2016. 05. 10.

Panama-akták: a demokrácia végjátéka

 A Panama-akták nem csupán offshore cégekről, vagy egyesek adóoptimalizáló tevékenységéről szólnak. Hanem arról a beteg rendszerről, amellyé mára az egymással összefonódó politikai és gazdasági elitek, mindenre kapható jogászok közreműködésével demokratikus berendezkedésünket és a piacgazdaságot változtatták. Azokról a vereségekről, amelyeket a demokratikus intézmények, a média, a jog, végső soron társadalmaink elszenvedtek, hogy a nyomukban példátlan jövedelmi különbségek, arcátlan cinizmus, kiszolgáltatottság sarjadjanak. Ellenállás mindezzel szemben alig tapasztalható, a rendszer elszenvedői legtöbbször még azokat a romokat sem látják, amelyek demokratikus ideáinkból maradtak.

cassidy-panama-papers-american-names-1200.jpg

Többek közt erről szól "John Doe", a Panama-aktákat nyilvánosságra hozó ismeretlen informátor kiáltványa, amely az offshore-botrányt kirobbantó Süddeutsche Zeitungban jelent meg a napokban. Azé a "John Doe"-é, aki okkal maradt névtelen, látva, hogy mi történt más, hozzá hasonló közérdekű bejelentővel. Pedig a kiáltvány megírásakor még nem is tudhatta, hogy a luxemburgi ügyészség ma másfél év börtönt kért a LuxLeaks botrányt elindító közérdekű bejelentőre, Antoine Deltourra. Éppen ezért van elengedhetetlenül nagy szükség többek közt olyan szigorú bejelentővédelmi szabályokra, amilyet a múlt héten mutattunk be az európai bejelentővédelmi direktíva tervezetünkről szóló konferencián.

 John Doe kiáltványa fájdalmas olvasmány, de elmondhatatlanul fontos. Alábbiakban a szöveg fordítása olvasható, a Süddeutsche Zeitung alapján.

 * * *

Több mint egy évvel ezelőtt egy ismeretlen forrás az anonimitás jogát fenntartva megkereste a Süddeutsche Zeitung-ot. A forrás magára John Doe-ként hivatkozva a panamai Mossack Fonseca ügyvédi iroda tevékenységével kapcsolatos bizalmas információkat ajánlott fel. A Süddeutsche Zeitung úgy döntött, hogy az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciumával (ICIJ) közösen megvizsgálja az adatokat. A kutatás során az együttműködést kiterjesztették több mint 80 ország száznál is több média szervezetére. A Panama-akták nyilvánosságra hozatala világszerte nagy visszhangot keltett: politikusok és közhivatalnokok kényszerültek lemondásra, számos tömeges tiltakozás szerveződött, a kiszivárgott történetek többtucat országban vezettek házkutatáshoz és nyomozáshoz.

 Most “John Doe”, az anonim forrás, egy, a tettei magyarázataként, valamint cselekvésre szólításként felfogható kiáltványt küldött a SZ számára. Sem a kiáltvány, sem a benne foglalt politikai álláspont nem gyakorolt befolyást a SZ vagy bármely más, együttműködő médiaszervezet által kiadott cikk szerkesztésére – és ez a jövőben sem lesz másképp. A SZ-nak nem kellett semmilyen feltételbe beleegyeznie a cikkek megírásával kapcsolatban ahhoz, hogy megkapja a Panama-aktákról szerzett információkat.

 -------

John Doe Kiáltványa 

A jövedelemegyenlőtlenségek korunk egyik legmeghatározóbb problémáját jelentik, világszerte mindenkit érintenek. Az egyenlőtlenségek hirtelen növekedésének folyamata pedig már évek óta vitákat szít, miközben a számtalan vita, statisztikai elemzés és az elenyésző számú tiltakozás, valamint az esetleges dokumentációk ellenére a politikusok, a tudósok, és az aktivisták egyaránt tehetetlenek e gyorsan növekvő egyenlőtlenségek megfékezésében. Mégis a kérdés ma is ugyanaz: miért? És miért éppen most?  

A Panama-akták kellőképp kielégítő választ kínálnak ezekre a kérdésekre: az ok a masszív, mindent átható korrupció. Nem véletlen az sem, hogy ez a válasz éppen egy ügyvédi iroda tevékenységből adódik. A Mossack Fonseca több, mint csupán egy fogaskerék a vagyonkezelés gépezetében - az évtizedek során befolyását arra is felhasználta, hogy világszerte olyan törvények szülessenek, amelyek a bűnözők érdekeit szolgálják. A Niue-sziget esetében a cég lényegében egy komplett adóparadicsomot működtetett. Ramón Fonseca és Jürgen Mossack elhitették velünk, hogy az irodájuk által a klienseknek létrehozott fedőcégek – melyeket néha “speciális célú járművekként” említettek – pont olyan áruk, mint az autók. A használtautó kereskedők azonban nem írnak törvényeket. Ezeknek az általuk gyártott "járműveknek" pedig az egyetlen “speciális célja” a széleskörű csalás volt.

Az offshore fedőcégeket gyakran kapcsolják az adóelkerülés bűnéhez, ám a Panama-akták nem hagynak kétséget afelől, hogy - habár az offshore fedőcégek definíciójuknál fogva nem törvényellenesek -, mégis súlyos, az adóelkerülésen messze túlmutató bűnök sokaságát valósítják meg általuk. Úgy döntöttem, nyilvánosságra hozom a Mossack Fonseca ügyeit, mert alapítóinak, foglalkoztatottjainak és megrendelőinek számot kell adniuk az e bűnökben betöltött szerepeikről, melyek közül eddig egyébként csak kevés látott napvilágot. Évekbe, sőt valószínűleg évtizedekbe fog telni, míg a cég összes aljas tevékenysége napvilágra kerül.

Mindeközben elindult egy új, globális méretű vita, amely bizalomra ad okot. A korábbi évek óvatos retorikájával szemben, amely kerülte még csak a látszatát is az elitek bűnözésének, ez a vita közvetlenül arra irányul, ami valóban számít.

Ezzel kapcsolatosan szeretnék megosztani néhány gondolatot.

Hadd szögezzem le, hogy nem dolgozom semmiféle kormányzati vagy titkosszolgálati szervezetnek, sem közvetlenül, sem alvállalkozóként, soha nem is dolgoztam. Nézeteim teljes egészében a sajátjaim, ahogyan a döntés is, hogy megosszam ezeket a dokumentumokat a Süddeutsche Zeitunggal és az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzurciumával (ICIJ). Semmiféle különleges politikai célom nem volt, egyszerűen a dokumentumok tartalma elegendőnek bizonyult a súlyos igazságtalanságok felfedésére.

A médiában eddig uralkodó narratíva a fókuszt arra a botrányra helyezte, amely rávilágít, mennyi minden számít törvényesnek és megengedettnek ebben a rendszerben. Az, ami megengedett valóban botrányos és változtatni kell raja. Ám emellett nem szabad szem elől tévesztenünk egy másik fontos tényt: az iroda alapítóival és foglalkoztatottjaival együtt világszerte alkalmazott törvények sorozatát szegte meg ismétlődően. Ezek az emberek a nyilvános megnyilatkozásaikban tudatlanságukat fejezik ki, ám a dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy részletes ismeretekkel rendelkeznek a különböző bűnözői tevékenységekről. Azt mindenesetre tudjuk, hogy Mossack hamis tanúzást követett el egy nevadai szövetségi bíróság előtt, és azt is tudjuk, hogy az információs technológiára szakosodott alkalmazottai igyekeztek eltussolni ezeket a hazugságokat. Mindegyük ellen vádat kellene emelni bármilyen különleges bánásmód mellőzésével.

Vádemelések ezrei következhetnének a Panama-aktákból, ha az igazságszolgáltatás hozzáférhetne és kivizsgálhatná a tényleges dokumentumokat. Az ICIJ és partnerei azonban - jogosan - deklarálták, hogy a dokumentumokat nem kívánják átadni az igazságszolgáltatásnak. Én azonban hajlandó vagyok együttműködni az igazságszolgáltatással, amennyire lehetőségeim engedik.

Még akkor is, ha végig kellett néztem, miként ment tönkre számos közérdekű bejelentő és aktivista élete mind az Amerikai Egyesült Államokban, mind Európában azután, hogy napvilágra hoztak egyértelmű bűncselekményeket. Edward Snowden moszkvai száműzetésbe került, mivel az Obama-adminisztráció a kémkedési törvény hatálya alatt vádat emelne ellene. Az NSA-t leleplező tevékenységéért hősként való ünneplés és jelentős mennyiségű díjazás illetné meg, nem pedig számkivetés. Bradley Birkenfeld milliós jutalmat kapott a svájci UBS bankkal kapcsolatos információk kiadásáért, az Igazságügyi Minisztérium mégis börtönbüntetésre ítélte. Antoine Deltourt pedig jelenleg bíróságon hallgatják ki, amiért információkat adott ki Luxemburg azon tevékenységéről, amelyen keresztül nyerő üzleteket kínált fel különböző multinacionális nagyvállalatok részére, milliárdos adóbevételeket ellopva a szomszédos országoktól. És még lehetne sorolni a példákat.

A törvények szerint eljáró bejelentéstevők, akik megkérdőjelezhetetlen bűncselekményeket tárnak fel, védettséget érdemelnek a kormányzati megtorlással szemben függetlenül attól, hogy belsős vagy külsős személyekről van-e szó. Pont. Ha a kormányok törvénybe iktatnák a bejelentéstevők védelmét, a végrehajtó szerveknek elegendő lenne saját forrásaikra, vagy a média folytonos tudósítására támaszkodniuk a dokumentumokhoz való hozzáférés érdekében.

Addig is, kérem az Európai Bizottságot, a brit országgyűlést, az Egyesült Államok kongresszusát és minden nemzetet, hogy tegyenek sürgős lépéseket nem csupán a bejelentéstevők védelme érdekében, de azért is, hogy véget vessenek a vállalatok globálisan elterjedt cégjegyzéki visszaéléseinek. Az Európai Unió minden tagállamában ingyen hozzáférhetővé kell tenni a cégjegyzékeket a végső haszonélvező tulajdonosokról tisztán kinyerhető, részletes információkkal. Az Egyesült Királyság büszke lehet eddigi nemzeti kezdeményezéseire, de ezen túlmenően is életfontosságú szerepet tölt be az üzleti titkok felszámolásában a hozzátartozó szigetterületek esetében, mert ezek kétségkívül az intézményi korrupció sarokköveit képezik világszerte. Az Egyesült Államok pedig már nyilvánvalóan nem bízhat meg mind az ötven tagállamában, hogy azok helyes döntéseket hoznak saját vállalati információikkal kapcsolatban. Már régóta időszerű lenne a Kongresszus részéről, hogy közbelépjen és kikényszerítse az átláthatóságot a közösségi hozzáféréssel és az információk feltárásával kapcsolatos normák felállításával.

És míg a kormányzati átláthatóság erényeit csúcstalálkozókon és szlogenekben dicsőíteni egy dolog, ennek tényleges beiktatása és véghezvitele már egy másik. Nyílt titok, hogy az Egyesült Államokban a megválasztott képviselők idejük nagyrészét adománygyűjtéssel töltik. Lehetetlen megoldani az adóelkerülés problémáját addig, amíg a választott tisztségviselők ahhoz az elithez fordulnak pénzért, amely a társadalom bármely más szegmenséhez viszonyítva a leginkább hajlamos az adóelkerülésre. Ezek a visszataszító politikai gyakorlatok mára zárt rendszerré álltak össze, amellyel nem élhetünk együtt. Amerika elrontott kampányrendszerének reformja nem várhat tovább.

Persze aligha ez az egyetlen megoldásra váró probléma. Az új-zélandi miniszterelnök, John Key gyanúsan hallgat országának szerepéről az adócsalás Mekkájaként emlegetett Cook-szigeteken kialakult rendszer létrehozatalában. Nagy-Britanniában, a toryk szégyentelenül fedezték saját, offshore cégekkel kapcsolatos tevékenységeiket, míg Jennifer Shasky Calvery, az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumának részét képező Financial Crimes Enforcement Network üzleti bűnöket feltáró hivatal igazgatója épp most jelentette be lemondását, hogy helyette az HSBC banknál vállaljon munkát, amely a világ egyik leghírhedtebb bankja (nem véletlen, hogy székhelye Londonban található). Az amerikai forgóajtó jól ismert suhogása a még le nem leplezett haszonélvező tulajdonosok fülsüketítő globális csendjében visszhangzik, akik valószínűleg most azon imádkoznak, hogy Calvery helyettese épp olyan működésképtelen legyen. A politikai gyávaság közepette vonzónak tűnik behódolni a defetizmusnak és azt mondani, hogy a status quo lényegében úgyis változatlan, miközben ha más nem, a Panama-akták épp annak adják fájó jelét, hogy társadalmunk morális szerkezete összeomlóban van. 

De végre az ügy az asztalra került, és az, hogy változáshoz idő kell, nem meglepő. Ötven éven át sem a végrehajtó, sem a törvényhozó, sem a bírósági szervek nem voltak képesek kezelni az adóparadicsomok egész Földet ellepő problémáját. Panama azt mondogatja, hogy szeretne nem csak az aktákról ismerté válni, ám a kormány csupán egyetlen bábut vizsgál az egész offshore körhintából.

A bankok, a pénzügyi szabályozó testületek és az adóhatóságok mind kudarcot vallottak. Míg döntéseik a gazdagokat kímélték, a közepes- és alacsony keresetű állampolgárokkal szemben szigorúak maradtak.

A reménytelenül visszamaradott és fejletlen bíróságok is kudarcosnak bizonyultak. A bírók túl gyakran törődtek bele a gazdagok érveibe, akiknek ügyvédei – és nem csupán a Mossack Fonseca – jól képzettek a törvény betűinek betartásában, míg ezzel párhuzamosan minden tőlük telhető erővel meggyalázzák annak szellemét.

A média is elbukott. Számos hírgyártó már csak önmaga rajzfilmszerű paródiája. Egyes milliárdosok úgy tűnik hobbiként űzik a hírlap tulajdonlást, melyen keresztül képesek korlátozni a gazdagok súlyos ügyeinek feltárását, miközben a komoly oknyomozó újságírók nem kapnak elegendő támogatást. Ennek hatása kézzel fogható: a Süddeutsche Zeitung-on és az ICIJ-en kívül - minden ezt cáfoló állítás ellenére -, jónéhány jelentős médiaszereplő kapott dokumentumokat a Panama-aktákból. Úgy döntöttek, nem publikálják őket. A szomorú igazság az, hogy a legnevesebb és legjobb médiaszervezetek közül egy sem akadt, amelyet érdekelt volna történet. Még a Wikileaks sem válaszolt az ismételt megkeresésre.

De legfőképpen a jogi szakma bukott meg. A demokratikus kormányzás az egész rendszer olyan felelős egyéneitől függ, akik megértik és betartják a törvényeket, nem pedig olyanoktól, akik megértik és kijátsszák azt. Általánosságban beszélve az ügyvédek olyan korrupttá váltak, hogy az elkerülhetetlenné teszi a szakmán belüli hatalmas változtatások szükségességét, messze túlmutatva az eddig is ismert gyenge javaslatokon. Először is a „jogi etika” fogalma – melyen névlegesen a viselkedési kódexek és  az ügyvédi engedélyek alapulnak – oximoronná vált. A Mossack Fonseca nem vákuumban dolgozott: az ismétlődő bírságok és dokumentált szabályszegések ellenére jóformán minden országban talált szövetségeseket és ügyfeleket a nagy ügyvédi irodák között. Ha a szakma rogyadozó rendszere nem lett volna elég bizonyíték eddig, akkor sem lehet most már tagadni, hogy a jogászoknak nem szabadna egymást szabályozniuk. Ez egyszerűen nem működik. Azok, akik a legtöbbet képesek fizetni mindig találnak olyan ügyvédet, aki hajlandó az ő ügyüket szolgálni, függetlenül attól, hogy ez az ügyvéd a Mossack Fonseca vagy más, általunk még nem ismert ügyvédi iroda alkalmazottja. És mi van akkor a társadalom többi részével?

E kudarcoknak az együttes hatása az etikai normák teljes eróziójával járt együtt, mely végül egy új, még mindig kapitalizmusnak nevezett rendszerhez vezetett, ám olyanhoz, amely a gazdasági rabszolgasággal egyenértékű. Ebben a rendszerben – a mi rendszerünkben – a rabszolgák sem státuszukat, sem az uraikat nem ismerik, mert ez utóbbiak egy külön világban élnek, ahol a nem kézzelfogható bilincsek rejtve maradnak az érthetetlen jogi nyelvezet sűrűjében. A világot ért kár szörnyű erejének fel kellene ébresztenie mindannyiunkat. Ám amikor a vészharangok megkongatásához bejelentőkre van szükség, az még kétségbeejtőbb. Annak a jele, hogy a demokrácia fékjei és ellensúlyai mind kudarcot vallottak, annak, hogy ez a leépülés rendszerszintű, valamint annak, hogy a súlyos instabilitás már közel lehet. Tehát itt a valódi tettek ideje, és ez kérdések felvetésével kezdődik.

A történészek könnyedén felidézhetik, hogy a múltban miként vezettek az adózási ügyek és a hatalomban fennálló erőegyenlőtlenségek forradalmakhoz. Akkoriban katonai erő bevetésre volt szükség a népek leigázásához, míg ma már az információ megvonása ugyanolyan, ha nem hatásosabb módszer, mivel gyakran láthatatlan. Mégis: az olcsó, korlátlan digitális információ és a gyors, országokon átívelő internet korában élünk. Nem kell sok ahhoz, hogy összekössük a pontokat: az elejétől a végéig, a kezdetektől a globális médiaelérésig a következő forradalom már digitalizált lesz.

Vagy az is lehet, hogy már is elkezdődött.

 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

A bejegyzés trackback címe:

https://javorbenedek.blog.hu/api/trackback/id/tr618702518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fidler 2016.05.11. 15:00:26

No comment, ez az igazság, aki bűnt követ el, az vállalja a következményeket, a baj az, hogy a korrupció a bűnüldöző szerveket is kezében tartja, a pókháló átszőtte hazánkat!