2016. 05. 20.

Fenntartható energiarendszert Magyarországnak!

Az alábbi írás a Zöld Múhely Alapítvány által szervezett, "Fenntartható energia forgatókönyv Magyarország számára" című konferencián 2016. május 18-án tartott nyitóelőadásom szerkesztett verziója. A konferencia megrendezését a Heinrich Böll Stiftung támogatta.

Alig van időszerűbb téma ma Magyarországon, mint a magyar energiapolitika jövője. Nem csupán az új paksi blokkok létesítése, illetve az ezt övező bizonytalanság – uniós vizsgálatok sora vagy az orosz finanszírozó megrendült pénzügyi helyzete – diktálja, hogy alternatívákat keressünk és nyílt vitát kezdeményezzünk Magyarország energetikai jövőképét illetően.

Pedig már ez önmagában is indokolttá tenné, hogy legyen B-terv hazánk energiaellátására arra az esetre, ha az paksi atomerőmű létesítése kudarcba fulladna, vagy – ahogy az elmúlt évek valamennyi európai nukleáris projektje esetében tapasztalható volt – sok éves, akár évtizedes csúszásba kerülne.

zoldmagyarorszag_image.jpg

A kormányzat egyoldalú elkötelezettsége az új paksi erőmű, mint egyedül számításba vett megoldás mellett nem csupán azért káros, mert meggyőződésem szerint egy súlyosan veszteséges, energetikailag indokolatlan, kockázatos és környezetkárosító beruházást erőltetnek. Talán ennél is nagyobb kockázatot jelent, hogy mindeközben semmiféle elképzelés nem körvonalazódik Magyarország energiaellátására a projekt bukása esetére. Mi több, a szóba jöhető alternatívákat a kormány aktívan szorítja vissza például a szélenergia-engedélyek befagyasztásával, a napelemekre kivetett termékdíjakkal, az épületek energetikai korszerűsítésére rendelkezésre álló uniós források lakosságtól való elvonásával. Mindent ennyire egy lapra, egyetlen – bizonytalan - projektre tenni fel egy olyan stratégiai ágazatban, mint az energetika, megítélésem szerint elfogadhatatlan kockázatvállalás a magyar adófizetők és energiafogyasztók terhére. Egy párra all in-t mondani – ez inkább csak a hollywoodi filmekben szokott egy happy endhez vezető idegfeszítően izgalmas stratégia lenni.

De az új paksi erőmű csupán egyetlen eleme a problémának. Nagyobb baj az, hogy a jelenleg hatályos, 2011-ben elfogadott Energiastratégia – melynek Paks is a részét képezi – szinte egyetlen eleme sem áll már meg a lábán. A valóság néhány év alatt lényegileg ásta alá annak előfeltevéseit, így ma már, akármennyire is megalapozottnak tűnhetett a megalkotása idején (bár néhány tézise már akkor sem volt reális), mára inkább kortörténeti dokumentum, mint használható útiterv a magyar energiapolitika számára.

  1. Az Energiastratégia már elfogadása pillanatában is leginkább vitatható feltételezése a várható energiaigények alakulására vonatkozó becslés volt. Az évi 1,5%-os növekedés lényegében egy, az 1980-as, 90-es években gyökerező energetikai hüvelykujj-szabály átvételéből fakad, mely szerint 1%-os GDP-növekedés nagyjából 1%-os energiaigény növekedéssel jár együtt. Ez az elképzelés azonban már 2011-re is idejétmúlttá vált, alkalmatlansága azóta pedig még nyilvánvalóbb. A 2007-2008-as gazdasági válság megakasztotta az energiaigények növekedését a fejlett országokban, az energiahatékonysági erőfeszítések pedig szétválasztották a GDP és az energiafelhasználás szoros összekapcsoltságát – ez egyébként az EU energiapolitikájának egyik fő célja. Azóta sem az EU, sem Magyarország energiaigénye nem növekedett, lényegében stagnál, vagy inkább csökken. A 2011-es 1053 PJ primer energiaigénynek Magyarországon a stratégia alapján 2015-re 1117 PJ-ra kellett volna nőnie, ehhez képest 2015-ben – előzetes adatok szerint – az 1014 PJ-ra csökkent. 100 PJ, azaz nagyjából két paksi blokknyi energiafelhasználás „hiányzik” a valóságban az Energiastratégia forgatókönyvéhez képest 2015-ben – 4 év alatt! Az Energiastratégia energiaigény-becslései egyszerűen nem vehetők továbbra is komolyan.
  2. Az Energiastratégia elfogadásával szinte egy időben bekövetkezett fukusimai katasztrófa, majd az ezt követő biztonsági felülvizsgálatok, az új projektekre vonatkozó előírások szigorodása nyomán a nukleáris beruházások költségei a korábban becsültekhez képest jelentősen megnőttek, így versenyképességük más energiatermelő kapacitásokhoz képest erősen romlott;
  3. Az elmúlt években az európai atomenergetikai iparban két további fontos költségnövelő folyamat zajlott. Egyfelől valamennyi atomerőmű beruházás kivitelezési költségei elszálltak az eredetileg tervezettekhez képest – nem csupán a sokat emlegetett olkiluotoi vagy flamanville-i projektek esetében, hanem a közelmúltban a még meg sem kezdett Hinkley Point C blokk építési költségeire is váratlanul 15%-kal magasabb becslést adott meg a beruházó EDF, mint korábban – és itt eddig még egy kapavágás sem történt. Ráadásul általános meggyőződéssé vált, hogy az atomerőművek leszerelési költségei, valamint a sugárzó hulladékok végleges elhelyezésének ára jóval magasabb lesz a tervezettnél, és az így megugró költségek fedezésére nincs sem forrás, sem életképes stratégia, így azok várhatóan a költségvetéseket fogják terhelni például Franciaország vagy Németország esetében is.
  4. De átalakult az Energiastratégia másik lábát alkotó fosszilis energiahordozók piaci és politikai környezete is. A gázellátás kapcsán a Déli Áramlat vezeték bukása mellett talán a legfontosabb változás annak a megkülönböztetett figyelemnek a kialakulása, amely az EU-ban az Oroszországtól való energetikai függőségre irányul. A 2014-es Európai Energiabiztonsági Stratégia egyértelműen az orosz gázfüggés csökkentését tűzte ki célul, ami a gázellátás biztosítása során alternatív források keresését, és alternatív útvonalak kiépítését igényli, jelentős járulékos beruházási költségeket rendelve hozzá a gázra alapozott energiahasználatra.
  5. A szén esetében, amely az Energiastratégia által elfogadott Atom-szén-zöld forgatókönyv nevesítetten fontos összetevője, a nemzetközi klímapolitikai fejlemények állítanak kemény korlátokat. A tavaly decemberben aláírt Párizsi Klímaegyezmény céljai között szigorúbb, a korábbi 2 C fok helyett 1,5 C fokos globális átlaghőmérséklet emelkedés elérése szerepel, ez pedig óhatatlanul a kibocsátáscsökkentési célok ambícióinak növelését, nem pedig csökkentését igényli. Ezzel aligha fér össze, hogy a rendszerváltás óta a magyar energiamixben meredeken zuhanó részarányú szén alapú energiatermelés trendje megforduljon, és ismét jelentős tényezővé váljon – ráadásul az igencsak kétséges versenyképességű magyar szénvagyon-kitermelés révén.
  6. Ezzel összefüggésben pedig kalkulálni kell a CO2-kibocsátás költségeit is, amely szintén hozzáadódik a fosszilis energiaforrásokra alapozó energiatermeléshez – éspedig éppen a szénhez leginkább.
  7. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban az elmúlt 5 évben valóságos forradalom zajlott le a megújuló energiaforrások területén. A technológia fejlődésével a megújulók hatékonysága meredeken növekszik, korábban megújuló energiatermelésre alkalmatlannak tartott területeken vált lehetővé azok hasznosítása (pl. az alacsony sebességű szél hasznosításának feltételei jelentősen javultak), mindezen technológiák bekerülési költsége pedig zuhanásszerűen csökkent. A napenergia alapú villamosenergiatermelés évente 10%-kal válik olcsóbbá, és ez olyan léptékű piaci térnyeréssel fog járni, hogy az Oxfordi Egyetem kutatóinak becslése szerint 2027-re a globális energiaigények 20%-át önmagában a napenergiás technológiák fogják biztosítani. Idén év elején egy Marokkó által kiírt 850 MW-os szélenergia tenderen 25-30 USD/MWh árat sikerült elérni – ez 7-8 Ft/kWh-t jelent, ami nem csak az új paksi blokkok várhatóan 30-32 forintos kWh-kénti árát múlja messze alul, hanem a jelenlegi, már kifutott erőmű 11 forintos kWh-kénti árát is.

Röviden: a hatályos magyar energiastratégia valósághoz való viszonya megkapóan laza. Egy ennyire megalapozatlanná vált stratégiának a követése súlyosan téves policy döntéseket eredményez, amelynek a következményeit viszont nagyon is valóságosan kell majd viselnünk és megfizetnünk. Azaz tulajdonképpen teljesen függetlenül attól, hogy mit is gondolunk az új paksi erőmű részleteiről, a módozatról, ahogy az azzal kapcsolatos döntéshozatal zajlott, a politikai következményeiről, pusztán szakmai alapon egyértelmű, hogy Magyarország nem alapozhatja a továbbiakban energiapolitikáját a 2011-es Energiastratégiára – teljes újragondolására van szükség, az azóta bekövetkezett változások figyelembe vételével. Annak, hogy a magyar kormányon belül nem látszik erre irányuló gondolkodás, lehet, hogy jó politikai okai vannak, de az is biztos, hogy energiapolitikailag ez semmivel sem indokolható.

Ha pedig a kormány nem hajlandó szembenézni a valósággal, a globális energiapiacokon végbement radikális változásokkal, akkor másnak kell ezt megtennie, és életszerű, az aktuális és valós folyamatokon alapuló energia szcenáriót letenni az asztalra.

Erre tettünk kísérletet, amikor az Európai Parlament Zöld frakciójának és a Böll Alapítvány társfinanszírozásával megbíztuk Európa egyik legjobb energiapolitikai kutatóintézetét, a Wuppertal Intézetet aktuális, korszerű alternatív energiapolitikai forgatókönyvek modellezésére, elkészítésére. Az Energiaklub részvételével elkészült Energia Útitervről anélkül, hogy belemennék a részletekbe, annyit mindenesetre elárulhatok, hogy több lehetséges alternatíváját is felkínálja az új paksi blokkoknak, ezek az alternatívák reálisak, megvalósíthatók, és még olcsóbbak is.

Annyit hadd mondjak el: a modellezés során végig fokozott óvatossággal jártunk el. A számítások alapvetően konzervatívak, a technológia fejlődésének vártnál gyorsabb üteme, a költségek gyorsabb csökkenése, a piac rugalmasabb reakciója, a bevont források szélesebb köre mind-mind a modellek által előrevetített változások gyorsabbá, olcsóbbá, átfogóbbá válását eredményezhetik. Tekintsük egy rendkívül óvatos megközelítésű minimálprogramnak, aminél a valóság csak ambiciózusabb lehet – ha akarjuk.

A kérdés, hogy akarjuk-e? Hogy Magyarország részt kíván-e venni a körülöttünk zajló energiaforradalomban, a maga hasznára fordítva a változásokat, élve a benne rejlő lehetőségekkel? Vagy – sokadszorra történelme során – az országot körülvevő mélyreható társadalmi-gazdasági átalakulások, ipari forradalmak során ismét az eggyel korábbi trendhez igazodik, sajátkezűleg építve meg a saját versenyképtelenségét, alapozva meg történelmi lemaradását? Vagy ezegyszer képesek leszünk lépést tartani az idővel.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

2016. 05. 13.

Az EU vizsgálja a paksi hulladék szállítását

Az Európai Bizottság panaszom alapján a kötelezettségszegési eljárás előszobájaként ismert EU Pilot eljárást indított a magyar kormánnyal szemben a 2003-as paksi balesetből származó nukleáris anyag sorsa miatt. 2014 tavaszán, még a hulladék Oroszországba szállítását megelőzően hívtam fel a figyelmet, hogy a kormány nukleáris hulladékot készül áttolni a polgárháborús Ukrajnán, végleges oroszországi elhelyezésre. A hatóságoknak és a minisztériumnak küldött kérdéseimre kapott válaszok kitartóan az idiotizmus jegyeit mutatták, a teljes össze-vissza, valamint mellébeszélés volt a legfőbb jellemzőjük. Mivel a kormányzati illetékesekkel értelmes párbeszédet nem lehetett folytatni az ügyről, 2014 őszén felvettem a kapcsolatot az Európai Bizottsággal, tájékoztatva őket a kialakult helyzetről, egyben véleményüket és megfelelő lépéseiket kérve. Ezek az egyeztetések mintegy másfél éven át folytak, amely idő alatt - bár több ízben kifejezték komoly aggodalmaikat - érdemi lépést nem tett a Bizottság. A hosszas huzavonát megelégelve egy ilyen súlyos, a nukleáris biztonságot, és a legalapvetőbb uniós szabályokat veszélyeztető ügyben, végül idén februárban hivatalos panaszt adtam be az EB-hez. Ennek nyomán indult most meg az az EU Pilot eljárás, amilyenhez hasonlónak a keretében a közelmúltban - ugyancsak az én panaszom alapján - a paksi információkat elfogadhatatlanul széles körben titkosító jogszabály módosítására szorították rá a kormányt.

Emlékeztetőül maga az ügy:

2003. április 10-ről 11-re virradó éjszaka a paksi atomerőmű kettes blokkjában súlyos (INES-3) üzemzavar történt. Egy több szempontból is hibásan megtervezett tisztítótartályban összetört 30 fűtőelem-kazetta, és radioaktív anyaggal telített gázok is a levegőbe, majd a szabadba kerültek. A megsérült üzemanyagot és a tisztítótartályt csak évekkel később sikerült eltávolítani a medencéből. A roncsokat a paksi atomerőműben őrizték, sorsáról, a vele kapcsolatos tervekről nem lehetett semmit tudni.

A nukleáris anyagot, a köz számára meglepetésszerűen 2014 augusztusában szállították el vonattal az Oroszországbeli Majakban található nukleáris létesítménybe. A transzport azon az Ukrajnán keresztül jutott el a célállomásra, amely éppen fegyveres polgárháborús állapotban volt, így a nukleáris anyag biztonsága az út során legalábbis kétséges volt, ami jesztő perspektíva, tekintettel arra, hogy az ilyen jellegű nukleáris anyag alkalmas lehet ún. "piszkos bombák" előállítására. Érdekesség, hogy noha a magyar kormányzat szerint a szállítás tökéletesen biztonságos volt, egy hónappal később, amikor a fegyveres konfliktus némileg már alábbhagyott, egy új fűtőanyag-szállítmányt már nem vonaton, hanem repülőgépen szállítottak Magyarországra, pedig az új fűtőanyag katonai használatra még nem alkalmas, az azt érintő veszély tehát jóval kisebb.

mayak-fmsf-cetac-25.jpg

                   Majak (forrás: wikipedia)

Az anyag sorsáról a magyar hatóságoktól különböző, egymásnak is ellentmondó, a valóságot pedig nyilvánvalóan nem fedő információkat kaptam. A vonatkozó szerződés azonban egyértelmű: a kiszállított anyag feldolgozásáról és végleges elhelyezéséről szól. Ez a szerződés 2009-ben született meg. A megállapodást akkor az Euratom Ellátási Ügynökség aláírásával érvényesítette. Azonban 2013-ban a felek a szerződést módosították, ezúttal anélkül, hogy az Ügynökség ellenjegyzését kérték volna.

Az ügyet érintően több jogik kétség is felmerült:

1. Az uniós szabályok és különösen az Euratom szerződés szerint a nemzetközi megállapodások érvényességéhez az Euratom Ellátási Ügynökség jóváhagyása szükséges. Noha Magyarország az eredeti szerződést benyújtotta az Ügynökséghez, a módosítással már nem tett így, ez pedig a szerződés érvénytelenségét vonja maga után.

2. Noha a szerződés 2009-es aláírásakor összhangban volt az akkor hatályos európai szabályokkal, de még értelemszerűen nem vehette figyelembe a kiégett fűtőelemek és a radioaktív hulladékok felelősségteljes és biztonságos kezelését szolgáló közösségi keret létrehozásáról szóló 2011/70/Euratom tanácsi irányelv szabályait. A 2013-as szerződésmódosításkor, illetve a nukleáris anyag 2014-es szállításakor azonban az irányelv már hatályban volt, ennek ellenére sem felelt meg az irányelv vonatkozó szabályainak. Az irányelv 4.4 cikkelye szerint ugyanis a radioaktív hulladékot abban a tagállamban kell véglegesen elhelyezni, amelyikben az keletkezett (Magyarország), kivéve, ha a szállítás időpontjában az érintett tagállam és egy másik tagállam vagy egy harmadik ország között – az EU szabályaival összhangban – hatályba lépett olyan megállapodás, amely egyikük végleges elhelyezésre szolgáló létesítményének használatára vonatkozik.

 A 4.4 cikkelynek megfelelően ha Oroszországba szállítanak nukleáris hulladékot, az anyag biztonságáért a végső felelősség azt az országot terheli, amelyben a hulladék keletkezett, vagyis Magyarországot. Tehát Magyarországnak kell garantálnia, hogy a fogadó országnak érvényes szerződése van az EU-val a kiégett fűtőelemek és a radioaktív hulladékok megfelelő kezelésére, hogy a tárolás és a kezelés az EU biztonsági szabályaival összhangban történik, és rendelkezik megfelelő engedéllyel rendelkező feldolgozó létesítménnyel.

Noha Oroszország részes fele a kiégett fűtőelemek kezelésének biztonságáról és a radioaktív hulladékok kezelésének biztonságáról szóló közös egyezménynek, de nem rendelkezik az irányelv által megkívánt végső tárolóhellyel (Ilyennel jelenleg ugyanis még senki nem rendelkezik a világon), mindamellett, hogy a biztonságra vonatkozó szabályok betartása is kétséges.

Németország például régóta kéri, hogy szolgáljanak bizonyítékkal a majaki komplexum biztonsági szabályainak megfelelését illetően. Mindhiába. Éppen ezért Németország végül úgy döntött, hogy nem szállít Oroszországba nukleáris hulladékot, tekintettel arra, hogy annak a kezelése a majaki komplexumban biztonsági szempontból kétséges lehet. Sőt egyes német források szerint a majaki komplexum jobban szennyezett, mint Csernobil.

A fentiek alapján az az álláspontom, hogy a polgárháborús időszakban nem lehetett kellő biztonsággal Ukrajnán keresztül szállítani egy veszélyes nukleáris anyagot, valamint Oroszország és a majaki komplexum nem felel meg az uniós követelményeknek, így nem lehetne alkalmas nukleáris anyagok végső tárolására. Hasonló aggodalmai lehetnek az Európai Bizottságnak is, ha úgy döntött, hogy elindítja az EU Pilot eljárást a helyzet tisztázása érdekében.

garriba.jpg

Az EU Pilot eljárásban a Bizottság arra törekszik, hogy hogyan lehet mindenki számára megnyugtató választ találni a fennálló jogsértésekre. Ennek érdekében felvették a kapcsolatot a magyar kormánnyal, és várhatóan egy olyan megoldást fognak találni, amely reparálja az eddigi jogsértést. Azaz új jogi alapra helyezi a hulladék státuszát, ami az Oroszországgal kötött szerződés módosítását is jelenti (imádhatják Orbánékat Moszkvában: lassan nem marad olyan atomenergia tárgyú szerződésünk, amit az aláírásunk elhelyezését követően ne kellett volna alapjaiban újratárgyalni). Ugyanakkor a szállítás biztonságát illetően reparáció értelemszerűen nem lehetséges. A magyar kormány óriási kockázatot vállalt, amikor áttolta az atomhulladékot a polgárháborús Ukrajnán, amit akkor sem ment semmi, ha ezúttal mázlink volt, és nem került illetéktelen kezekbe sugárzó anyag. Az ügyben ezen a ponton sokkal inkább az a kérdés, hogy mit lehet tenni európai szinten azért, hogy hasonlóan veszélyes szállítások a jövőben ne következhessenek be, elkerülendő annak lehetőségét, hogy nukleáris anyagok terroristák kezébe kerüljenek.

 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

2016. 05. 12.

Mérgesnek lenni

Sok minden miatt lehet ma Magyarországon mérgesnek lenni. Én is hosszan tudnám sorolni azokat a jelenségeket az összedőlő egészségügytől, a tönkretett oktatástól kezdve, a reménytelenül leszakodó vidéki térségeken, az egyre terjedő gyomorszorító szegénységen át az arcpirító lopásig, a kivagyi kormányzati rongyrázásig, vagy a közmédiáig, mint olyanig. Most azonban nem ezek miatt vagyok mérges. És nem átvitt értelemben, hanem konkrétan.

Tele vagyok méreggel.

A szervezetemben aggasztóan magas egy vitatott növényvédőszer, a glifozát koncentrációja. Csakúgy, mint feltehetően európai polgártársaim 90 százalékának.

A glifozát az egyik legszélesebb körben használt növényvédőszer, évente több tízezer tonna kerül ki belőle a környezetünkbe Európában. A közelmúltban ugyanakkor az WHO szakirányú szervezete, az IARC az ember számára valószínűleg rákkeltő anyagok körébe sorolta, az Európai Élelmiszerbiztonsági Hivatal (EFSA) magyar elnökségi tagja, Székács András friss eredményei pedig a hormonháztatást károsító hatásait támasztják alá. A glifozát európai engedélye idén nyáron lejár, ezért azt újra kell engedélyeztetni az Európai Bizottsággal. Az egyre gyűlő bizonyítékok ellenére az EFSA szerint a glifozát nem jelent egészségügyi kockázatot, és engedélyezhető. A zöld szervezetek, és az Európai Parlament egy jó része ezt másképp gondolja. Az EP többsége ugyan végül elutasította a glifozát teljes betiltására vonatkozó javaslatot, de nagyon szigorú korlátozásokkal tartja csak elfogadhatónak az újraengedélyezést annak érdekében, hogy csökkentsük az európai polgárok kitettségét a glifozátnak. A végső szót az Európai Tanácsban a tagállamok képviselői mondják ki, többszöri halasztás után várhatóan a jövő hét közepén.

A döntést segítendő, a zöld frakció szervezésében mintát vettünk közel félszáz EP-képviselőtől, és egy független német laboratóriummal bevizsgáltattuk a mintákat, hogy tartalmaznak-e, és ha igen, mekkora koncentrációban a képviselők vizeletmintái glifozátot. Az eredmények aggasztóak.

field-spray-corn-cropduster-crop.jpg

Kiderült, hogy valamennyi mintából kimutatható a glifozát jelenléte, a valószínűleg rákkeltő növényvédőszer mindannyiunk szervezetében jelen van, ahogyan azt korábbi vizsgálatok is alátámasztották. És bár nincs hivatalos egészségügyi határérték a vizelet glifozáttartalmára, de az eredmények minden esetben meghaladták az ivóvízre vonatkozó 0,1 μg/l határértéket. Azaz több glifozát megy ki belőlünk, mint ami befele jöhetne. Ráadásul nem is kicsivel, az eredmények 0,17 - 3,57 μg/l közé esnek. Azaz az ivóvíz határértékeinek 1,7-36-szorosa a képviselők mintáiban a glifozát koncentrációja.

Az én esetemben az érték 3,14 μg/l, a határérték több, mint harmincszorosa, ez a 48 képviselő közül a második legmagasabb érték. Mérges vagyok tehát.

De az is kiderült, hogy egy másik magyar képviselő esetében, aki szintén elvégeztette a tesztet, szintén az átlagnál jóval magasabb (2,63 μg/l) értéket mértek. Úgy tűnik, mi magyarok, még az átlagnál is jobban át vagyunk itatva egy káros peszticiddel, úgyhogy logikus, hogy kormány határozott lépéseket tegyen a glifozát visszaszorítása érdekében. A magyar kormány azonban ennek épp az ellenkezőjét teszi: a glifozát újraengedélyezésének egyik legelszántabb élharcosa, és a tudományos műhelyek véleményét semmibe véve még a szer használatának korlátozásáról sem akar hallani. A magyar polgárok egészsége helyett agrokémiai nagyvállalatok érdekeit szolgálja minden eszközzel. A magyarok meg közben egyre jobban teljesítenek - legalább is ami a szervezetük glifozáttartalmát illeti.

Ez teljességgel elfogadhatatlan, ezért levélben fordultam Fazekas Sándor földművelésügyi miniszterhez, hogy vizsgálja felül a hivatalos magyar kormámnyzati álláspontot, és más tagállamokhoz hasonlóan, amelyek határozottan a glifozát ellen foglaltak állást, utasítsa el a szer újraengedélyezését, vagy legalább képviselje határozottan azokat a korlátozásokat, amelyeket az Európai Parlament szükségesnek tart, azért, hogy mi, magyarok ne a szervezetünkben jelen lévő glifozát mennyiségével tűnjünk ki Európában. Jövő héten kiderül, kit is képvisel a magyar kormány igazából?

 level_fazekas_sandor_miniszter_urnak_26042016_pdf_page_1.jpg

 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

2016. 05. 10.

Panama-akták: a demokrácia végjátéka

 A Panama-akták nem csupán offshore cégekről, vagy egyesek adóoptimalizáló tevékenységéről szólnak. Hanem arról a beteg rendszerről, amellyé mára az egymással összefonódó politikai és gazdasági elitek, mindenre kapható jogászok közreműködésével demokratikus berendezkedésünket és a piacgazdaságot változtatták. Azokról a vereségekről, amelyeket a demokratikus intézmények, a média, a jog, végső soron társadalmaink elszenvedtek, hogy a nyomukban példátlan jövedelmi különbségek, arcátlan cinizmus, kiszolgáltatottság sarjadjanak. Ellenállás mindezzel szemben alig tapasztalható, a rendszer elszenvedői legtöbbször még azokat a romokat sem látják, amelyek demokratikus ideáinkból maradtak.

cassidy-panama-papers-american-names-1200.jpg

Többek közt erről szól "John Doe", a Panama-aktákat nyilvánosságra hozó ismeretlen informátor kiáltványa, amely az offshore-botrányt kirobbantó Süddeutsche Zeitungban jelent meg a napokban. Azé a "John Doe"-é, aki okkal maradt névtelen, látva, hogy mi történt más, hozzá hasonló közérdekű bejelentővel. Pedig a kiáltvány megírásakor még nem is tudhatta, hogy a luxemburgi ügyészség ma másfél év börtönt kért a LuxLeaks botrányt elindító közérdekű bejelentőre, Antoine Deltourra. Éppen ezért van elengedhetetlenül nagy szükség többek közt olyan szigorú bejelentővédelmi szabályokra, amilyet a múlt héten mutattunk be az európai bejelentővédelmi direktíva tervezetünkről szóló konferencián.

 John Doe kiáltványa fájdalmas olvasmány, de elmondhatatlanul fontos. Alábbiakban a szöveg fordítása olvasható, a Süddeutsche Zeitung alapján.

 * * *

Több mint egy évvel ezelőtt egy ismeretlen forrás az anonimitás jogát fenntartva megkereste a Süddeutsche Zeitung-ot. A forrás magára John Doe-ként hivatkozva a panamai Mossack Fonseca ügyvédi iroda tevékenységével kapcsolatos bizalmas információkat ajánlott fel. A Süddeutsche Zeitung úgy döntött, hogy az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciumával (ICIJ) közösen megvizsgálja az adatokat. A kutatás során az együttműködést kiterjesztették több mint 80 ország száznál is több média szervezetére. A Panama-akták nyilvánosságra hozatala világszerte nagy visszhangot keltett: politikusok és közhivatalnokok kényszerültek lemondásra, számos tömeges tiltakozás szerveződött, a kiszivárgott történetek többtucat országban vezettek házkutatáshoz és nyomozáshoz.

 Most “John Doe”, az anonim forrás, egy, a tettei magyarázataként, valamint cselekvésre szólításként felfogható kiáltványt küldött a SZ számára. Sem a kiáltvány, sem a benne foglalt politikai álláspont nem gyakorolt befolyást a SZ vagy bármely más, együttműködő médiaszervezet által kiadott cikk szerkesztésére – és ez a jövőben sem lesz másképp. A SZ-nak nem kellett semmilyen feltételbe beleegyeznie a cikkek megírásával kapcsolatban ahhoz, hogy megkapja a Panama-aktákról szerzett információkat.

 -------

John Doe Kiáltványa 

A jövedelemegyenlőtlenségek korunk egyik legmeghatározóbb problémáját jelentik, világszerte mindenkit érintenek. Az egyenlőtlenségek hirtelen növekedésének folyamata pedig már évek óta vitákat szít, miközben a számtalan vita, statisztikai elemzés és az elenyésző számú tiltakozás, valamint az esetleges dokumentációk ellenére a politikusok, a tudósok, és az aktivisták egyaránt tehetetlenek e gyorsan növekvő egyenlőtlenségek megfékezésében. Mégis a kérdés ma is ugyanaz: miért? És miért éppen most?  

A Panama-akták kellőképp kielégítő választ kínálnak ezekre a kérdésekre: az ok a masszív, mindent átható korrupció. Nem véletlen az sem, hogy ez a válasz éppen egy ügyvédi iroda tevékenységből adódik. A Mossack Fonseca több, mint csupán egy fogaskerék a vagyonkezelés gépezetében - az évtizedek során befolyását arra is felhasználta, hogy világszerte olyan törvények szülessenek, amelyek a bűnözők érdekeit szolgálják. A Niue-sziget esetében a cég lényegében egy komplett adóparadicsomot működtetett. Ramón Fonseca és Jürgen Mossack elhitették velünk, hogy az irodájuk által a klienseknek létrehozott fedőcégek – melyeket néha “speciális célú járművekként” említettek – pont olyan áruk, mint az autók. A használtautó kereskedők azonban nem írnak törvényeket. Ezeknek az általuk gyártott "járműveknek" pedig az egyetlen “speciális célja” a széleskörű csalás volt.

Az offshore fedőcégeket gyakran kapcsolják az adóelkerülés bűnéhez, ám a Panama-akták nem hagynak kétséget afelől, hogy - habár az offshore fedőcégek definíciójuknál fogva nem törvényellenesek -, mégis súlyos, az adóelkerülésen messze túlmutató bűnök sokaságát valósítják meg általuk. Úgy döntöttem, nyilvánosságra hozom a Mossack Fonseca ügyeit, mert alapítóinak, foglalkoztatottjainak és megrendelőinek számot kell adniuk az e bűnökben betöltött szerepeikről, melyek közül eddig egyébként csak kevés látott napvilágot. Évekbe, sőt valószínűleg évtizedekbe fog telni, míg a cég összes aljas tevékenysége napvilágra kerül.

Mindeközben elindult egy új, globális méretű vita, amely bizalomra ad okot. A korábbi évek óvatos retorikájával szemben, amely kerülte még csak a látszatát is az elitek bűnözésének, ez a vita közvetlenül arra irányul, ami valóban számít.

Ezzel kapcsolatosan szeretnék megosztani néhány gondolatot.

Hadd szögezzem le, hogy nem dolgozom semmiféle kormányzati vagy titkosszolgálati szervezetnek, sem közvetlenül, sem alvállalkozóként, soha nem is dolgoztam. Nézeteim teljes egészében a sajátjaim, ahogyan a döntés is, hogy megosszam ezeket a dokumentumokat a Süddeutsche Zeitunggal és az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzurciumával (ICIJ). Semmiféle különleges politikai célom nem volt, egyszerűen a dokumentumok tartalma elegendőnek bizonyult a súlyos igazságtalanságok felfedésére.

A médiában eddig uralkodó narratíva a fókuszt arra a botrányra helyezte, amely rávilágít, mennyi minden számít törvényesnek és megengedettnek ebben a rendszerben. Az, ami megengedett valóban botrányos és változtatni kell raja. Ám emellett nem szabad szem elől tévesztenünk egy másik fontos tényt: az iroda alapítóival és foglalkoztatottjaival együtt világszerte alkalmazott törvények sorozatát szegte meg ismétlődően. Ezek az emberek a nyilvános megnyilatkozásaikban tudatlanságukat fejezik ki, ám a dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy részletes ismeretekkel rendelkeznek a különböző bűnözői tevékenységekről. Azt mindenesetre tudjuk, hogy Mossack hamis tanúzást követett el egy nevadai szövetségi bíróság előtt, és azt is tudjuk, hogy az információs technológiára szakosodott alkalmazottai igyekeztek eltussolni ezeket a hazugságokat. Mindegyük ellen vádat kellene emelni bármilyen különleges bánásmód mellőzésével.

Vádemelések ezrei következhetnének a Panama-aktákból, ha az igazságszolgáltatás hozzáférhetne és kivizsgálhatná a tényleges dokumentumokat. Az ICIJ és partnerei azonban - jogosan - deklarálták, hogy a dokumentumokat nem kívánják átadni az igazságszolgáltatásnak. Én azonban hajlandó vagyok együttműködni az igazságszolgáltatással, amennyire lehetőségeim engedik.

Még akkor is, ha végig kellett néztem, miként ment tönkre számos közérdekű bejelentő és aktivista élete mind az Amerikai Egyesült Államokban, mind Európában azután, hogy napvilágra hoztak egyértelmű bűncselekményeket. Edward Snowden moszkvai száműzetésbe került, mivel az Obama-adminisztráció a kémkedési törvény hatálya alatt vádat emelne ellene. Az NSA-t leleplező tevékenységéért hősként való ünneplés és jelentős mennyiségű díjazás illetné meg, nem pedig számkivetés. Bradley Birkenfeld milliós jutalmat kapott a svájci UBS bankkal kapcsolatos információk kiadásáért, az Igazságügyi Minisztérium mégis börtönbüntetésre ítélte. Antoine Deltourt pedig jelenleg bíróságon hallgatják ki, amiért információkat adott ki Luxemburg azon tevékenységéről, amelyen keresztül nyerő üzleteket kínált fel különböző multinacionális nagyvállalatok részére, milliárdos adóbevételeket ellopva a szomszédos országoktól. És még lehetne sorolni a példákat.

A törvények szerint eljáró bejelentéstevők, akik megkérdőjelezhetetlen bűncselekményeket tárnak fel, védettséget érdemelnek a kormányzati megtorlással szemben függetlenül attól, hogy belsős vagy külsős személyekről van-e szó. Pont. Ha a kormányok törvénybe iktatnák a bejelentéstevők védelmét, a végrehajtó szerveknek elegendő lenne saját forrásaikra, vagy a média folytonos tudósítására támaszkodniuk a dokumentumokhoz való hozzáférés érdekében.

Addig is, kérem az Európai Bizottságot, a brit országgyűlést, az Egyesült Államok kongresszusát és minden nemzetet, hogy tegyenek sürgős lépéseket nem csupán a bejelentéstevők védelme érdekében, de azért is, hogy véget vessenek a vállalatok globálisan elterjedt cégjegyzéki visszaéléseinek. Az Európai Unió minden tagállamában ingyen hozzáférhetővé kell tenni a cégjegyzékeket a végső haszonélvező tulajdonosokról tisztán kinyerhető, részletes információkkal. Az Egyesült Királyság büszke lehet eddigi nemzeti kezdeményezéseire, de ezen túlmenően is életfontosságú szerepet tölt be az üzleti titkok felszámolásában a hozzátartozó szigetterületek esetében, mert ezek kétségkívül az intézményi korrupció sarokköveit képezik világszerte. Az Egyesült Államok pedig már nyilvánvalóan nem bízhat meg mind az ötven tagállamában, hogy azok helyes döntéseket hoznak saját vállalati információikkal kapcsolatban. Már régóta időszerű lenne a Kongresszus részéről, hogy közbelépjen és kikényszerítse az átláthatóságot a közösségi hozzáféréssel és az információk feltárásával kapcsolatos normák felállításával.

És míg a kormányzati átláthatóság erényeit csúcstalálkozókon és szlogenekben dicsőíteni egy dolog, ennek tényleges beiktatása és véghezvitele már egy másik. Nyílt titok, hogy az Egyesült Államokban a megválasztott képviselők idejük nagyrészét adománygyűjtéssel töltik. Lehetetlen megoldani az adóelkerülés problémáját addig, amíg a választott tisztségviselők ahhoz az elithez fordulnak pénzért, amely a társadalom bármely más szegmenséhez viszonyítva a leginkább hajlamos az adóelkerülésre. Ezek a visszataszító politikai gyakorlatok mára zárt rendszerré álltak össze, amellyel nem élhetünk együtt. Amerika elrontott kampányrendszerének reformja nem várhat tovább.

Persze aligha ez az egyetlen megoldásra váró probléma. Az új-zélandi miniszterelnök, John Key gyanúsan hallgat országának szerepéről az adócsalás Mekkájaként emlegetett Cook-szigeteken kialakult rendszer létrehozatalában. Nagy-Britanniában, a toryk szégyentelenül fedezték saját, offshore cégekkel kapcsolatos tevékenységeiket, míg Jennifer Shasky Calvery, az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumának részét képező Financial Crimes Enforcement Network üzleti bűnöket feltáró hivatal igazgatója épp most jelentette be lemondását, hogy helyette az HSBC banknál vállaljon munkát, amely a világ egyik leghírhedtebb bankja (nem véletlen, hogy székhelye Londonban található). Az amerikai forgóajtó jól ismert suhogása a még le nem leplezett haszonélvező tulajdonosok fülsüketítő globális csendjében visszhangzik, akik valószínűleg most azon imádkoznak, hogy Calvery helyettese épp olyan működésképtelen legyen. A politikai gyávaság közepette vonzónak tűnik behódolni a defetizmusnak és azt mondani, hogy a status quo lényegében úgyis változatlan, miközben ha más nem, a Panama-akták épp annak adják fájó jelét, hogy társadalmunk morális szerkezete összeomlóban van. 

De végre az ügy az asztalra került, és az, hogy változáshoz idő kell, nem meglepő. Ötven éven át sem a végrehajtó, sem a törvényhozó, sem a bírósági szervek nem voltak képesek kezelni az adóparadicsomok egész Földet ellepő problémáját. Panama azt mondogatja, hogy szeretne nem csak az aktákról ismerté válni, ám a kormány csupán egyetlen bábut vizsgál az egész offshore körhintából.

A bankok, a pénzügyi szabályozó testületek és az adóhatóságok mind kudarcot vallottak. Míg döntéseik a gazdagokat kímélték, a közepes- és alacsony keresetű állampolgárokkal szemben szigorúak maradtak.

A reménytelenül visszamaradott és fejletlen bíróságok is kudarcosnak bizonyultak. A bírók túl gyakran törődtek bele a gazdagok érveibe, akiknek ügyvédei – és nem csupán a Mossack Fonseca – jól képzettek a törvény betűinek betartásában, míg ezzel párhuzamosan minden tőlük telhető erővel meggyalázzák annak szellemét.

A média is elbukott. Számos hírgyártó már csak önmaga rajzfilmszerű paródiája. Egyes milliárdosok úgy tűnik hobbiként űzik a hírlap tulajdonlást, melyen keresztül képesek korlátozni a gazdagok súlyos ügyeinek feltárását, miközben a komoly oknyomozó újságírók nem kapnak elegendő támogatást. Ennek hatása kézzel fogható: a Süddeutsche Zeitung-on és az ICIJ-en kívül - minden ezt cáfoló állítás ellenére -, jónéhány jelentős médiaszereplő kapott dokumentumokat a Panama-aktákból. Úgy döntöttek, nem publikálják őket. A szomorú igazság az, hogy a legnevesebb és legjobb médiaszervezetek közül egy sem akadt, amelyet érdekelt volna történet. Még a Wikileaks sem válaszolt az ismételt megkeresésre.

De legfőképpen a jogi szakma bukott meg. A demokratikus kormányzás az egész rendszer olyan felelős egyéneitől függ, akik megértik és betartják a törvényeket, nem pedig olyanoktól, akik megértik és kijátsszák azt. Általánosságban beszélve az ügyvédek olyan korrupttá váltak, hogy az elkerülhetetlenné teszi a szakmán belüli hatalmas változtatások szükségességét, messze túlmutatva az eddig is ismert gyenge javaslatokon. Először is a „jogi etika” fogalma – melyen névlegesen a viselkedési kódexek és  az ügyvédi engedélyek alapulnak – oximoronná vált. A Mossack Fonseca nem vákuumban dolgozott: az ismétlődő bírságok és dokumentált szabályszegések ellenére jóformán minden országban talált szövetségeseket és ügyfeleket a nagy ügyvédi irodák között. Ha a szakma rogyadozó rendszere nem lett volna elég bizonyíték eddig, akkor sem lehet most már tagadni, hogy a jogászoknak nem szabadna egymást szabályozniuk. Ez egyszerűen nem működik. Azok, akik a legtöbbet képesek fizetni mindig találnak olyan ügyvédet, aki hajlandó az ő ügyüket szolgálni, függetlenül attól, hogy ez az ügyvéd a Mossack Fonseca vagy más, általunk még nem ismert ügyvédi iroda alkalmazottja. És mi van akkor a társadalom többi részével?

E kudarcoknak az együttes hatása az etikai normák teljes eróziójával járt együtt, mely végül egy új, még mindig kapitalizmusnak nevezett rendszerhez vezetett, ám olyanhoz, amely a gazdasági rabszolgasággal egyenértékű. Ebben a rendszerben – a mi rendszerünkben – a rabszolgák sem státuszukat, sem az uraikat nem ismerik, mert ez utóbbiak egy külön világban élnek, ahol a nem kézzelfogható bilincsek rejtve maradnak az érthetetlen jogi nyelvezet sűrűjében. A világot ért kár szörnyű erejének fel kellene ébresztenie mindannyiunkat. Ám amikor a vészharangok megkongatásához bejelentőkre van szükség, az még kétségbeejtőbb. Annak a jele, hogy a demokrácia fékjei és ellensúlyai mind kudarcot vallottak, annak, hogy ez a leépülés rendszerszintű, valamint annak, hogy a súlyos instabilitás már közel lehet. Tehát itt a valódi tettek ideje, és ez kérdések felvetésével kezdődik.

A történészek könnyedén felidézhetik, hogy a múltban miként vezettek az adózási ügyek és a hatalomban fennálló erőegyenlőtlenségek forradalmakhoz. Akkoriban katonai erő bevetésre volt szükség a népek leigázásához, míg ma már az információ megvonása ugyanolyan, ha nem hatásosabb módszer, mivel gyakran láthatatlan. Mégis: az olcsó, korlátlan digitális információ és a gyors, országokon átívelő internet korában élünk. Nem kell sok ahhoz, hogy összekössük a pontokat: az elejétől a végéig, a kezdetektől a globális médiaelérésig a következő forradalom már digitalizált lesz.

Vagy az is lehet, hogy már is elkezdődött.

 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

2016. 05. 05.

A kormány hülyesége miatt nem lesz enegiahatékonysági program a lakosságnak

Váratlan, senki által előre nem látott, és eddig elképzelhetetlen dolog történt: kiderült, hogy Lázár János hazudott.

Na jó, a mondat első fele nem igaz. Az, hogy Lázár hazudik, pusztán annak a jele, hogy megszólalt. A arcpirító, gátlástalan hazudozás amúgy a normál kormányzati ügymenet szerves része.

Ezúttal a lakossági épületfelújítási programok ügyében derült fény arra, hogy még annál is nagyobbat hazudtak, mint amit eddig gondoltunk. Tavaly ősszel tette emlékezetes bejelentését a kormány, hogy nem indít a lakosság számára elérhető, vissza nem térítendő támogatási programot az épületenergetika területén, ehelyett a rendelkezésre álló forrásokat kormányzati épületek felújítására költik. Lázár János a döntést azzal indokolta, hogy az ilyen programokat az EU nem teszi lehetővé. Hamar bebizonyítottam akkor, hogy ez természetesen nem igaz: az EU nem csak hogy lehetővé teszi, de kifejezetten prioritásként kezeli a lakossági programok elindítását. Miután lelepleződött a hazugság, a kormány nem tett több erőfeszítést arra, hogy megmagyarázza, miért is fosztja meg a lakosságot attól, hogy az uniós pénzekből végrehajtott épületfelújítások révén radikálisan csökkentse a rezsijét.

epuletszigeteles.jpg

              Amit a kormány itthon nem szeretne látni: lakossági épületszigetelés (forrás:www.nkl-machinery.com)

Most viszont fény derült erre. Birtokomba került a környezeti és energiahatékonysági operatív program (KEHOP) ún. monitoring bizottságának április 27-i ülésére készült előterjesztés, amely indoklást ad a KEHOP módosítására, hogy abból kikerüljenek az ilyen lakossági programok. Meg fognak lepődni, hogy ez alapján mi is a valódi oka annak, hogy a kormány elveszi a háztartásoktól ezt a pénzt.

Az, hogy bénák.

Az indoklás szerint az uniós pénzeket elosztó magyar intézményrendszer nincs felkészülve ilyen jellegű programok lebonyolítására. Nem az EU, a nemzetközi háttérhatalmak vagy az alakváltó gyíkemberek kényszerítik erre a szerencsétlen magyar kormányt, hanem a saját képtelensége egy lakossági energetikai program menedzselésére.

a KEHOP menedzsmentje számára idegen, pénzügyi eszközöket bevonó lakossági épületenergetika számos lebonyolítási és pénzügyi kockázatot hordoz”[1].

Ezt írja az indoklás, és erre nem az a kormány válasza, hogy jó, akkor rázzuk gatyába az intézményeket, és tegyük alkalmassá őket a feladatuk ellátására, hanem az, hogy törli a lakosság számára elképesztően fontos programot. De a helyzet még ennél is rosszabb. Mert hogy nem természeténél fogva képtelen az EU-s pénzeket osztó magyar intézményrendszer a munkája elvégzésére. Hanem annak a kormány által sokat dicsért átalakításnak az eredményeként, amivel az uniós forráselosztást közvetlenül a Miniszterelnökség alá vonták. Nem én mondom, hanem a kormány saját előterjesztése:

„a magyar támogatáspolitikai intézményrendszer 2014. év eleji átalakítása, az ezzel járó fluktuáció, a 2016-ban zajló 2007-2013-as programok és projektek zárása, valamint a késve induló új 2014-2020-as programok elindítása (ami a kései új EU jogszabályok következménye is) a pénzügyi eszközök terén tapasztalattal nem rendelkező KEHOP IH – Irányító Hatóság - számára nem tette lehetővé olyan erőforrások átcsoportosítását erre a területre, amelynek köszönhetően biztonsággal elindítható lenne egy rendkívül bonyolult, ugyanakkor rugalmatlan lakossági támogatási rendszer. Látható tehát, hogy a lakossági energetikai pályázati rendszer kialakításával összefüggő nehézségek közvetlen forrásvesztési kockázatot hordoznak magukban, ami a KEHOP IH számára nem felvállalható”.

Mindezek eredményeként az uniós operatív program eredeti célkitűzései ugyan nem fognak teljesülni, de kicsire nem adunk. Kisebb energiamegtakarítás lesz, kevesebb szén-dioxid kibocsátás csökkentés, kevesebb pénzügyi haszon, de kit érdekel, amíg az EU-t lehet hibáztatni! Hivatali nyelven fogalmazva:

"a KEHOP 5. prioritás, 2. intézkedésének módosítása szükséges, azzal együtt, hogy a lakossági épületenergetikára szánt összeg középületekre történő átcsoportosításával a KEHOP vonatkozó indikátorai várhatóan csökkennek."

Magyarán olyan sikeresen átalakították az intézményrendszert, hogy az alkalmatlanná vált a munkája végrehajtására egy olyan stratégiai fontosságú területen, mint az uniós pénzek felhasználása, és ennek eredményeként nem leszünk képesek elérni azokat a célokat, amikre a pénzt kaptuk, és nem fogjuk tudni eljuttatni azokhoz, akik erre nagyon is rászorulnának, és akiknek azt szánták. Egy ilyen fiaskóba már nem csak tőlünk nyugatra, de 1000 kilométerre a szélrózsa bármely irányába belebukik aki felelős ezért. Ez a felelős pedig Lázár János. De ne aggódjunk, nem fog ő megbukni. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében a nyilvánvaló alkalmatlanság egy feladatra kiváló ajánlólevél. Azért hogy hogyan lesz ebből az EU-s pénzek gyorsított lehívása 2018-ig, az erősen kérdéses.

De ezzel még nincs vége a sztorinak. Az alkalmatlanság mellett a Fidesz-univerzum másik karakterisztikus jellegzetessége, a gátlástalan cinizmus és a totális szociális érzéketlenség (vagy inkább szociális ellenérzékenység) is kiderül a szövegből.

„Ez egyrészt ellentmond a gazdasági racionalitásnak (a szociálisan hátrányos helyzetű társadalmi csoportok lakásállományának értéke olyan alacsony, hogy az energetikai beruházáshoz szükséges építőanyag és eszközök ára ehhez viszonyítva aránytalanul magas és az ingatlan értékének növekedésében elenyésző mértékben jelenik meg), másrészt egy akár 50%-60%-os VNT támogatási is irreális anyagi elvárásokat támasztana a hazai hátrányos helyzetű csoportokkal szemben, mivel teherviselési képességük gyenge. Ebből is következik, hogy a 30-40% körüli VNT arány épp a kevésbé rászorult, tehetősebb rétegek számára lenne vonzó (a magasabb teherviselési képesség miatt), ami ellentétes az EB által szorgalmazott szociális céllal."

Ez olyan szép, hogy szinte kár magyarázni. Azért próbáljuk meg lefordítani, hogyan van ez lázárjánosul, rogánantalul, szíjjártópéterül.

Vannak ezek a nyomorultak, akiknek egy rendes pasa parki organikusan növekvő lakásra, családi összefogással vett több száz millió forintos villára sem futja (Bekiabálás: Annyit is érnek!), nyűglődnek a hó végi gázszámlával a vakolatlan ócska házaikban, komfort nélküli lakásaikban, most tényleg ezekbe tömjük a pénzt? Ráadásul annyira töketlenek, hogy banki megtakarításaik sincsenek (Figyuzzá’ már Tóni, van amelyiknek bankszámlája se, beszarok a röhögéstől!), és nem tudnak előficcenteni a mellényzsebükből pár százezer forint önrészt, most ezeknek adjuk a lóvét?! Adhatnánk a II. kerületbe is, azok legalább rendesen ide szavaznak, de a rohadék EU (Brüsszeli gyarmatosítók, Péterkém, rosszabbak mint a Politbüró volt, én mondom!) valami szociális céllal meg felzárkóztatással jön, úgyhogy az nem fog menni, most mit csináljunk? Megvan! Költsük középületekre a pénzt, az mégiscsak itt marad nálunk, ráadásul mi döntjük el, hogy kit bízunk meg a munkákkal, jól túlárazva persze! (Zseni vagy Janikám, most hívom Lőrincet hogy a Búzakalász 66 Zrt. a kukoricatermesztés mellett a minisztériumfelújítást is vegye fel a tevékenységi körbe még ma!)

Sajnos azonban ez korántsem ennyire vicces. A helyzet, amit az alábbi képre kattintva teljes terjedelmében olvasható dokumentum elénk tár, a következő.

  1. A magyar kormány képtelen feladatai ellátására.
  2. A magyar kormány gátlástalanul hazudik erről.
  3. A magyar kormány deklaratívan lemondott több millió állampolgáráról, akik szerintük menthetetlenül szegények, és nem is akar foglalkozni velük.

Mindezt ahelyett, hogy tennék, ami dolguk. Létrehoznának egy működő intézményrendszert, kidolgoznának olyan, a vissza nem térítendő támogatások valamint a rezsimegtakarítások egy részéből visszafizethető hitelkonstrukciók kombinációjából álló programokat, amik elérhetővé tennék az EU-s pénzeket és az épületfelújítási programokat a legrászorultabbaknak, és ezzel csökkentenék az energiaszegénységet, a hazai energiafelhasználást, az orosz energiafüggőséget és az ország szén-dioxid kibocsátását. Nem is az a fájdalmas, hogy hazudoznak. Hanem az, hogy ehelyett teszik.

indoklas_tiszta_pdf_page_1.jpg

 

 

 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

2016. 05. 02.

A kormány azt se tudja, miről akar népszavazást – de arról nagyon!

Holnap dönt a Kúria a beadványomról, amelyben megtámadtam a kormány bevándorlási kvótás népszavazását. Meggyőződésem, hogy a feltett kérdésről nem lehet népszavazást tartani, mert a magyar és az uniós jogot sérti, félrevezető, továbbá nem felel meg az egyértelműség követelményének. Hogy az Nemzeti Választási Bizottságon a kérdés probléma nélkül átszaladt, azon természetesen nem vagyok meglepődve - az NVB és bármilyen szakmai megfontolás két külön univerzumban léteznek. Nem kizárt azonban, hogy a Kúriában még pislákol a szakmaiság lángja, ezért fordultam hozzájuk, hogy vizsgálják felül az NVB döntésének, és a kormány népszavazási kérdésének jogszerűségét. A kormány szerint ok nélkül, és tovább emelték a tétet, amikor a vasárnapi boltzáras fiaskójuk után a kvótanépszavazást nevezték meg a következő hónapok legfontosabb ügyének. 

 

A magabiztosság álarca mögött a jelek szerint azonban mégiscsak erős aggodalmak húzódnak. Erre utal, hogy  beavatkozóként beszálltak a Kúriánál folyó eljárásomba, részletesen indokolva, hogy szerintük miért nincs igazam. Csakhogy azok az érvek, amikkel cáfolni akarnak, valójában még nagyobb bajról tanúskodnak, mint amit eredetileg feltételeztünk. Kiderül belőlük, hogy a kormánynak valójában fogalma sincs róla, hogy miről is akar népszavazást rendezni, leginkább valami nem létező, feltételezett helyzetről, de ez se világos.

 

kvota_kuria.jpg

A beavatkozóként fellépő kormány álláspontja a képre kattintva olvasható.

 

De vegyük sorra.

A majrézás ott kezdődik, hogy megpróbálják bebizonyítani, hogy eleve nem is voltam jogosult a kúriai fellebbezés beadására, mert szerintük a közvetlen érintettségem nem bizonyítható - egy népszavazás ügyében, ahol egyébként jogosult lennék szavazni. Bátor kísérlet, de végül is azok is tiszteletre méltóak, akik valamilyen belső késztetésből fakadóan arccal szeretnek nekirohanni a betonfalnak, és kitartóak ebbeli tevékenységükben.  Sajnos azonban egy sor kúriai döntés állapítja meg, hogy ilyen esetekben az érintettség fogalmát a lehető legszélesebb körben kell értelmezni. A népszavazáson való részvétel joga tehát megalapozza az érintettséget.

Az igazi vidámság azonban a tartalmi érveknél kezdődik. Kezdjük azzal, hogy miről is akarnak itt referendumot. Önök azt gondolták, hogy a kormány az Unió Tanácsa által hozott, a menekültügyi eljárások lefolytatásának áthelyezésére vonatkozó elosztási rendszerről (aka "betelepítési kvóta") akar népszavazást rendezni? Nos, Önök - a népszavazásról egyáltalán tudó magyar közvélemény egészével együtt - tévednek! A kormány - mint kiderül - erről természetesen semmiféle népszavazást nem akar, hiszen ez egy meghozott döntés, amit őnekik eszük ágában sem volna népszavazáson megtámadni! Hát hiszen ez fogalmilag is kizárt! - mondják. Ez az elem azért eddig fájóan hiányzott a nyilvános kommunikációból.

De akkor mégis miről szavaztatnák meg a népet, ha nem a sokat ostorozott "betelepítési kvótáról"? Nos, egy jelenleg még nem létező, és Brüsszelben napirenden sem lévő, esetleges későbbi uniós döntésről! Nem viccelek: a magyar kormány halálosan komoly népszavazása egy nem létező, de feltételezhetően esetleg majd egyszer bekövetkező helyzetre vonatkozik.

Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?”

 

Így hangzik az előterjesztett kérdés. Napirenden van ilyesmi az EU-ban? Nos, nincs, egyetlen dolog van napirenden, a menekültügyi eljárások lefolytatásának elosztása a tagállamok között. Erre szokott a kormány "betelepítési kvótaként" hivatkozni. Erre vonatkozik a népszavazási kérdés? Nos, a kormány egyértelmű álláspontja szerint nem. Akkor miről lesz népszavazás? Fogalmam sincs. De arról nagyon.

Ezen az alapon javaslom következő kérdésben népszavazás kiírását: "Akarja-e Ön, hogy a kormány haladéktalan kapitulációs tárgyalásokat kezdjen a mongol inváziós csapatokkal?" Mongol inváziós csapatok ugyan jelenleg nincsenek, de akár lehetnének is, végül is előfordult már egyszer. Jobb félni, mint megijedni, és fontos előre tisztázni, hogy mit szeretne a nép különböző, a bekövetkezés elvi lehetőségével rendelkező ügyekben.

Csak Paksról ne lehessen népszavazni, nehogy kiderüljön, hogy abban mit szeretnének az emberek.

A kormány beavatkozására természetesen benyújtottuk a válaszainkat.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Jávor Benedek Facebook-oldalához!

süti beállítások módosítása