Jávor Benedek
blogja

Nukleáris alkony II.: Törökugrató

A törökországi Akkuyu atomerőmű építése (forrás: DW.com)

A nukleáris energia szerepe - szemben a magyar kormányközeli szereplők által közvetített alternatív valósággal - világszerte csökken. A futó projektek jelentős része, köztük a Roszatom beruházásai is, súlyos késésekkel, költségtúllépésekkel, finanszírozási gondokkal, mindent átható korrupcióval, biztonsági problémákkal küzdenek. Az ezekről szóló sorozat második részében a viharos történetű török atomerőmű építést mutatom be. 

A törökországi Akkuyu atomerőmű ugyanúgy államközi szerződés alapján létesül(ne), mint Paks II., és ugyanazt a VVER 1200 reaktortípust fogja használni. A tervezett teljesítménye (4800 MW) a duplája a magyar erőműének, és jelentős különbség az is, hogy tengerpartra épülne, tengervíz-hűtéssel. Az már csak menet közben derült ki, hogy ezzel a technológiával a Roszatomnak nincsenek még tapasztalatai.

Törökország számára az atomenergia mindig is politikai kérdés volt, az ország önállóságának és erejének egyik régóta vágyott szimbóluma. Először 1955-ben írtak alá nukleáris együttműködési megállapodást egy atomhatalommal, akkor még az USA volt a kiszemelt együttműködő partner. A következő fél évszázad a kudarcba fulladt próbálkozások története. A csernobili katasztrófa után, 1986-ban átmenetileg lekerült a napirendről az előkészítés, és nem használtak a költséges projekt megvalósításának a török állam ismétlődő pénzügyi krízisei sem. A szándék ugyanakkor ma is él, a török politikai elit a saját atomerőművet valamiért a nemzeti nagysággal azonosítja, Erdogan elnök pedig – Orbán Viktorhoz hasonlóan – olyasmit forgat a fejében, hogy egy hosszú távú közös atomprojekt a két ország kapcsolatait is évtizedekre rendezné.

Az Akkuyu öblöt 1976-ban választották ki helyszínül, az új partnerrel, a Roszatommal viszont csak 2009-ben állapodtak meg. A beruházást még az ezredfordulón határozta el a török kormány – az Orbán-kabinethez hasonlóan az alternatívák vizsgálata nélkül (miközben Törökország bizonyíthatóan 10 ezer megawattnyi, gazdaságosan kiaknázható szélenergia-kapacitással rendelkezik, a napenergia-tartalékai pedig szinte kimeríthetetlenek) -, ám kimutatható megtérülést már az akkori, Fukushima előtti viszonyok között sem sikerült produkálni, így a török állam magába az üzletbe végül nem szállt be, a pénz előteremtésének feladatát a Roszatomra hagyta. Az orosz cég teljesen saját erős kivitelezést vállalt – az eredeti terv az volt, hogy ún. BOO (build-own-operate) konstrukcióban létesül az erőmű, vagyis a Roszatom építőként, tulajdonosként és üzemeltetőként is szerepet játszik a projektben –, ezt a számítást a gazdasági válság húzta keresztül. A kormány helyére így végül török magáncégek (a Kolin és Kalyon társaságok) léptek, ők azonban nemrég menekülőre fogták a dolgot, már az új bekerülési kalkulációk ismeretében.

Az oroszok Törökországban is létrehoztak egy projektcéget a fővállalkozói-generálkivitelezői feladatok ellátására. Az Akkuyu NGS Electricity Joint Stock Company részvényei orosz tulajdonban, a Roszatom különféle leánycégeinek kezében vannak (az Atomstroyexport, a Rosenergoatom és a Rusatom Energy International együttesen mintegy 98 százalékos részesedéssel rendelkezik).

A beruházás előkészítése 2010-ben kezdődött el. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség 2013-ban riasztó jelentést adott közre a projektről, amelynek egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy a török hatósági rendszer nincs felkészülve egy ekkora nukleáris beruházás kezelésére, a nukleáris hatóság függetlensége pedig nem garantálható. 2014-ben úgy hagyták jóvá a projekt környezetvédelmi engedélyét, hogy maga a hatósági folyamat még nem zárult le - a dokumentummal szerettek volna kedveskedni a Törökországba látogató Putyin elnöknek. A török környezetvédelmi engedély kísértetiesen hasonlít a magyarra: nem foglalkozik érdemben az atombalesetek kockázataival, a kiégett fűtőelemek és a leszerelési hulladékok kezelésével, valamint a felelősségbiztosítás kérdésével (jellemző példa, hogy a vonatkozó török törvények szerint a maximális felelősségvállalás mértéke 19 millió euró, miközben például a csernobili katasztrófa kárait 150-180 milliárd euróra becsülik. Az Akkuyu erőmű elnagyolt környezetvédelmi engedélyével szemben a Greenpeace közlése szerint tucatnyi per van folyamatban Törökországban.

A tervek szerint egyenként 1200 MW-os blokkot építenek fel fel 2019 és 2022 között, nagyrészt üzleti alapon. A beruházó és a török kormány úgy kalkulált, hogy az új atomerőmű működésének első 15 évében az első két blokkban termelt áramnak a 70, a második két blokkban termelt áramnak pedig 30 százalékát előre rögzített, kilowattóránként 27 forintos áron veszi át a török áram-nagykereskedő, a megtérülési kockázatok egy részét szétterítve a török adófizetők és áramfogyasztók között. Ez olyasféle megoldás, mint amit Nagy-Britannia választott a Hinkley Point C atomerőmű felépítéséhez – mint emlékezetes, azt a modellt jelenleg az Európai Bíróság vizsgálja (ilyen veszélytől Törökországnak egyelőre nem kell tartania).

Időközben a költségek eszkalálódása és az atomenergia egyre nyilvánvalóbb árhátránya miatt két nagybefektető kilépett az összességében 20 milliárd dollárt összeadó társaságból. A két érintett török cég összességében a szükséges tőke 49 százalékát adta volna (a Roszatom ragaszkodik a többségi, azaz legalább 51 százalékos részesedéshez, és maga a beruházási szerződés is tartalmazza, hogy az orosz atomcég tulajdonhányada nem csökkenhet 51 százalék alá), a visszalépés nyomán erősen bizonytalanná vált a befejezés.

A török kormány most a Roszatommal együtt állami vállalatokat próbál rábírni a részvételre, az elsődleges célpont az Euas energiaholding. Végső megoldásként szóba került a magyar verzió is, vagyis az, hogy orosz állami hitelből építkeznének. Miközben a független szakértők biztosra veszik a csúszást, a hivatalos beüzemelési dátum továbbra is 2023, a török köztársaság kikiáltásának századik évfordulója, az elvárás pedig az, hogy az erőmű a munkába állása után a török áramigény 10 százalékát biztosítsa. Közben azonban Törökország már most lényegesen olcsóbban jut áramhoz a saját naperőműveiből – tavaly a beépített naperőmű-kapacitás már megközelítette a 2,7 GW-t - mint a tervezett atomerőműből, így a Roszatom-projekt közgazdasági szempontból mind kevésbé értelmezhető, egyre inkább politikai vállalkozásnak látszik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.