Jávor Benedek
blogja

Feljegyzések a múltnak házából

Jávor Benedek utópista írása, amely az elkövetkező évtizedek (!) magyar és külföldi történéseit latolgatja, bekerült a Die Planung / A Terv című folyóiratba. Az utópikus folyóiratban magyar, német és nemzetközi szerzők írnak irodalmi, művészi és esszéisztikus szövegeket a jövőből. A jövőről szóló elképzelések mellett a ma érvényes idő- és jövőkoncepciók állnak a középpontban. Az írás egy édesvízért vívott kínai-indiai háborúval indít, és a magyar elit nemzet- és országvesztő mulasztásaival zár. Jó szórakozást! Jó szörnyűlködést! Jó reggelt!

"2036. május 2-án, magyar idő szerint 0 óra 20 perckor a kínaiak a Deng Xiaoping-bázis térségében”átfogó biztonsági offenzívát” indítottak az indiai csapatok ellen – nyilvánvaló, hogy valójában a Ross-jég keleti fele fölötti ellenőrzés megszerzése a cél. Ennek bekövetkezte várható volt, mivel a 2028-as bangkoki szerződés által a kínaiaknak juttatott antarktiszi területek könnyen kitermelhető és szállítható jégkészletei egyre kevésbé elégítik ki Kína exponenciálisan növekvő vízigényét, és a Ross-jég indiai felének érintetlen tartaléka évek óta vonzza a kínai biztonságpolitikusokat. Az antarktiszi konfliktus a kirobbanása óta eltelt 15 évben hamu alatti parázsként izzik, mindig aszerint fellobbanva, vagy kihunyva, hogy Kína és India érdekei a globális politikában éppen konvergáltak, vagy inkább széttartottak. Most azonban nem külső tényezők képeződnek le az Antarktiszon. Nyíltan a Déli-sark vízforrásainak egyre inkább megmutatkozó szűkössége miatt feszül egymásnak a két ázsiai szuperhatalom. A latin-amerikai ügyekbe kibogozhatatlanul belebonyolódott Egyesült Államok aligha képes aktívan fellépni, miközben Grönland – kereskedelmi szerződések hálójával biztosított – csendes annektálásával a saját vízszükségletének kielégítése, a jégtakaró olvadása és a fokozódó kitermelés ellenére, még évtizedekre biztosítva van. Ennek ellenére a Kína és India közti antarktiszi konfliktus jövője beláthatatlan. A klímaváltozás fokozódó hatásai révén egyre ingatagabb a globális hatalmi status quo. A potenciális szereplők egyre feszítőbb belső ellentmondásokkal küzdenek, ami a belső erőviszonyok függvényében napról napra változó, mind kiszámíthatatlanabb külpolitikát is jelent. Nem tudhatjuk, végül mi lesz az a szikra, amelynek nyomán világméretű fegyveres összecsapássá válhat a helyi konfliktusok izolált sorozata. A kongó-medencei vízmegosztás kérdése? A külső-kínai szeparatisták által kirobbantott polgárháború, amelynek során a nagyhatalmak megpróbálják majd a saját érdekeiket érvényesíteni a centrifugális erők által szétbomlasztott Kínában? Egy izraeli nukleáris csapás a fundamentalisták vezette Szaúd-Arábiára? A dél-európai helyzet? 

Bármi is legyen az utolsó csepp, amelynek révén a nemzetközi feszültségek túlcsapnak a globális biztonsági rendszer peremén, a belső konfliktusoktól feszülő Európának igencsak szűkös eszközök állnak a rendelkezésére mind az efféle ellentétek megelőzésére, mind pedig kezelésére. Csak felsorolásszerűen néhány a legsúlyosabb problémák közül. A mediterrán régió országai a 2010-es évek közepétől egyre kevésbé voltak képesek a növekvő középhőmérséklet, a csökkenő csapadék és a mind kiszámíthatatlanabb időjárási jelenségek jelentette kockázatok és folyamatok kézben tartására. Elsősorban Spanyolország és Görögország, de Olaszország egyes részei, valamit Portugália, sőt, bizonyos mértékig a Dél-Francia régió is a mezőgazdasági termelés teljes összeomlását, pusztító bozót- és erdőtüzek sorozatát és mindezek következményeképpen a vidéki népesség zsúfolt nagyvárosokba áramlását kellett hogy átélje a húszasas évek közepétől. Sokasodnak az egyre inkább a harmadik világot idéző nyomornegyedek a nagyvárosok körül. Mindeközben az egyre súlyosabb vízhiány a városi vízellátás, és azokon a területeken (elsősorban Olaszországban), ahol a vízerőművek nagyobb szeletet hasítottak ki maguknak az energiatermelésből, a folyók vízhozamának csökkenése révén az energiaellátás gondjaihoz is vezetett. Franciaországban a hűtővizet biztosító folyók csökkenő vízhozamai miatt az atomerőművek teljesítményét kell az utóbbi 10-15 évben rendszeresen a légkondicionálók csúcsra járatása miatt kialakuló nyári fogyasztási maximum közepén csökkenteni. Az áramellátás zavarai rendszeres időközönként hosszú órákra, esetenként napokra fosztja meg az európai fogyasztókat a villamos energiától. Lévén, hogy a gazdasági vállalkozások a húszas évek során kilobbizott jogszabály-módosítások által biztosított elsőbbséget élveznek a lakossági fogyasztókkal szemben, ezek a problémák is főképpen a hétköznapi polgárokat terhelik. A belső nehézségek mellett a régiónak szembe kell nézni az elsősorban észak-afrikai eredetű menekültáradattal. A Maghreb-régiót sújtó elsivatagosodás, a szubszaharai és dél-kelet-ázsiai pusztító árvizek, az aszály, a politikai káosz elől menekülő évi több tízmilliós menekülttömeg kezelése meghaladja az instabil dél-európai kormányok képességeit. Dél-Európa tartósan globális válsággóccá vált, és országai (Spanyolország, Portugália, Görögország, Dél-Olaszország) az Európai Unión belül is az immáron hivatalosan is létező ún. „felzárkózó övezetbe”, gyakorlatilag az EU második körébe csúsztak át. Ez az országcsoport, amely az Unió első körébe sikeresen integrálódó Szlovénián, Csehországon, Észtországon és Lettországon kívül a 2004-2012 közötti bővítési hullámokkal csatlakozó államok konglomerációjaként indult, számos sajátosságában különbözik az EU belső körétől. Viselniük kell az ökoszisztémák fokozott degradálódásának és a társadalom dezintegrálódásának terheit, melyek a klímaváltozásnak való esetenkénti fokozott kitettség mellett az ezredfordulót követő 15-20 év rövidlátó technológiai modernizálásának, a hosszú távú társadalmi folyamatokat figyelmen kívül hagyó államreformnak, valamint a széleskörű korrupciónak és a közpénzek politikai indíttatású elterelésnek teret adó, az állami feladatokat ugyanakkor szélsőségesen leépítő, egyszempontú, neoliberális pénzügypolitikának a következményeképpen alakultak ki. Rendszeresen és visszatérően meg kell küzdeniük antidemokratikus (populista-technokrata) politikai erők felszínre emelkedésével és hatalomba kerülésével. Mindez a demokratikus ellenőrzési mechanizmusok gyengülésével, a politikai közösség és a köz ügyeiről szóló diskurzus szétesésével jár. A gazdaságpolitika szélsőségesen oszcillál: a könyörtelen és érzéketlen megszorítások felelőtlen és rendszerszinten ritkán pozitív hatású költségvetési osztogatásokkal váltogatják egymást. A politikai elitekbe vetett bizalom a demokratikus rendszerekben párját ritkítóan lecsökkent, ami rendszeresen a hivatalban levő kormányok legitimitási válságát, és erőszakba hajló tiltakozási hullámokat idéz elő. 

A magyar politikai elitnek ebben a közegben kell utat találnia Magyarország számára a XXI. század második felére. A Kárpát-medencében a klímaváltozás elsősorban a csapadékviszonyok szélsőséges változásaiban mutatkozik, miközben az összcsapadék mennyisége is jelentősen lecsökkent, az Alföld egyes részein alig haladva meg a 400 millimétert (35 éve, az ezredfordulón, Kurdisztán, az akkori Észak-Irak vagy Dél-Kelet-Bulgária területe kapott hasonló csapadékot). Ráadásul nem pusztán a csapadékhiány okoz gondokat a vízellátásban. A határon túlról érkező folyók vízhozama a környező országok növekvő vízkivétele nyomán meredeken csökken. A Rába ma már alig csörgedező patakként lépi át a magyar határt az osztrák mezőgazdasági felhasználás miatt. Horvátország a Dráva bevízlépcsőzése és duzzasztása révén növelte víztartalékait. A magyar kormány egyik esetben sem lépett fel kellő eréllyel, részben mert maga is a folyók ipari-közlekedési-energiatermelési célú hasznosításán mesterkedett, részben mert kerülni kívánta konfliktus a szomszéd államokkal. A Balaton vízszintje a Zala vízhozamának meredek csökkenése nyomán közel 1 métert esett, a tó korábbi területének 70%-ra zsugorodott. A felemásan végrehajtott Vásárhelyi-terv, melynek árvízvédelmi létesítményei megépültek, ám a vízvisszatartást, ártéri és foki gazdálkodást, a víz alapú tájhasználatot segítő programjai és beruházásai csak esetenként, rendszerré nem fejlesztve, krónikusan alacsony pénzügyi támogatással valósultak meg, nem alkalmas a Tisza-völgy aszálygondjainak enyhítésére. Ehhez képest felfoghatatlan összegeket fordított az ország a 90-es években félretett, majd 2015-től felmelegített nagymarosi, majd a fajszi és a Tiszán a csongrádi vízlépcső megépítésére. Ezek a létesítmények alig javítottak a mezőgazdasági vízellátáson, viszont a duzzasztott víztestben a vízminőség súlyos romlása sokmillió ember ivóvízellátását sodorta veszélybe. Budapest esetében különösen kritikussá vált a helyzet, miután az M0-ás autópályagyűrű által vonzott kereskedelmi, logisztikai és ipari beruházások nagyobbrészt tönkretették a Budai-hegységben található és a dunai parti szűrésű kutakkal elérhető vízbázisokat. 

Az ország mindeközben társadalmilag is szétszakadt, több, egymást metsző törésvonal mentén. Jóllehet Magyarország viszonylag kis területű tagállam, az országon belüli regionális különbség mértéke évtizedek óta a második legnagyobb az Unióban. Észak- és Kelet-Magyarország egyes részein az életminőségi és gazdasági mutatók a fejlettebb hazai régiók átlagának a 30%-át sem érik el. A becslések alapján 1-1,5 milliósra tehető roma népesség gazdasági kirekesztettsége gyakorlatilag teljessé vált. A nyugdíjkorhatár emelése, a járulékterhek folyamatos növelése és a nyugdíjak reálértékének csökkenése ellenére a nyugdíjrendszer finanszírozhatatlan. Ennek, valamint az évtizedeken át feketén, vagy minimálbéren bejelentve dolgozó, és így az alacsony befizetések folytán nyugdíjban gyakorlatilag nem részesülő több milliós csoport inaktívvá válásának következményeképpen az időskori mélyszegénység mindennapossá vált. Ezzel is összefüggésbe hozható, hogy a várható élettartam a férfiak esetében 60 év alá süllyedt, és csökkenő tendenciát mutat. A milliós, reménytelen helyzetben lévő rétegek biztos utánpótlást nyújtanak annak a mind szélsőségesebb eszközökkel operáló közegnek, amely az ezredfordulót követően átmeneti, pártpolitikai harcok által manipulált akcióknak tűnő eseménysorozatát a 2010-es évek közepétől a hazai közélet stabil jelenségévé tette. A 20-as évek óta a szélsőséges csoportok gyakorlatilag folyamatosan jelentkeznek újabb és újabb akciókkal. 

 Mikor tért rá Magyarország erre az útra? Számos magyarázat született már ennek a folyamatnak a leírására, amelyek a politikai szekértáborok ezredfordulótól megerősödő szélsőséges szembenállásától a globalizációs átalakulás kedvezőtlen hatásaiig, a klímaváltozásnak való extrém kitettségtől a technológiai lemaradásig sok mindennel összefüggésbe hozták a magyar történelem elmúlt 40 évének negatív folyamatait. Én egy olyan szempontot domborítanék ki, ami eddig talán nem kapott kellő hangsúlyt, ugyanakkor magában hordozhatja a lehetséges megoldások egyes elemeit is. Magyarország 1990-ben, a rendszerváltással politikai struktúrát cserélt. Nem cserélte le ugyanakkor a 70-80-as évekre a szocialista rendszeren belül is dominánssá vált technokrata döntéshozó elitet, mely gyakorlatilag sérelem nélkül mentette át befolyását, valamennyi politikai erő esetében közvetlen részvételével, vagy közvetetten (kapcsolatok, tanítványok révén) meghatározó szerepet hasítva ki a magyar fejlődési irányok meghatározásából. Hozzájuk társult a rendszerváltást követően a kor legmagasabban értékelt nemzetközi neoliberális közgazdasági központjait megjárt fiatal menedzser réteg, amely nagyobb akadályok nélkül találta meg a közös, hatékonyság, technika és fiskális-monetáris alapú nyelvet az eggyel korábbi generációval. Ez a réteg vált Magyarország XXI. század eleji modernizációjának letéteményesévé. Ez a felemás modernizáció a nagyberuházásokon, az infrastrukturális fejlesztéseken, a gazdasági hatékonyság mindent maga alá gyűrő megvalósításán, a pontszerű tudományos-technikai fejlesztéseken, a globalizációs folyamatokba való minél gyorsabb integrálódáson nyugszik. A hazai viszonyokat, a helyi sajátosságokat, a társadalmi-kulturális adottságokat ezen, kívánatos folyamatok akadályának tekintve a társadalom mind szűkebb körére alapozva igyekezett megvalósítani a technikai-gazdasági modernizáció programját. Eközben hatalmas, „nem versenyképes” tudással, lakóhellyel, kulturális mintákkal, munkahellyel rendelkező tömegek váltak egyre elviselhetetlenebb teherré a szociálpolitika, az egészségügy, a munkanélküli-ellátás vagy a rokonság nyakán. A technokrata modernizációs program az állam polgárait az állam terhévé, ellenségévé tette. A technokrata modernizáció számára a természeti környezet is legyőzendő akadállyá lett. A környezet állapotának megőrzése, vagy a természetes ökoszisztémák védelme felesleges, nem-termelő befektetés. Az ide allokált források haszna az üzleti tervek időhorizontján túl, és a befektetőtől független szereplőnél realizálódnak. A rövid távon hasznos, és az aktuálisan érvényes technológiai paradigmán belüli, műszakilag optimális megoldások az anyag, energia és emberáramlás leggyorsabb lebonyolítására ugyanakkor hosszú távon elképesztő költségeket generálnak. Többszörösen meghaladják egykor képzett hasznaikat, és a környezetállapot rendbetételére, vagy a szociális programokra szánt források legnagyobb részét felszívják. Ahelyett, hogy a jövő felé fordulva, a várható változásokra készülnénk fel, a múltbéli döntéseink következményeinek felszámolása köti le figyelmünket és forrásainkat. És miközben diadalmasan jelentünk az ilyen célra szánt források növeléséről, pénzt fektetünk abba, hogy a jövő számára újratermeljük ezeket a költségeket. 

A 2000 óta eltelt évtizedek globális szinten bizonyították ennek a fajta technológiai gondolkodásnak a zsákutca voltát. Előbb a természeti rendszerek fokozódó anomáliai, majd a 2020-as évektől a globális társadalmi struktúrák felbomlása igazolta, hogy a technokrata paradigma nem hozza el az ígért kánaánt, ehelyett korábban felfoghatatlan rendszerszintű problémákat generál. Világossá vált, hogy invesztálni, hosszú távon, a társadalmi és természeti rendszerekbe érdemes. Ezek azok tőketípusok, amelyek egy közösség, egy ország, mint élőhely boldogulásának és kibontakozásának zálogai. A társadalmi tőke növelése, az oktatásba, egészségügybe, az állampolgári tudatosság és a társadalmi kohézió növelésébe, a közösségépítésbe fektetett összegek megszabadítják az államot azon terhek többségétől, melyeket a technológiai modernizáció által marginalizált tömegek jelentenek. 

A klímaváltozás hatásai mára egyértelművé tették, hogy a természeti rendszerek megóvása és helyreállítása nélkül (amelynek költsége sok százszorosa annak, amennyi egykor a tönkretételük megakadályozásához szükséges lett volna) nincs stabil nemzetközi rend és hosszú távon nincs stabil állam sem (jóllehet ideig-óráig egyes szereplők, mint Magyarország az ezredfordulót követően, megpróbálhatnak potyázni a nemzetközi erőfeszítések során). A klímaváltozás és az ökológiai krízis egyéb tünetei alapjaiban formálták át a XXI. század közepére a politikai felelősség fogalmát. A döntéshozatal tér- és idődimenziója kénytelen-kelletlen radikálisan kitágult. Magyarország számára ez a tanulási folyamat lassú és keserves volt. A 2010-es, 2020-as évek során még évtizedekig erőltette a hazai döntéshozói szféra a jól begyakorolt (és nemzetközileg már akkor is rég meghaladott) technológiai válaszokat, épp csak az érvelés változott, nemegyszer például éppen a korábban vehemensen elutasított klímaváltozásra hivatkozva. Ma, a XXI. század negyedik évtizedében az a kérdés, hogy a magyar politikai elit időben rádöbben-e arra, hogy a technokrata modernizáció programja nem csak a természeti, hanem a társadalmi rendszerek esetében is csődöt mondott. Hogy meddig gondolják fokozhatónak a társadalmon belüli feszültségeket, és meddig kívánják erőltetni az egy szűk elit által képviselt és megvalósított fiskális-technikai racionalitást az ország egyre jobban leszakadó széles rétegeivel szemben. Van még esély rá, hogy fordítsunk a dolgok menetén. Ha nem, a társadalmi robbanás semmivel sem lesz szelídebb, mint a természeti rendszerek felborulása volt. 

A közpolitika logikájának átalakulása nem fog egyszerűen menni. A természeti fenntarthatóságba és a társadalmi tőkébe invesztált források hatásai és eredményei nem lesznek ünnepélyes keretek közt átadhatók a 2038-as választás fináléjában. Ha azonban húsz év múlva, a Római Szerződés aláírásának 100. évfordulóján azok közt az országok közt akarunk ünnepelni, akik elmondhatják, hogy ebben a száz évben maguk és világ javára, sikerrel dolgoztak, ahhoz ez az út vezet. Vagy tartósan válságövezetnek rendezzük be magunkat."

Jávor Benedek, 2007. augusztus 30.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.