Jávor Benedek
blogja

Nukleáris alkony I.: Lengyelország nem kér az atomból?

 Paks2 támogatói valamilyen, csak általuk ismert okból előszeretettel emlegetik a „nukleáris reneszánsz” szókapcsolatot, meglehetősen kreatívan értelmezve azt a tényt, hogy az elmúlt 15 évben (2002 óta) több atomerőművi blokkot (75 db) zártak be, mint amennyit átadtak (72 db), azaz a jelenlegi építési trendek a kiesések pótlását sem képesek biztosítani, ami az atomenergia jelentőségének folyamatos csökkenését vetíti előre a világban. Amúgy minden valamirevaló elemzés ezt is valószínűsíti, Kínában például 2017-ben több teljesítmény leadására képes napelem-kapacitást adtak át, mint amennyi nukleárist az egész egész világon.  De mi magyarok, másmilyen, különleges fajta vagyunk, mi akkor is atomerőművet építünk, ha mindenki más számára nyilvánvaló, hogy ennek semmi értelme. Ugyancsak Paks2 támogatói ezen túl különösen erős áhítattal viseltetnek a Roszatom technológiája és üzleti sikerei iránt, nem győzve hangsúlyozni, hogy mennyi megállapodásuk van világszerte, és rövidesen az  óceániai kis szigetállamok is VVER-1200-as blokkokkal lesznek telepettyezve. No persze az az ország, amelynek kormánya és közmédiája a legvadabb Sputniknews-os álhírt is úgy zabálja, mintha az élete múlna rajta, miért ne hinné el a Roszatom rózsaszín reklámszpotjait. A helyzet azonban az, hogy a Roszatom szénája korántsem áll túl jól, már az oroszországi versenyképességük is kérdésessé vált, és ezen az a kreatív gyakorlat, hogy minden olyan országot, ahol valaha felmerült az orosz nukleáris cég belépése a piacra, leszerződött üzletnek tüntetnek fel, vajmi keveset segít. Etiópia, Banglades, Egyiptom, Dél-Afrika, Törökország, Belorusszia, s és még sok más ország szerepel ezen a „sikerlistán”, azonban a valóságban ezeket a sikertörténeteket számos sötét árny övezi, és van, ami már végképp legkerült a napirendről  Most induló sorozatomban néhány külföldi beruházást járok körül, különös tekintettel a Roszatom egyes projektjeire, közelebbről megvizsgálva, hogy miért megalapozatlan nukleáris reneszánszról, vagy a Roszatom sikeréről, robbanásszerű piaci előretöréséről beszélni, és milyen súlyos nehézségek, botrányok, akár törvénytelenségek öveznek egyes beruházásokat.

Az 1980-as években elkezdett, befejezetlen atomerőmű  Żarnowiecben (forrás: Central European Financial Observer

Varsó nem hisz a fűtőelemeknek

Első elemzésemben egy nem direkt Roszatom-projektet, ám hozzánk közel eső példát vizsgálok meg. A nukleáris feltámadás egyik nagy reménysége sokáig Lengyelország volt, amely eddig atomenergia nélküli energiapiaccal rendelkezett. Az 1980-as években a Szovjetunió ugyan Lengyelországban is szeretett volna Pakshoz hasonlóan 4 VVER-440-es reaktort építeni, de közbejött a szükségállapot, Csernobil, majd a rendszerváltás, és 1990-ben egy népszavazás határozottan nemet mondott a projektre. Az elmúlt években azonban újra lebegtetni kezdték annak lehetőségét, hogy Varsó beáll a nukleáris technológiát alkalmazó államok közé, és így a pro-nukleáris EU-tagországok tábora bővülhet. Ennek policy szempontból is komoly tétje van, hiszen az EU-n belül komoly nézetkülönbségek vannak az atomenergia megítélése körül, és erős nyomás mutatkozik arra, hogy az eddigi, a nukleáris energiát megkülönböztetetten támogató és kedvezményező  (lásd Euratom szerződés) európai jogszabályi környezetet felülvizsgálják. Egy új (és relatíve nagy) atompárti tagállam ebben a vitában perdöntő jelentőségű lehet. Már 2010-ben bejelentették az atomerőmű-építési terveket,  azonban – részben a 2011-es fukusimai katasztrófa eredményeképpen – csúszások, késések és halasztások inkább jellemezték a projektet, mint az előrehaladás. Az események a jobboldali populista Jog- és Igazságosság 2015-ös hatalomra kerülésével gyorsultak fel. Úgy tűnik a radikális jobboldali populistákban van valami ellenállhatatlan vonzódás az atomenergia iránt, de valószínűleg nem az energiapolitika az egyetlen terület, ahol világképük a 20. század idejétmúlt, megalomán, voluntarista vízióin alapul, nem pedig a 21. század valóságán. 

A lengyel tervek megvalósítására persze az oroszok is szívesen ajánlkoztak, (kifejezetten a lengyel-német nézetkülönbségek felerősítését várták attól, hogy Lengyelország beszáll a németek által épp kivezetett nukleáris szektorba), ami azért az orosz függéstől való hagyományos varsói idegenkedés ismeretében a siker mérsékelt esélyével kecsegtetett. Viszont annál nagyobb értéke lett volna, szimbolikusan is, ha mégis sikerül. Végül inkább a GE Hitachi technológiája felé mozdult a lengyel kormány, bár felmerült francia (Areva), dél-koreai vagy kínai cégek bevonása is.

A kulcskérdés természetesen a finanszírozás volt, ami évek óta a nukleáris beruházások Achilles-sarka. A PiS-kormány alapvetően saját finanszírozásban képzelte el a projektet, amihez tőkeerős, részben vagy egészben állami tulajdonú cégeket kívántak bevonni a beruházásba. A költségek is erősen vitatottak, a becslések 15 és 21 milliárd dollár közé esnek, az alsó és a felső becslés közötti különbség a megtérülés szempontjából azért a „nem mindegy” kategória.

Csakhogy ezek a tervek a jelek szerint most bajban vannak: először különböző állami cégek, elsősorban a PGE (Polska Grupa Energetyczna), Lengyelország legnagyobb energiaszolgáltatója, egymás közt adták vették a projektet. A finanszírozás megoldatlanságának biztos jele volt, amikor a PGE idén februárban meghirdette, hogy szívesen lát még másokat is a projektben, a költségek fedezésére.  A mások azonban nem tolongtak, és a PGE végül most közölte, hogy fő finanszírozóként és beruházóként kiszáll a projektből. Mert helyette inkább off-shore szélerőművekbe fektet, amik szerinte sokkal versenyképesebbek. Amivel nagy bajba került az egész elképzelés. Pláne, hogy a készpénzben gazdag, tőkeerős lengyel olajcég, a PKO Orlen, amelyet a varsói kormány megpróbál bedobni a PGE helyére, szintén jelentős kapacitású északi-tengeri off-shore szélfarmok kiépítését tervezi, a két projekt párhuzamos finanszírozása pedig még számukra is nehézségeket okozhat.

Nagyon bizonytalanná váltak tehát a lengyel atomerőmű-tervek, ennek elsődleges oka pedig egyértelműen a technológia egyre nyilvánvalóbban gyenge versenyképessége, ami miatt minimálisan is piaci alapon gondolkozó cégek vagy kormányok ma már sorra vonulnak ki a korábbi terveikből. A következménye pedig nem csupán az lehet, hogy Lengyelország szén-alapú energiaszektorát nem egy zsákutcás nukleáris kalanddal, hanem a megújulók fejlesztésével vezetheti át a 21. század alacsony szén-kibocsátású gazdaságába, hanem az is, hogy az európai erőviszonyok nem az atomlobbi javára rendeződnek át. Ami mindannyiunknak nagy nyereség volna.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.