vizionáló Matolcsy-program villámgyorsan lekerült a napirendről. Ezzel szemben kaptunk egy olyan ultraortodox pénzügyi megszorító politikát, hogy Bokros Lajos kényelmetlenül topog a láttán, az IMF pedig önmagát is meglepő szerepzavarban próbálta ennek lazítását javasolni. Az eredmény német szempontból megnyugtató: a költségvetési hiány a 3 százalékos cél alatt évek óta, az államadósság, ha nem is csökken, de stagnálásközeli állapotban van, a magyar fizetési mérleg stabil. Nem lesz szükség magyar mentőcsomagra, pénzügyi lélegeztetőgépre a német adófizetők pénzén. Nincs itt kérem semmi aggódnivaló, a cél teljesül, ennek módja (a szociális rendszerek beszántása, az oktatásügy szétzúzása, a társadalom tudatos kettészakítása, az egészségügy leépülése, stb.) pedig belügy, az legyen a magyar választók baja, akik egyébként mostanában több ízben is kifejezték vonzalmukat ez iránt a politika iránt – mondják a németek.

A második stratégiai terület a német cégek és befektetések helyzete. Na de itt már tényleg Németország tyúkszemére lépett a multiellenes órisáplakát-kampányokat szervező magyar kormány – mondhatnánk. Nem eszik olyan forró a kását. A multiellenes szlogenek mögött egy nagyon nehezen felfejthető és kaotikus támogatás- és büntetőpolitikai katyvasz húzódik meg. Némely multik – elsősorban bankok és kiskereskedelmi láncok – valóban, mintha az Orbán-kormány célkeresztjében lennének. Különös módon éppen ezeken a területeken nem meghatározó a német tőke jelenléte. A legnagyobb külföldi tulajdonú magyar bankok közül egyetlen egy német tulajdonú, a Bayerische Landesbank tulajdonában álló MKB – ezt épp most vette meg a magyar állam igen nagyvonalú vásárlóként. A kiskereskedelem meghatározó szereplői (Tesco, Auchan, Spar) sem németek. Hova koncentrálódik a német tőkebefektetés? A járműiparba, az információ-technológiába, az energetikába és a biztosítási szektorba – a TOP 40 magyar vállalat közül a német tulajdonúak, az Audi, az E.ON, az RWE, a Magyar Telekom, a Bosch, az Allianz és Continental mind ezekben a szektorokban vannak jelen. Ezek közül az energiaszektor ugyan valóban nyomás alatt van, de a kiszorítás keserű piruláját meghökkentően gáláns vételi ajánlattal tette lenyelhetővé a kormány például az E.ON esetében, amikor a becsült piaci érték sokszorosáért vásárolta fel annak gázüzletágát. Egy olyan időszakban, amikor az E.ON amúgy is újrarendezi a sorait, és a magyar piacon domináns fosszilis energia ágazatát kiszervezi és leépíti, hogy az új (elsősorban megújulós) technológiákra koncentráljon. A járműipar, benne az Audi és a Mercedes állam az államban, az orbáni „munkaalapú társadalom” állócsillaga, korlátlan és olykor be sem vallott mennyiségű adókedvezmény és állami támogatás kedvezményezettje, amelynek semmi oka panaszra. A Deutsche Telekom ugyan érzékelte a távközlési ágazatot sújtó különadókat, de elbukott például az IT ágazatnak fejfájást okozni képes internet-adó terve; az Origo főszerkesztőváltásának története, a DT és a kormányzat közötti megállapodás az informatikai fejlesztésekről pedig arról tanúskodik, hogy a DT-vel sajátos különalkut kötött a kormány, és összességében olajozottan működik a gépezet. A német cégek sorsa korántsem mostoha a Nemzeti Együttműködés Rendszerében.

A harmadik kulcsterület német szempontból az EU szintjén zajló döntéshozatal, és az Unió jövőjéről folyó viták. Itt több feszültséget vizionálhatunk, mint az előző két területen. Orbán Brüsszel-kritikája, belefeszülése Jean-Claude Juncker jelöltségébe, beállása az integrációt erodáló, a tagállamok szuverenitását hangsúlyozó Cameron-vonalba látszólag kivívhatná Németország rosszallását. Csakhogy. Az utóbbi időben a kormány épp ezen a területen erős visszavonulóban van, a Brüsszel = Moszkva ék egyszerűségű képlete már nincs a kormánykommunikáció középpontjában (mostanában amúgy sem illik Moszkvát bármilyen rossz forrásaként emlegetni), a NER új ellenségképet talált az Egyesült Államokban (a bajuszos elmeháborodott, aki valami tragikus tréfa folytán jelenleg a házelnöki pozíciót foglalja el, egyenesen negyedik világháborút vizionál). Ráadásul Angela Merkel európai elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen ugyan, de abban az Európában, amely iránt elkötelezett, azért Németország, a mindenkori német kormány diktálja a tempót, az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament buzgóságának pedig jobb, ha van egy egészséges határa. A tagállami szuverenitás vs. európai intézmények erőegyensúlyban a mérleg jobb, ha az előbbi javára billen. Ha ezt helyette kimondják mások, nem baj. Ha kültelki stílusban, az nem öröm, de együtt lehet vele élni. Ha Junckert mások piszkálják, és így gyengítik, csak hogy tudja, hol a helye, míg Merkel a Nagy Konszolidátor szerepében végül csak elrendezi a Bizottság elnökének megválasztását, abból ő jön ki jól. Nem akkora itt a baj.

Végül van még egy szempont, ami Németország számára a közép-kelet-európai tagállamokkal kapcsolatban nem stratégiai kérdés – és épp ez teszi fontossá. Ez az Oroszországhoz való viszony. Orbánék keleti nyitása, az Oroszország iránti egyre fokozódó hőfokú szeretet számos helyen kiverte a biztosítékot. Varsó, Vilnius, Riga, Tallin, és újabban Washington – hogy csak néhányat említsünk. Berlinben nem. Berlin ezügyben elnéző, aminek alapja a különleges német-orosz viszony. Az Ostpolitiktól az Északi Áramlaton át a nagy német cégek oroszországi befektetésein keresztül hosszan lehetne citálni ennek a sajátos kapcsolatnak az elemeit.  Ebből fakad, hogy az, ami Orbánt jónéhány fővárosban nemkívánatos elemmé teszi, arra a németeknek egy szavuk sincs.

Mindebből azt következhet, hogy Angela Merkel valóban csak ezt a hallgatólagos megállapodást megerősíteni jön Budapestre, és némi visszafogottságra inteni Orbánt, ha lehet. Amúgy is, ő nem az a fajta, aki a tagállamok belügyeibe nagyon bele kívánna szólni, a német szuperdominancia látszatát igyekszik elkerülni az EU-ban (mondjuk erről a görögök tudnának mesélni).

Még sincs így. Két okból sem. Egyfelől lehet, hogy Angela Merkel számára nem okoz álmatlan éjszakákat, ha békeidőben egyes tagállami vezetők piszkálják kicsit a tagállami kormányok és az EU-s intézmények közötti hatáskör- és hatalommegosztás kérdését, netán magát Jean-Claude Junckert. Elég határozott viszont abban, hogy ha az EU konfliktushelyzetbe keveredik külső szereplőkkel, akkor egységesen kell fellépni, és egy hangon beszélni. Ilyenkor nincs helye a különutas kísérleteknek, a közös erőfeszítések háta mögötti, azokat gyengítő lépéseknek. Orbán közismert – legutóbb a Charlie Hebdo elleni merénylet kapcsán tartott párizsi megemlékezés alkalmával bizonyított - bámulatos ritmusérzékével következetesen képes felénekelni azokat a mondatokat, és megtenni azokat a lépéseket, amelyek egy diplomáciai gyorstalpaló tanfolyam első óráján a „Soha ne csináld” címszó alatt kerülnek tárgyalásra. Az ukrán válság közepén Oroszország javára trükközni a Déli Áramlat építése ügyében (az EU-s szabályozást megkerülő törvénymódosításokkal megágyazni a Gazpromnak), elzárni a gázvezetéket, amin keresztül Európa életben próbálja tartani Ukrajnát, titkos szerződésekben évtizedekre elköteleződni pénzügyileg, technológiailag, üzemanyagellátásban Oroszországnak a paksi bővítés során,  nos, klasszikusan ez a kategória.

Másrészt a szétvert külügyi apparátus elfelejtett észlelni, és közölni Orbánnal egy nagyon fontos változást a német külpolitikában. Ez pedig éppen az Oroszország-politika iránya. A sajátos német Oroszország-viszony – szemben az orbáni értékmentes, tisztán haszonelvű, bár annak meg tragikusan rossz külpolitikával – nem csupán a gazdasági érdekeken alapul. Természetesen szeretnek jó üzleteket csinálni. Azonban e mögött további megfontolások is állnak, például hogy a szoros német-orosz gazdasági együttműködés stabilizáló hatással is van Oroszországra, és csökkenti az agresszív geopolitikai lépések valószínűségét. Hogy ez az együttműködés az orosz gazdaság modernizációját is elősegíti, és így hozzájárulhat egy, a világgazdasághoz sok szállal, nem csupán az energiaexporton keresztül kötődő Oroszország megteremtéséhez, amely érdekeltebbé válik harmonikus nemzetközi kapcsolatok fenntartásában, és a bajkeverés-orientált orosz külpolitika átalakításában. Ezekben az előfeltevésekben és reményekben azonban Németország csalatkozott. Az orosz gazdaságban a modernizáció nyomai sem látszanak, az, amit Orbán „napjaink elemzéseinek sztárjának” nézett, egyszerűen a magas olajárakból fakadó magabiztosság volt, nem valamiféle új gazdasági-politikai modell. Modernizáció híján egyébként a technológia-export révén piachoz jutni remélő német vállaltok számára is súlyosan leértékelődött az orosz piac, amelynek a súlyát az olajárzuhanás is tovább csökkenti. A stabilizációs remények sem váltak valóra, Oroszország nem vált mérsékeltebbé az együttműködés révén, a – magas olajárnak köszönhető – gazdasági erő pedig éppen hogy agresszívebb érdekérvényesítést, kiszámíthatatlanabb külpolitikát eredményezett. Putyint nem gazdasági, hanem alapvetően birodalmi racionalitás vezérli. A Krím megszállása, és Kelet-Ukrajna destabilizálása pedig arról győzte meg Németországot, hogy békés, konszenzuskereső módon nem kezelhető Putyin Oroszországa.

Mindezek oda vezettek, hogy Merkel stábja alapvetően újraértékelte az orosz kapcsolatot, és őszre – a maláj gép lelövésének, mint a pohárba hulló utolsó cseppnek az eredményeként - a kemény fellépést, a szankció-politika következetes végigvitelét, a határozott és egységes európai szerepvállalást állította külpolitikája középpontjába.

Magyarország számára ez annyit jelent, hogy a döbbenetesen rossz ütemérzékű, és még most is Oroszországhoz húzó (Vlagyimir Putyint nem sokkal Merkel után vélhetően Budapesten fogadó) Orbán-adminisztráció hirtelen súlyos konfliktusban találta magát a német elképzelésekkel. Hogy Merkelnek hirtelen Budapestre jönni támadt kedve, meggyőződésem szerint ebből fakad. És a tárgyalások témái és következményei is ezen a területen keresendőek. A német kancellár egyértelművé kívánja tenni azt, amit az amerikaiak már ősszel világosan megfogalmaztak. Hogy az Európa és Oroszország között húzódó konfliktusban nincs simlizés, nincs külön út. Hogy a magyar energiarendszer kiszolgáltatása Oroszországnak nem magyar belügy, európai szintű kockázatai vannak, és Európa ezt nem óhajtja annyiban hagyni. Nem lesz tehát Orbán-buktatás, bármennyire is szeretnék sokan ezt belelátni a Merkel-vizitbe. De nem protokoll-látogatásra kerül sor, ahol csupán a rendszerváltásban szerzett múlhatatlan magyar érdemekről, és a német-magyar gazdasági együttműködés sikereiről beszélgetne a két kormányfő. Ezekre is sor fog kerülni, és a sajtó jobbára ezt fogja megkapni. A magyar energiapolitikában viszont határozott változásra lehet számítani a közeljövőben. Merkel bezárja a magyar kiskaput az európai energiapolitikában. Azt a kiskaput, ami egyébként is egyre kevésbé működik. Az orosz gazdaság összezuhanása az egész elképzelést aláásta, orosz részről finanszírozhatatlanná téve azokat a geopolitikai célú ügyleteket Magyarországon, amelyek révén kapun belülre szeretnék ügyeskedni magukat az EU-ban. Magyar részről is érzik a fenyegető problémát: információk szerint Szíjjártó Péter egy közelmúltbeli, kevéssé kommunikált moszkvai látogatást követően sürgősen tapogatózni kezdett az amerikai külügy energetikai felelősénél. A Nagy Orbáni Álom a magyar-orosz energiatestvériségről zátonyra futni látszik. A baj az, hogy nincs B terv. Az elmúlt évek ennek a lázálomnak az építgetésével teltek, ahelyett, hogy valós válaszokat dolgoztak volna ki a magyar energiaellátás biztosítására. A hatályban lévő Energiastartégia alappillérei kidőltek. Problémák sokasága borul rövid időn belül a nyakunkba. A szétzilált, kiszámíthatatlanná tett, befektetőket elüldöző magyar energiapiacot megalkotó Orbán-rezsimnek pedig minderre annyi válasza van: ezt benéztük. Ennél pedig sürgősen többre lesz szükség, mert – ha jól gondolom –, Merkel ebben nem fog viccelni február 2-án.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

A bejegyzés trackback címe:

https://javorbenedek.blog.hu/api/trackback/id/tr647072133

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.