Oroszok a spájzban
Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin február 17-i találkozójának már egy hét elteltével kötetnyi irodalma van. Számtalan elemzés foglalkozott a hosszú távú gázszerződés kérdésével, a paksi projekttel, az ukrán helyzettel kapcsolatos állásfoglalásokkal vagy a Török Áramlattal (ironikus módon a találkozó praktikus tartalmára, a ténylegesen aláírt megállapodásokra senki egy sort sem vesztegetett – joggal). Elhangzott valami azonban a találkozót követő sajtótájékoztatón, amire nem igazán kapta fel a fejét a sajtó. Pedig – ahogy azt már a sajtótájékoztató estéjén a facebookon megjegyeztem - az egyik legkockázatosabb következményt takarhatják a homályos mondatok. Ez az ügy a magyar gáztárolókban az orosz jelenlét növelése.
A sajtótájékoztatón Orbán kínosan kerülte, hogy akár csak utaljon rá, Putyin azonban kétszer is szükségét érezte, hogy kiegészítse vendéglátóját. A nagy magyar-orosz egyetértés derűs egén ez volt talán az egyetlen felhőcske. Valami, amiről az egyik fél nagyon nem szeretett volna beszélni, a másik viszont világossá akarta tenni, hogy ez a téma az asztalon volt.
Miről is van szó? A 2012 óta több lépésben, összesen közel 500 milliárd forintért államosított magyar gáztároló-kapacitás regionális léptékben is számottevő. 6 milliárd m3 feletti tárolási potenciáljával messze meghaladja a magyar gázpiac által igényelt léptéket – még egy tartós gázkrízis lehetőségével számolva is. Krízishelyzetben a hazai ellátásbiztonságon túl a szomszédos országok (például Szerbia) kimentésére használható, „békeidőben” pedig a tárolókapacitás feletti rendelkezés a regionális gázpiac befolyásolásának lehetőségét jelenti. Bárki, aki a magyar gáztárolókhoz hozzáfér, vissza tud tartani, vagy kellő időben piacra tud dobni közép-európai léptékben jelentős mennyiségű gázt.
Az Orbán-kormány ugyan nem ezzel az indokkal állt neki az államosításnak, hanem a hazai ellátásbiztonság javításának szlogenjével. Ez azonban elvi és gyakorlati szempontból is mellébeszélésnek tekinthető. Az ellátásbiztonság ugyanis nem volt veszélyben. A (leszámítva a stratégiai gáztároló Mol által üzemeltetett 2 milliárd m3-es kapacitását) piaci alapon működtetet rendszer nagy biztonsággal szavatolta a magyar fogyasztók ellátását, a tárolók a tél elejére mindig biztonságos szintre feltöltve álltak, és a betárolt mennyiség folyamatosan hetekre elhúzódó gázválság esetére is biztonságos tartalékot jelentett. Nem volt tehát reális indoka annak, hogy miért kellett ötszáz milliárd forint adófizetői pénzt áldozni a bevásárlásra. A gyakorlatban még kevésbé működött a modell. 2013 végén, az immár az MVM tulajdonában álló gáztárolók feltöltöttsége azonos időszakban soha nem látott alacsony szintre zuhant, a télnek 10 százaléknál alig magasabb töltöttséggel vágtunk neki. Ennek oka az MVM tőkehiánya volt, végül a helyzet 2014 nyarára végleg tarthatatlanná vált, és a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőn, mint tulajdonoson keresztül külön 100 milliárd forintos tőkeinjekciót kellett juttatni közpénzekből az agyaglábú óriásnak, hogy be tudjon vásárolni, és feltöltse a tárolókat (amit így őszre több, mint 50 százalékos szintre sikerült meg is tenni). Nagyon sok pénzért végül is egy alacsonyabb ellátásbiztonságot, és további közpénzigényt sikerült fabrikálni.
De hát nem is ez volt a cél. Hanem éppen a regionális piaci befolyásszerzés. (Ami egyébként nem ördögtől való. Az energetikailag végletesen kiszolgáltatott Magyarország joggal vesz fontolóra olyan lépéseket, amelyek a mozgásterét növelik. A kérdés mindig az: mit kapunk milyen áron. Ebből a szempontból a gáztároló-vásárlás a fentiek miatt rossz üzlet volt). Igen ám, de kinek szerzünk befolyást közpénzen? A piaci befolyás megteremtéséhez nem pusztán tárolókapacitás, hanem gáz is kell. Az MVM viszont egyszerűen képtelen önállóan még a magyar ellátásbiztonság szavatolásához szükséges gázmennyiséget is beszerezni, olyan gáztömeg megvásárlása és tárolása pedig, amely a regionális piacon számít, messze áll a cég valós lehetőségeitől, mint Makó Jeruzsálemtől.
Van azonban más szereplő, aki rendelkezik gázzal, nincs régiós tárolókapacitása, nagyon szeretne ott lenni az európai piacon, ez viszont jelentős ellenállásba ütközik az uniós szereplők részéről. Ez a Gazprom (amelynek németországi tárolóvásárlási terveit épp a közelmúltban fújták le az ukrajnai helyzet miatt). Részben az ő tárolási lehetőségeik megteremtését célozta már a 2012-es gáztárolóvásárlás is. És láss csodát, azóta a helyzet romlása, ukrán válság ide, európai szankciók, közös energiabiztonsági stratégia oda, a magyar kormány nem hogy akadályozná a Gazprom megjelenését a magyar gáztárolókban, hanem egyre nagyobb teret enged az oroszoknak, tavaly külön lex Gazprommal könnyítve meg az orosz gázóriásnak a magyar gáztárolók használatát. A Gazprom pedig „kísérleti jelleggel” gyorsan be is tárolt 700 millió m3 gázt. Ami egyelőre nem túl jelentős mennyiség (a teljes kapacitás 11-12, a kereskedelmi tárolók 17 százaléka), azonban így sem árt fejben tartanunk, hogy a jelenleg nagyjából 42 százalékos töltöttségi szinten lévő gáztárolókban lévő kb. 2,5 milliárd m3 gáz harmada-negyede nem a miénk, hanem a Gazpromé.
A zsanai gáztároló madártávlatból. A Gazpromnak többek közt erre volna gusztusa.
Orbán és Putyin az utóbbi kijelentései szerint minimálisan abban állapodtak meg, hogy ezt a mennyiséget növelik. A Gazprom a próbaüzemet követően jelentős mennyiségű gázt tarthat a magyar tárolókban, az ebből fakadó piacbefolyásoló képesség azonban nem Magyarországé, hanem a Gazpromé, a magyar kormány pedig lényegében ehhez teremti meg a feltételeket az oroszoknak. Puytinnak épp erre van szüksége: egy orosz piacszerzést támogató uniós kormányra, és Orbánnal ezt meg is kapta. A magyar adófizetőknek az egész ügyletből a gáztároló vásárlás számlája jut, a többit elintézi egymás között Orbán és Putyin. Ha csak ennyiről van szó, az is élesen szembeszáll a közös európai állásponttal, és olyasmi, amit Jaroslaw Kaczynski PiS-elnök, vagy Ewa Kopacz lengyel kormányfő a napokban az „európai szolidaritás felrúgásának” nevezett. Egy éles helyzetben, az orosz-EU konfliktusban egyértelmű átállás az orosz oldalra. Szó nincs hintapolitikáról, a magyar és az európai érdekek közötti egyensúlyozásról. Az akció semmilyen magyar érdeket nem szolgál, egyetlen célja az EU sebezhetőségének növelése, és az orosz pozíció erősítése. Szimpla árulás.
De ez még csak a minimumterv. Azt is tudjuk, hogy a Gazprom évek óta érdeklődik a magyar gáztárolók iránt, azonban azt is világossá tették, hogy céljuk nem pusztán a betárolás lehetősége. A Magyar Nemzet 2013. december 13-i cikke szerint ("Merre kanyarog a Déli Áramlat?") a Gazprom egyik illetékese egy budapesti konferencián úgy fogalmazott, hogy „az orosz társaságot (...) érdeklik a magyar gáztárolók, de csak akkor, ha azokban tulajdonrészt tudnak szerezni.” Alig valószínű, hogy ez az érdeklődés azóta alábbhagyott volna. A Gazprom a magyar gáztárolókat akarja, és mostanában Putyin jobbára meg is kapja Budapesten, amit akar. Simán benne van tehát a pakliban, hogy nem csupán kikövezzük a Gazprom felvonulási útját a gázháborúban, de még a mi felszerelésünket, infrastruktúránkat, biztonsági rendszereinket – a gáztárolóinkat – is, legalább is részben, átengedjük nekik. Amivel nem csupán az EU-n belül hozzuk helyzetbe Oroszországot. De a saját biztonságunkat is jórészt Putyin jóindulatára bízzuk. 2015-ben kevés ostobább, veszélyesebb, felelőtlenebb lépés képzelhető el ennél.
A bősi vízerőmű. Az MVM-nek meg erre fáj a foga.
Mégis, akkor miért? Orbánnak három oka lehet rá. Egyfelől az orosz barátság nincs ingyen. Ha Orbán kedvező – politikai – gázárat akar, ha kedvezményes hitelt egy százmilliárdos fosztogatást lehetővé tevő atomerőmű-beruházáshoz, ha könnyítéseket mondjuk a mezőgazdasági termékek orosz piachoz jutásában, valamit adni is kell cserébe. Putyin nem szereti a hálátlan barátokat. Másodsorban látszik, hogy az MVM nyakába rakott számtalan projekt terhe alatt roskadozik a cég. Gázvásárlásra már csak tulajdonosi kölcsönök révén képes, a paksi bővítési projektet végül ki kellett szervezni az MVM alól, mert magával rántotta volna a csődbe. Bármit is akar az MVM a hazai, vagy akár a régiós energiapiacon, valahonnan tőkét kell felhajtania sürgősen. A szlovák villamosenergia-szolgáltató megvásárlása például, amelyre bejelentkeztek (benne a bősi vízlépcsővel és az épülő mohi atomerőművel), nem lehetséges a cég tőketartakékaival. A további régiós terjeszkedés, amiről szinten suttognak a kormány és az MVM háza táján, illúzió tőkeerős partner nélkül. A Gazprom éppen ilyen lehet. Bevásárolja magát a gáztárolókba és/vagy az MVM-be, a friss pénz pedig finanszírozhatja a régiós terjeszkedést, orosz-magyar koprodukcióban. Harmadsorban: tavaly ilyentájt részletesen írtam arról, hogy Orbán fegyvert akar a Brüsszellel folytatott hadakozás során. Amíg a Békemenet a legfenyegetőbb eszköz, amit be tud vetni, addig csak egy hajszál választja el a nevetségességtől. Ha fenyegetni tudja legalább a környékbeli országok energiabiztonságát, akkor ki tudja tenni a pisztolyt az asztalra, miközben Junckerrel vagy Šefčovič-csal alkudozik. Ez az álma. És ha ehhez Putyin segíti hozzá, akkor jöhet a keleti nyitás. A magyar kompországba pedig egyre halkabban hozza a szél Beethoven Örömódájának dallamfoszlányait, és egyre erősebbé válik a pirogillat. Az egyik oldalon folyamatosan vagdalják a köteleket, a másikon meg csomózzák rá a bárkára az új és új kábeleket. Amiket nagyon nehéz lesz később majd levágni, bárhogy is alakul az Orbán Viktor nevű politikai termék sorsa.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Feliratkozás
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek
