Jávor Benedek
blogja

Azért is van szükség ennek a világörökségi törvénynek a vitájára és megalkotására, mert az elmúlt években visszatérően tapasztaltuk azokat a jelenségeket, azokat a folyamatokat, amelyek a meglévő kulturális örökség, a világörökségi helyszínek tönkretétele, pusztulása irányába vezettek. Csak néhány példát hadd említsek, itt az eddigi vitában már jó néhány eseményt vagy példát említettek. A budapesti világörökségi helyszíneken gyakorlatilag visszatérő törzsvendégei vagyunk az UNESCO Világörökség Bizottságának, a budai alsó rakparttól kezdve az Andrássy úti palotákon át a belső-erzsébetvárosi egykori zsidónegyed területéig vagy legutóbb a Bécsi utcai Zeppelin-beruházásig. De hasonló eseményeket kellett megtapasztalnunk a tokaji világörökség esetében a szerencsi szalmaerőmű ügyében és több más helyszínen is.

A magyar világörökség tehát, úgy néz ki, hogy egyáltalán nincs megnyugtató helyzetben, szükség van arra, hogy olyan törvényi garanciákat alkossunk, amelyek biztosítják, nemcsak a mi számunkra, hanem az utánunk jövő nemzedékek számára is, hogy ez az örökség megismerhető, átadható legyen. Ebből a szempontból az előttünk fekvő törvényjavaslat mindenképpen előremutató. Nemcsak Magyarország szempontjából, hanem, ahogy ez a vitában már többek részéről elhangzott, nemzetközileg is komoly figyelem van Magyarország iránt, hogy milyen világörökségi törvényt alkot, és ez a világörökségi törvény vajon képes lesz-e ellátni azt a feladatot, hogy megőrizze a világ globális közössége által is fontosnak tartott magyar kulturális örökséget.

Nem csak a törvény az, ami persze ezekben az ügyekben hatékony tud lenni. A korábban felsorolt, szinte valamennyi esetben, ha visszagondolunk, és itt Pálffy képviselőtársam már utalt rá, hogy valószínűleg ezt a témát elő fogjuk hozni, civilek hívták fel a figyelmet a kulturális örökség sérelmére. Civil szervezetek voltak, akik kitartó munkával küzdöttek azért, hogy ne épüljön meg a budai alsó rakparton egy kétszer kétsávos autósztráda, hogy amit lehet, őrizzünk meg a Belső-Erzsébetváros városképéből, hogy a Bécsi utcai beruházás ne valósuljon meg. Tehát ennek a kulturális örökségnek a megóvásában az eddigiekben is kiemelt szerepük volt a civil szervezeteknek, és majd a későbbiekben szeretnék rátérni arra, hogy a jelenlegi törvény vajon kellő teret nyújt-e a civil szervezetek számára, hogy ezt a mindannyiunk szempontjából fontos és áldásos tevékenységet folytatni tudják.

A törvény, amiről beszélünk, elhangzott a miniszteri expozéban is, illetve L. Simon képviselőtársam részéről is, széles körű egyeztetés eredményképpen jött létre, és ez nagyon fontos, és nagyon üdvözlendő. Sajnálatosnak tartom, hogy ki kell emelni azt, hogy jelenleg Magyarországon olyan törvénnyel állunk szemben, amelynek széles körű szakmai egyeztetése volt, és nem ez a normális ügymenet az Országgyűlés munkájában. Ugyanakkor szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy a széles körű szakmai egyeztetés eredményeképpen létrejött szöveg változott, mielőtt beterjesztésre került az Országgyűlés elé. Nemhogy a szakmai egyeztetésen, de a közigazgatási egyeztetésen jóváhagyott szöveg is módosult, mire beterjesztésre került. Kikerültek belőle olyan elemek, amelyek megtartását vagy a szövegbe való visszaemelését elengedhetetlennek tartom.

A törvény rendelkezései nagyon sok szempontból üdvözlendőek és támogatandóak. Csak három elemet emelnék ki. Sokat beszéltek erről már képviselőtársam, más frakciók vezérszónokai, de fontosnak tartom, hogy emeljük ki újra ezeket a pontokat, ahol nagyon előremutató elemek fedezhetők föl a törvényben.

Az első a kezelési tervek kérdése. Kiemelten fontos, hogy ez nagyon határozottan megjelenik a törvényben: kezelési terveket kell készíteni, és ezeknek a kezelési terveknek tekintettel kell lenni a világörökség védelmére, a kulturális örökség védelmére, a természetvédelemre és más hatályos jogszabályokra. Megfelelő ilyen kezelési tervek esetén nem került volna sor azokra az esetekre, amelyeket a korábbiakban említettem, nem lehetett volna engedélyt kiadni egy szerencsi szalmatüzelésű erőműre, nem lehetett volna átalakítani a Belső-Erzsébetváros értékes épületegyüttesét úgy, ahogy az megtörtént. Tehát ezek a kezelési tervek, és az, hogy ezekkel összhangba kell hozni a területrendezési eszközöket is, mindenképpen az egyik legfontosabb garanciái annak, hogy a törvény hatékonyan képes lesz megóvni a kulturális örökséget.

A másik ezeknek a kezelési terveknek a végrehajtását ellátó gondnokságok intézménye. Erről is esett már szó, a részletekbe éppen ezért nem mennék bele. Kiemelten fontos, hogy megfelelő helyszíni tapasztalattal, kapcsolati rendszerrel, ismeretekkel rendelkező helyi gondnokságok legyenek azok, amelyek ezeket a kezelési terveket végre tudják hajtani és ki tudják kényszeríteni.

Végül a harmadik nagyon fontos elem a finanszírozás kérdése. Ennek nagyon örültem, és az LMP-frakció nagyon örült, hogy egy külön fejezet foglalkozik a finanszírozás kérdésével. Valóban, Magyarország a papíron és CD-jogtárakban létező jogszabályok országa. Semmilyen törvény nem ér semmit, ha a végrehajtásához szükséges eszközök - akár intézményrendszerben, akár finanszírozásban - nem állnak mellette. Jóllehet, én egyetértek azzal, hogy ez a 400 millió forint önmagában nem lesz alkalmas a világörökségi helyszínek védelmére, ezzel együtt a hozzáállás, a szempontrendszer mindenképpen támogatandó, hogy a törvényben rendezni kívánja a jogalkotó a finanszírozás kérdését is.

Egy kicsit belemenve a részletekbe a törvény egyes rendelkezéseit illetően. Említettem már, hogy a civil szervezeteknek az eddigiekben is a kulturális örökség, a világörökség megóvásában kiemelten fontos szerepe volt. Szükséges volna, hogy ez a továbbiakban is így legyen. Ezt a jelenlegi törvényszöveg nem teszi lehetővé.

A kezelési tervek elkészítése során vagy a kezelési tervek végrehajtása során nem támaszkodik azokra a civil szervezetekre, amelyek helyismeretüknél, helyi beágyazottságuknál fogva alkalmasak arra, hogy nagyban segítsék a világörökség megőrzésének a munkáját, segítsék a gondnokságok munkáját. Ez a garanciája annak is, azért lássunk világosan, hogy a világörökségi státus mindannyiunkat büszkévé tesz, és a helyi közösségek számára is egy nagy lehetőség arra, hogy megmutassák magukat országnak-világnak, bemutassák azt a kulturális kincset, amellyel rendelkeznek, de ezzel a világörökségi státusszal terhek is hárulnak a helyi közösségekre, korlátozások is hárulnak a helyi közösségekre. Csak akkor fogunk tudni a világörökségi helyszíneken olyan kezelési terveket elfogadni és megvalósítani, amelyek nem korlátozzák a helyieket, hanem kinyitják a lehetőségeiket arra, hogy éljenek a világörökség nyújtotta lehetőségekkel, ha már a kezelési tervek elkészítésébe és végrehajtásába is bevonásra kerülnek a helyi közösségek, a civil szervezetek.

A törvény az önkormányzatok bevonásáról rendelkezik, ez egy fontos momentum, de szükségesnek tartanánk, hogy az alapszabályok szerint kulturális örökségvédelemmel vagy természeti értékek esetén természetvédelemmel foglalkozó civil szervezetek, illetve a helyi közösségeket reprezentáló szervezetek ugyanúgy be tudjanak kapcsolódni a kezelési tervek elkészítésébe és végrehajtásába.

Ugyanígy fontosnak tartjuk azt a rendelkezést, amely a területrendezési eszközöknek a világörökségi kezelési tervekkel való összhangja megteremtését célozza. Nagyon fontos, hogy a világörökségi kezelési tervek reflektáljanak a természetvédelmi rendelkezésekre, például a természeti örökség esetében, Aggteleki-karszt, tokaji borvidék világörökségi helyszínek esetében, a Fertő/Neusiedlersee kultúrtáj esetében.

Ezzel kapcsolatban ugyanakkor két hiányosságra szeretném fölhívni a figyelmet. Egyfelől a világörökségi kezelési tervek elkészítésekor a törvény arról rendelkezik, hogy a természetvédelmi kezelési tervekkel ezt összhangba kell hozni. Nyilván a kulturális kormányzat talán nem rendelkezik kellően naprakész információkkal a természetvédelem állapotát illetően, ezért fontosnak tartom kiemelni, hogy ezeknek a törvény szerint elkészítendő természetvédelmi kezelési terveknek a döntő többsége mind a mai napig nem készült el. A védett területeken hiába írja elő a törvény a természetvédelmi kezelési tervekkel való összhang megteremtését, ha ilyen érvényes, hatályos természetvédelmi kezelési tervek nem léteznek. Éppen ezért fontosnak tartanánk, hogy annak érdekében, hogy a természetvédelmi szempont mégis kellően beépüljön a világörökségi kezelési tervbe is, ennek az elkészítése során akkor is vonják be a megfelelő természetvédelmi hatóságot, illetve kezelői szervezeteket, amennyiben nem magához a természetvédelmi szervezethez, mondjuk, a Hortobágyi Nemzeti Parkhoz lesz a gondnokság telepítve, vagy esetleg csak a terület egy szűkebb része van természetvédelmi oltalom alatt. Tehát ez egy nagyon fontos szempont lenne.

A másik része a kezelési terveknek, amely előírja, hogy a területrendezési eszközöket igazítani kell, harmóniába kell hozni a világörökségi kezelési tervekkel. Ugyanakkor a törvény erre egy nagyon laza határidőt szab, azt írja elő, hogy a törvény által előírt felülvizsgálatkor kell ezt a harmóniát, ezt az összhangot megteremteni. Tekintve, hogy egyes településrendezési vagy területrendezési eszközök esetében a törvény által előírt felülvizsgálat akár 8-10 éves távlaton belül sem várható, azt gondoljuk, hogy rendkívül késő megvárni a törvény által előírt felülvizsgálatot az összhang megteremtése érdekében. Egyrészt nem azért alkotunk világörökségi kezelési terveket, hogy aztán tíz év múlva valósuljanak meg, hanem azért, hogy azok mihamarabb megvalósuljanak. Éppen ezért szükséges a lehető leghamarabb az összhang megteremtése. Egy konkrét határidőt, mondjuk, egy hároméves határidőt szükségesnek látunk a törvénybe belefoglalni, illetve minden olyan esetben szükségesnek látjuk az összhang megteremtését, amikor ennek a területrendezési vagy településrendezési eszköznek a módosítására sor kerül. Ne lehessen példa arra, hogy a törvény szerinti felülvizsgálat majd, mondjuk, 6-7 év múlva megtörténik, és közben ezt a település- vagy területrendezési eszközt módosítgatják beruházási igényeknek megfelelően, anélkül, hogy az összhangot a világörökségi kezelési tervvel megteremtenék.

Tehát ezen a ponton mindenképpen pontosítandó és szigorítandó a szabályozás. Erre vonatkozóan egyébként módosító indítványokat is nyújtunk be.

A következő téma, amit szeretnék kiemelni, ami eddig nem hangzott el a vitában, de egy kiemelkedően fontos hiánya a törvényjavaslatnak, ez pedig a Világörökség Magyar Nemzeti Bizottsága kérdése. A Világörökség Magyar Nemzeti Bizottsága tíz éve működik és felügyeli a hazai világörökség megóvását. Ez az a testület, amely képes integratív módon a különböző szektorok szempontjait egy fórumon egymással ütköztetni és egy olyan konszenzusos megoldás irányába elvinni, amelynek során az államigazgatás, a minisztériumok, különböző minisztériumok szempontjai, a természet- és környezetvédelemért, kulturális örökségvédelemért, területfejlesztésért és a többi területért felelős minisztériumok szempontjai meg tudnak jelenni. Meg tud jelenni a szakma szempontja a Kulturális Örökségvédelmi Hivataltól kezdve más szakmai szervezeteken át. Itt ebben a bizottságban tudott az Országgyűlés bekapcsolódni a bizottságai delegáltjai révén a világörökséggel kapcsolatos munkába, a világörökségi helyszínek képviselői be tudtak kapcsolódni, és civil szervezetek is részt tudtak venni ebben a munkában.

Én azt gondolom, hogy ha ez a törvény valóban egy nemzetközi példa óhajt lenni, és azt gondolom, hogy a kormányzatnak ez a szándéka a törvény megalkotásával, és úgy gondolom, ez a szándék egy reális és valós szándék, erre Magyarországnak valóban van esélye, hogy egy példaértékű szabályozást tesz le az asztalra, ahhoz szükséges, hogy a törvény végrehajtását, végrehajtásának garanciáját jelentő Világörökség Magyar Nemzeti Bizottsága működjön.

Természetesen lehet erre azt mondani, hogy alsóbb szintű jogszabályokban is lehet szabályozni ezt a kérdést.

Ez a szabályozás ugyanakkor, azt gondolom, hogy kizárólag a Világörökség Magyar Nemzeti Bizottsággal együtt válik kerekké és teljessé, ezzel válik olyan egységgé a világörökségi szabályozás, amely tényleg alkalmas lesz arra, hogy az utánunk jövő nemzedékek számára az általunk megörökölt világörökséget tovább tudjuk adni.

Még egy fontos szempontra szeretném felhívni a figyelmet. A gondnokságok esetében a törvény a világörökségi helyszínekről beszél, ugyanakkor - ahogy ezt L. Simon László is elmondta - számos világörökség várományosi helyszínünk van, a komáromi monostori erődrendszer, a római limes és több más helyszín, amelyek ha adott esetben nem is kapják meg a világörökségi védelmet, a törvény mindenképpen védeni rendeli őket, és azt gondolom, hogy ezt a védelmet csak akkor tudjuk megfelelőképpen végrehajtani, ha a világörökségi várományosi helyszínek számára is a gondnokság intézményét létrehozzuk, amely képes a várományosi helyszínek kezelési terveivel kapcsolatos feladatoknak az ellátására.

Végezetül pedig, tisztelt képviselőtársaim, még egy dologra hadd utaljak, ami már túlmutat ennek a törvénynek a hatályán.

Hegedűs Lorántné képviselőtársam azt mondta, hogy ő reméli, hogy előbb-utóbb többszöröse lesz a magyar világörökségi helyszínek száma a jelenleginek. Nem tudom, hogy lesz-e több vagy sem, reméljük, hogy néhány helyszínt még sikerül világörökségi helyszínné tenni, lehet, hogy lesz ez többszörös is, én azt gondolom, hogy nem érdemes ebbe a számmisztikába nagyon belemerülni, hogy hány világörökségi helyszínünk van. Mondjuk, a csempeszkopácsi Árpád-kori templom vagy a Káli-medence kultúrtája attól, hogy nem világörökségi helyszín, számunkra semmivel sem lesz kevésbé kedves vagy kevésbé fontos. Azoknak a kulturális vagy természeti értékeknek a megóvása, amelyek nem a világörökségi helyszínek vagy a világörökségi egyezmény védelme alatt állnak, ugyanakkor Magyarország számára pontosan ugyanannyira fontos, mint a világörökségi helyszínek védelme. Éppen ezért azt gondolom, hogy számos olyan probléma van, amelyet nem tudunk és nem is kell, nem is szándékunk a világörökségi törvényben kezelni, hanem más jogalkotási eszközökkel kell megpróbálni fellépni a védelmükben.

Szóba került itt a Bécsi utcai Zeppelin-beruházás, de a pesti zsidónegyed vagy más helyszínek esetében is többször beleütköztünk abba, hogy a kulturális örökségvédelemről szóló törvénynek a területi védelemre vonatkozó rendelkezései nem kellően erőteljesek, nem kellően pontosak. Egyes épületek épített értékeit tudjuk védeni, ugyanakkor azoknak a területeknek, ahol nem az egyes épületek, hanem az épületek együttese adja az igazi kulturális örökséget, ezeknek a védelme nem kellőképpen megoldott.

Éppen ezért azt gondolom, hogy azt a munkát, ami most folyik, ami elkezdődött néhány éve, és zajlik jelenleg a világörökségi törvény vitájával és talán elfogadásával, folytatni kell, és szükséges a kulturális örökségvédelemről szóló törvénynek az olyan irányú módosítása is, amely ezt a területi védelmet meg tudja erősíteni. Ezzel tudjuk teljessé tenni Magyarország kulturális örökségének megóvását és védelmét.

Összességében és zárszóként azt tudom mondani, hogy a Lehet Más a Politika frakciója örül, hogy ez a törvény végre beterjesztésre került az Országgyűlésben, de csak akkor tudunk jó szívvel kiállni mellette, ha azok a problémák, amelyeket itt a vita során említettem, orvoslásra kerülnek. Ez esetben nagy örömmel fogunk a kormány kezdeményezése mellé állni és megszavazni a törvényt.