Paksi bővítés - van az a pénz...?

Magyarország egyik legtartósabb hatású szakpolitikai döntése jelenleg a paksi atomerőmű bővítéséről szól. A magyar GDP 10 százalékára rúgó beruházás a következő 60-70 évre meghatározza az ország energetikai rendszerét, külső függéseit, biztonságpolitikai helyzetét, gazdaságfejlesztési irányait. Ehhez képest a kormányzat a bővítéssel kapcsolatos alapvető tényekről (mekkora kapacitás megépítését tendereztetnék, milyen termelési költségszintet becsülnek, hogyan fogják finanszírozni a beruházást, milyen piaci áramárral számolnak az új blokkok rendszerbe állásakor, stb.) nem tud, vagy nem akar beszámolni. A kérdésről nincs érdemi nyilvános vita sem, a kormányzat egy előkészítés elkezdéséről szóló 2009-es országgyűlési határozatra hivatkozik, amikor a konkrét tendert készül kiírni. A nyilvános vita hiányát szeretnénk megtörni Szilágyi Lászlóval, amikor cikksorozatot indítunk a két képviselői blogon a paksi bővítéssel kapcsolatos kérdésekről. A sorozat első, ezen a blogon megjelent darabja a azt vizsgálta, hogy valóban sürgős-e a döntés a bővítésről. Második, Szilágyi László blogján közzétett írásunk a „biztonságos atomenergia” mítoszának tarthatatlanságáról szólt. Mostani, harmadik epizódunk a nukleáris energia költségeiről, az új paksi erőmű finanszírozási problémáiról és az ott termelendő áram várható áráról íródott.

 Több évtizednyi folyamatos emelkedés után az ezredforduló óta érezhetően, 2011-től - a fukusimai katasztrófa évétől - pedig drasztikusan csökken az atomerőművekkel termelt elektromos áram mennyisége a világban. A fordulatnak több oka van (például a cikksorozatunk előző epizódjában tárgyalt biztonsági aggályok), de egyértelmű a pénzügyi/gazdasági szempont jelentősége is: van: az alternatívák olcsóbbá válása, illetve a nukleáris energiatermelés árának szakadatlan (olykor ugrásszerű) emelkedése nyomán ma az atomerőművek számítanak a fajlagosan egyik legdrágábban felépíthető áramtermelő megoldásnak (másképp fogalmazva: üzleti alapon nem éri meg atomerőművet építeni). Ugyanakkor egy másik, Magyarország számára hasonlóan fontos érv is szól az új reaktorok létesítése ellen: a nukleáris beruházások finanszírozása - nem függetlenül az előbb említett ártrendektől, illetve a megnövekedett biztonsági kockázatoktól - mostanra teljességgel ellehetetlenült: ésszerű kamatok illetve törlesztési feltételek mellett erre a célra a tőkepiacról nem lehet pénzt szerezni.

 "A paksi atomerőmű kilowattóránként 12 forintért termeli az áramot, ez a legolcsóbban előállított áram jelenleg Magyarországon" - hangzik gyakran az atomenergia melletti érvelés (avatott szakpolitikusok szájából is). A gondolatmenettel két komoly probléma van: egyrészt nem igaz (a már megtérült, vagyis amortizációs költséget – a paksi atomerőműhöz hasonlóan - nem számoló magyarországi szélerőmű-beruházások által termelt villamos energia piaci ára 8-12 forint körül van kilowattóránként, vagyis átlagosan olcsóbb, mint a paksi áram). Másrészt az említett adat a régi, élettartamuk végén járó paksi blokkokra vonatkozik, vagyis szinte nem tartalmaz amortizációt, az építési költségeket nem jelennek meg benne. A furcsa konstrukcióban, még a KGST elszámolási rendszerében épült Paks tényleges költsége sosem jelent meg az onnan származó áram árában: részben borsókonzervben lebarterezték transzferábilis rubel elszámolásban, részben az államadósságot növelte - nagymértékben hozzájárulva ahhoz, hogy Magyarország a kelet-európai államok közül a legrosszabb pénzügyi pozícióból vághatott neki a rendszerváltásnak -, miközben a mesterségesen alacsonyra vitt áramár rendszerektől függetlenül hatékony PR-eszköz volt az atomenergia népszerűsítéséhez. (A paksi atomerőmű létesítésének finanszírozási háttere, ennek hatása a magyar államháztartásra és gazdaságra máig meg nem kutatott, és egy elszánt gazdaságtörténész munkájára váró terület.) Ezt a trükköt azonban a paksi bővítésnek nevezett - ténylegesen a régi erőmű mellett egy új, nagyobb teljesítményű atomerőmű felépítését célzó - beruházásnál már nem lehet eljátszani: ahhoz, hogy erre a beruházásra bárki pénzt adjon, ki kell mutatni, hogy a befektetés (az összes költség és a várható bevételek egyenlegéből) kiszámítható időn belül megtérül. Egy ilyen kalkulációval máig adósak a paksi bővítés kormányzati és iparági támogatói. Nem is lenne könnyű dolguk: 3-4000 milliárd forintról, a magyar GDP 10-13 és az államadósság 15-18 százalékáról), a világ legdrágább metrójának számtó 4-es metróvonal árának hatszorosáról van szó.

 Játsszunk egy kicsit a számokkal! Tételezzük fel, hogy akad olyan bátor tőketulajdonos, aki a végzetesen eladósodott (by Orbán Viktor), háromszorosan bóvli besorolású, nulla növekedésű, a legkorruptabb uniós tagállamok közé tartozó Magyarországnak pénzt adnak arra, hogy a létező legdrágább módon létesítsen új áramtermelő kapacitást (miközben a közvetlen környezetünkben tartós áramfelesleg van, idehaza pedig stagnál vagy csökken az áramfelhasználás). Képzeljük el továbbá, hogy a szóban forgó bank vagy banki konzorcium a magyar államkötvények 8-9 százalékos kamatával biztosítja a kölcsönt (ami kevésé valószínű, tekintve, hogy az államkötvénynek nincs pénzügyi kockázata, ugyanez viszont nem mondható el az atomerőmű-építésről. 3500 milliárd forintnyi hitellel számolva csupán az évi kamatteher (amiben még nincs is benne a tőke törlesztése) elérhetné a 300 milliárd forintot - miközben a paksi atomerőmű teljes éves bevétele 170-180 milliárd forint. (A számítás erősen közelítő természetesen, de nagyságrendileg jól mutatja a problémát, és mindenesetre nagyságrendekkel több annál a semminél, amit a minisztérium, az MVM, a Paksi Atomerőmű Zrt. és a bővítési projektcég eddig együttesen a finanszírozással és a megtérüléssel kapcsolatosan mondani tudott a parlamenti szakbizottságnak és a nyilvánosságnak.) Ahhoz, hogy az említett kamatterhet el lehessen bújtatni a villanyszámlában, legalább a duplájára kellene emelni a Paksról származó áram árát - kilowattóránként 24 forintról beszélünk, ami egyfelől nagyjából egybevág a legújabb (de azért így is több éves) kalkulációkkal arról, hogy mennyibe kerülne valójában az új paksi blokkokban termelt áram, másfelől viszont sokkal magasabb a jelenlegi termelői illetve szabadpiaci áramárnál. Ez hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti: ahhoz, hogy a paksi bővítés valaha megtérüljön, nagyon durva áramár-emelésre lenne szükség - olyan árszintre, amelynél sokkal olcsóbban lehet áramot venni a saját gázos erőműveinktől, vagy az európai árampiacról. Az új atomerőművi blokkok által termelt áram magas költségét bizonyítja az is, hogy Nagy-Britanniában, az atomenergia-pártiak egyik „bezzegországában” 1 db új atomerőmű építése van napirenden, ami bőven nem pótolja a kifutó régieket, tehát összességében itt is az atomenergia részarányának látványos csökkenésére lehet számítani – pl. a szélenergia javára. Ennek az egy darab új erőműnek a beruházója, a francia EDF jelenleg arról alkudozik a brit kormánnyal, hogy az általuk termelt villamos áramot a jelenlegi piaci ár 210, vagy 180 százalékában meghatározott garantált áron vegyék-e majd át (és hogy ez a „fix” ár milyen mértékben lehet inflációkövető - vagyis emelkedő). Ki beszél itt olcsó atomenergiáról?

 Természetesen ott van a pakliban az orosz kártya is (és a kormány- illetve atompárti politikusok olykor elő is húzzák), vagyis az a lehetőség, hogy majd az oroszok megépítik nekünk az orosz technológiájú atomerőművet. Ez sem hibátlan elgondolás azonban. A magyar energiafogyasztásnak jelenleg nagyjából a 75 százaléka származik (végső soron) orosz forrásból - ezt az arányt meglehetősen egészségtelen lenne tovább növelni (ha még emlékszünk: a magyar kormánynak nemrég 500 milliárd forintot ért, hogy az oroszokat kivásárolják a MOL-ból). Ráadásul Oroszország sem ingyen építene. Deák András, a Magyar Külpolitikai Intézet elemzője szerint atomerőművek háromféle finanszírozási konstrukcióban épülnek A "fogd és vidd" (kulcsrakészen átadott) típushoz az kell, hogy a megrendelő saját maga rendelkezzen a szükséges forrásokkal - ez Magyarország esetében kizárható. Bár a pénzéhes multikat előszeretettel ostorozó kormány sokkal elnézőbb a saját pénzéhségével szemben, amikor az állami tulajdonú MVM 30 százalék körüli, többek közt a lakossági felhasználók által megfizetett profitjáról van szó, a meghirdetett további 20 százalékos rezsicsökkentés már nem fog másképp menni, mint az MVM profitjának radikális csökkentésével – ami így a beruházás finanszírozásában való érdemi részvételét lehetetleníti el (őszintén szólva, az elengedhetetlen önrész előteremtése is komoly fejfájást okozhat a bukott mobilszolgáltatótól a gázüzletágig mindenféle profilidegen, de tőkeigényes kalandba belezavart cégnek). A magyar költségvetés állapota pedig nem kecsegtet azzal, hogy innen elő lehessen varázsolni a beruházás 3000 milliárd forint körüli fedezetét.

 A szállítói (beruházói) hitel esetében egyrészt 70-80 százalékos hitelfedezetet kell biztosítani (ami máig nem cáfolt hírek szerint az MVM és/vagy a gáztározói üzletág lehetne), és itt a teljes kockázatot a magyar adófizetők viselik - abban az esetben is, ha az erőmű sosem készül el (amire a közvetlen szomszédságunkban is számos példa van), vagy a többszöri menet közbeni áremelés miatt végül olyan drága lesz, hogy jobban megéri bezárni, mint működtetni (ez szintén megtörtént már néhányszor).

 Végül lehet erőművet építtetni tulajdonrészért cserébe is - így csinálják például a törökök -, de ez a legkockázatosabb, és tudomásunk szerint a magyar kormány nem is ebben az irányban gondolkodik. Azzal viszont mindenki tisztában van, hogy ha a Roszatom (végső soron az orosz állam) lenne a beruházó, annak nem csak pénzügyi, hanem politikai ára is lenne. Oroszország, amely a gázszállítások révén már most is jelentős – és biztonságpolitikai kockázatokat is felvető – energetikai függésben tartja Magyarországot, egy paksi beruházással (plusz Déli Áramlattal) megspékelt MVM tulajdonrésszel kvázi szabad kezet kapna a magyar energiapolitikában. És bár – Orbán Viktor szabadságharcos elmeszüleményével ellentétben – az EU-t alapvetően más gondok kötik le, mint a Magyarországgal való foglalkozás, a keleti nyitás ábrándképének ilyen léptékű megvalósítása az EU egészének szempontjából is elég sok kockázatot hordozna ahhoz, hogy az uniónak legyen néhány szava hozzá.

Olkiluoto (Finnország): 2005 óta épül, minden határidőt és minden költségbecslést messze átléptek már

 Ha a fentieket végiggondoljuk, talán nem is szorul magyarázatra, hogy miért nem helyeztek üzembe egyetlen új atomreaktort sem Európában az ezredforduló óta, ellenben miért zártak be rengeteget szerte a világban. Mára az atomerőmű-építés egyrészt a leggazdagabbak (Franciaország, Finnország) egyre kevésbé kedvelt luxusa, másrészt pedig a tőkegazdag, erősen növekedő, de a demokratikus ellenőrzéssel, hm, csínján bánó országok (Kína, Oroszország) politikai eszköze lett. Magyarország egyelőre egyik országcsoporthoz sem tartozik - talán ebből a helyzetértékelésből kellene levezetni a paksi bővítésre vonatkozó döntést.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.