A megsebzett város
Brüsszel, 2016. március 23., szerda. Le jour d’aprés le choc – a sokk utáni nap, ahogy a tévé állandó szalagcíme hirdeti. Ezt nézi a sarki arab fodrászüzlet közönsége is, szemmel láthatólag megrendülten – de azért közben csattog az olló. Vendég van, munka van. A boltok, kávézók, éttermek nyitva.
Tegnap telefonok, sms-ek, facebook üzenetek, emailek sokasága. Megvagyunk? Jól vagyunk? Megvagyunk. Jól vagyunk. Tegnap épp senki nem Maelbeeknél szállt le a metróról a csapatból. Aki arra jött volna le, szerencsére csak később indult, és már fel sem tudott szállni a Josephine-Charlotte-nál. Szívszorító a reggeli emailezés. Megvan mindenki, jól vagytok? Nem érlek el telefonon! Én meg téged nem! Akadozik a telefonszolgáltatás. De végül mindenki meglesz, mindenki él, épen, egészségesen.
Barátok aggódva kérdezik: mi most a helyzet? Mit látsz az ablakból? Milyen most a város? Furcsa. Furcsa, hogy él. Furcsa, de él. Mintha távolabbról ijesztőbb lenne az egész. Itt, Brüsszelben, valahogy továbbra is élni kell. 20 perc séta tőlem a Maelbeek metróállomás, de itt a tegnap délután épp olyan volt, mint a többi. Boltok, kávézók, éttermek. Iskolák. Mozdulatlan dugó a Chaussée de Wavre-on – ahogy mindig. Az esti lakógyűlés sem marad el, és hosszan vitatják az esedékes felújításokat, meg az egyes lakásokban tapasztalható kellemetlen szag eredetét, jóízű beszólásokkal tarkítva, amin felhőtlenül szórakoznak. Reggel a gázművektől pontosan érkezik egy kedélyes bácsi, rendbe rakja a gázórát, beszél kicsit az időjárásról, majd szép napot kíván, és távozik.
Persze azért minden mögött ott van a tegnap. Kikerülni sem lehet, katonák, kommandósok, rendőrök sok helyen. Persze ez már hónapok, a párizsi merényletek óta így van, csak most többen lettek. A Gare Centrale-on hosszú sor kígyózik, minden csomagot egyesével ellenőriznek. De kivárja mindenki. Sok helyütt felirat: Je suis Bruxelles. Ik ben Brussel. Brüsszel vagyok. Naná. A nemzeti trikolór sok ablakban – utoljára a foci vb alatt láttam ilyet. Azt hiszem, még nem tudják, hogy pontosan hogyan is legyen. Egyelőre az összetartás, a szolidaritás tűnik erősebbnek. Nincs arab, vagy muszlimellenes hangulat. Nehéz is lenne, ezt a várost ők üzemeltetik. A boltos, a taxisofőr, a buszvezető, az utcaseprő, az eladó jórészt közülük kerül ki. De van rendőr is, nem egy.
De mindenki tudja, hogy semmi nem lesz már úgy, mint azelőtt. Tegnap megsebezték a várost. Túlélte, meg fog gyógyulni. De a heg örökre megmarad. Valamit kezdeni kell azzal a tudattal, hogy itt, vagy máshol, ez bármikor előfordulhat. Nagy a csábítás, mindkét oldalon, hogy eltoljuk ezt a tudatot magunktól: azt kínálni az embereknek, hogy mi egyszerűen és könnyen megelőzzük ezt; az embereknek meg elfogadni ezt az ajánlatot, bármi is az ára. De az egyszerű megoldásoknak ritkán van jó végük egy bonyolult világban. Amerika szeptember 11. után engedett a csábításnak, vitte a nagy, löttyös indulat, és az egyszerű megoldást választotta: a háborút Afganisztán, majd Irak ellen. Az eredményeket részben most aratjuk le, a menekültválság formájában. Jó lenne, ha tíz év múlva nem a mai csábítóan egyszerű megoldások eredményeit kéne sorba venni. Brüsszel egyelőre nyugodt. Ennél bonyolultabb ország talán nincs is a Földön, lehet, hogy megszokták a komplikált megoldásokat, és van türelmük, higgadtságuk hozzá. Nem tudom. Talán még ők sem.
Végül hazajutok én is Pestre, bár az sem egyszerű – Zaventem zárva marad, a járatok többségét törölték, ami Charleroi-ból indul, az tele. Aztán sikerül vonatjegyet szereznem Párizsba, és onnan tudok repülni.Mire visszajövök, talán Brüsszel is jobban tudja, hányadán áll.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
ahonfia 2016.03.23. 23:00:22
Pedig nem a köznép szervezi az imperialista háborúkat.