Jávor Benedek
blogja

Mi baja az EU-nak a magyar menekültüggyel? - itt az EB levele

Az Európai Parlament plenáris ülésén tegnap jelentette be Frans Timmermans, hogy levelet küldött a magyar kormánynak, amelyben tájékoztatást kért a menekültügyi intézkedésekről. A Népszabadság már tegnap kiszivárogtatta a levél főbb pontjait, köztük a szeptember 15-én hatályba lépett jogszabályi módosításokról, a menekültügyi ellátórendszer működéséről, a gyermekekre vonatkozó különleges szabályok hiányáról szóló kérdéseket. Most azonban birtokomba került a Várhelyi Olivérnek, a brüsszeli magyar állandó képviselet vezetőjének küldött teljes levél, és a hozzá kapcsolódó 10 oldalas melléklet a részletes indoklásokkal.

Ez alapján a Bizottság szerint a magyar intézkedések rendszerszinten sérthetnek egy sor irányelvet (köztük a menekültügyi eljárásokról szóló 2013/32/EU, a befogadás körülményeiről szóló 2013/33/EU, a bevándorlók visszatéréséről szóló 2008/115/EU, az illegális tartózkodóknak nyújtott segítségről szóló 2002/90/EC, a büntetőeljárásokban való információhoz jutásról szóló 2012/13/EU direktívákat), valamint az Alapjogi Kartát.  

A Bizottság szerint mindmáig nem történt meg a magyar jogszabályok uniós notifikációja, ezért végleges álláspontot csak akkor tudnak kialakítani, ha ebben az eljárásban megkapják a jogszabályok hivatalos fordítását. Ugyanakkor már előzetes elemzésük alapján is problémák vannak a menekültkérelmek mérlegelés nélküli, automatikus visszautasításával, a megfelelő jogorvoslat, az anyanyelvi lehetőségek és a gyermekekre vonatkozó specifikus rendelkezések hiányával, a határátkelők lezárásával és a hadseregnek nyújtott széleskörű jogosítványokkal. Nagyjából azokkal, amelyeket Szabó Tímea, a PM társelnöke már korábban is EU-s jogba ütközőnek tartott (itt, itt és itt).

De merülnek fel problémák a személyek szabad mozgásával kapcsolatos szabályok, valamint a rendőrség és a menekültek közti összecsapások kapcsán is a Bizottság szerint. Ha valakinek van ideje, az itt olvasható dokumentum alapján megpróbálhatja megkeresni, hogy van-e olyan pontja a magyar menekültügyi intézkedéseknek, amely nem problémás az Európai Bizottság véleménye alapján.

A teljes dokumentum a képre kattintva nyílik meg.

Vörösiszap-évforduló: ahelyett, hogy tanulnánk, várunk a következő katasztrófára

Öt éve tanulta meg az ország a saját kárán, hogy olyan környezeti katasztrófák árnyékában élünk, amelyek emberéleteket követelhetnek, és öt éve nem sok minden történt annak érdekében, hogy a hasonló krízisek bekövetkezésének esélyét mérsékeljük. Egyetlen apró lépést tett a kormány a kockázatcsökkentés irányába – a bányászati törvény módosítása nyomán egyértelműbbé vált, hogy melyik hatóságok feladata a vörösiszaptározókhoz hasonló létesítmények műszaki ellenőrzése –, de közben fénysebességgel haladt az ellenkező irányba, a veszély növelése felé: felszámolta a bányakapitányságok és a környezetvédelmi hatóságok önállóságát (mindkettőt a politikai irányítás alatt álló kormányhivatalokba olvasztotta – a bányászat azóta a fogyasztóvédelmi főosztályhoz tartozik), az ellenőrzési kapacitást elvonásokkal és leépítésekkel tovább szűkítette.

Hogy ez a hatósági szisztéma mennyire működőképes, azt éppen mostanában mutatja meg országnak-világnak a budapesti Illatos úti méregbotrány félrekezelése.

Ezúttal azonban nem a fővárosról, hanem Kolontárról, Devecserről, Ajkáról és a vörösiszap-katasztrófa sújtotta térség többi településéről van szó. A Kolontár és Ajka közötti vörösiszap-tároló gátja öt éve, 2010. október 4-én szakadt át, és a sűrű, lúgos zagy szinte felmérhetetlen, de mindenképpen példátlan károkat okozott: tíz ember meghalt, több százan sérültek meg fizikailag vagy pszichésen, ezrek élete változott meg visszavonhatatlanul, 40 négyzetkilométernyi területet öntött el a szennyes ár, és eddig közel 40 milliárdot költöttek a helyreállításra – mint utóbb kiderült, jórészt az akkor még fontos udvari szállítónak számító Simicska-Nyerges érdekkörben, de jutott a pénzből az Orbán-család kőbányájába is.

A házakat azóta nagyrészt felújították vagy újjáépítették, a földeket többé-kevésbé megtisztították, a megrongálódott gátat és a tározóban maradt iszapot stabilizálták. Sokkal kevesebb energiát fordítottak a régió szétszakadt szociális szövetének összevarrására (sokan végleg elköltöztek, új településrészek jöttek létre, a hagyományos emberi kapcsolatok fellazultak), a pszichológiai károk mérséklésére, illetve a hosszú távú egészségügyi hatások monitorozására, ami egy ilyen sokkszerű esemény után egyébként indokolt lett volna. Amit pedig egyáltalán nem sikerült megoldani, az a hasonló haváriák megelőzése. Pedig szakmai szempontból korántsem megoldhatatlan a feladvány: annak idején a környezetvédő civil szervezetekkel és a tudományos műhelyekkel együttműködve összeállítottunk egy javaslatcsomagot, amelynek – annak ellenére, hogy a releváns szakértők között szinte teljes egyetértést élvezett – a rövid távra szóló, tűzoltó jellegű beavatkozásokon kívül egyetlen pontja sem teljesült.

• Kezdeményeztük, hogy az EU (a tiszai ciánszennyezés kivizsgálásának mintáját követve) küldjön a helyszínre egy széleskörű felhatalmazással rendelkező, pártatlan bizottságot, amely segíti a magyar hatóságokat a környezeti károk felmérésében, a baleset okainak feltárásában – erről az Orbán-kormány hallani sem akart.
• Nem sikerült megtalálnia baleset hatósági, államigazgatási felelőseit sem, igaz, olyan nagyon nem is keresték.
• Kértük, hogy történjen meg a hazai veszélyes ipari üzemek, bányák, lerakók havária-terveinek felülvizsgálata, hogy azok megfelelnek-e a valóságnak, megfelelően modellezik-e a baleset esetén várhatóan bekövetkező eseményeket – ez máig nem történt meg, annak ellenére, hogy bebizonyosodott: Kolontáron is a hibás tervezés miatt volt ilyen pusztító a katasztrófa hatása.
• Javaslatot tettünk a veszélyes üzemek kötelező biztosítékadási és megfelelő biztosítási összegű felelősségbiztosítási rendszerének kidolgozására, amelyet egyébként a környezetvédelmi törvény már húsz éve előír (a biztosíték az üzemek tulajdonosait érdekeltté tenné a balesetek megelőzésében, a biztosítás pedig fedezetet biztosítana az esetlegesen bekövetkező károk rendezésére, hogy ne mindig az adófizetőket terhelje a kárenyhítés) –, de a kormányoldalt ez sem érdekelte.
• Szorgalmaztuk egy uniós szintű veszélyes üzemi biztonsági alap létrehozatalát, amely a nagy környezeti kockázatú üzemek befizetéseiből töltődik, és anyagilag helytáll a máshogyan nem fedezhető vagy „felelős nélküli” károkozások esetén – az Orbán-kabinet ebben sem volt partner, de a javaslat hárompárti támogatással a napokban végre az Európai Parlament elé került.

A kormányzat a legtöbb energiát az ajkai timföldgyár tulajdonosa, a Mal Zrt. vagyonának és termelőkapacitásának Fidesz-közelbe terelésére fordította, nyilván nem függetlenül attól a ténytől, hogy ez a vállalat a legnagyobb munkaadó Ajkán és a környező településeken, ahol eddig nem sok babér termett a Fidesznek a választásokon. Arra az alapkérdésre viszont továbbra sincs válasz, hogyan adhatott ki a Közép-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség engedélyt a MAL-nak normál hulladéklerakásra, amikor a vörösiszap pH-ja 13-13,5-es, erősen lúgos – azaz már az akkori szabályok szerint is egyértelműen veszélyes hulladéknak minősülő zagy elhelyezéséről volt szó.

Valódi felelőst eddig egyáltalán nem találtak, és „természetesen” mindent a költségvetésből, vagyis az adóbefizetésekből kellett finanszírozni. Továbbra sincs olyan szabályozás hatályban, amely eredményesen előzné meg a hasonló katasztrófákat, és biztosítaná, hogy azok cégek, amelyek sokszor zavartalanul termelik a profitot amíg nincs baj, ne háríthassák  át a költségeket az adófizetőkre, amikor - esetleg pont a "költséghatékony" működés okán - bekövetkezik a baj. Pedig Magyarország nem öt éve tapasztalta meg először ezt a problémát. Tizenöt éve a nagybányai Aurul aranybánya zagytározója szakadt át Romániában, ciánnal mérgezve meg a Tisza szinte teljes magyarországi szakaszát - a magyar állam sem a céggel, sem Romániával szemben nem tudott egy fillér kárigényt sem érvényesíteni a 29 milliárd forintos kárral kapcsolatban. Azt is mi, magyar adófizetők fedeztük.

Az európai környezetpolitika alapja a "szennyező fizet" elve. Nos, a valóságban az ipari katasztrófáknál ez kicsit módosított formában érvényes: a szennyezett fizet. A kárt társadalmaink, közösségeink szenvedik el. És ők is fizetik ki aztán saját megmérgezésük számláját. Ez elfogadhatatlan. Változtatni kell rajta, és épp ezen dolgozunk a tragikus kolontári katasztrófa öt éves évfordulóján az Európai Parlamentben.

Budapest Szíve Program: hány milliárdot kell visszafizetni?

Giovanni Kesslerhez, az Európai Csaláselleni Hivatal főigazgatójához fordultam a Budapest Szíve Program körüli visszaélések nyomán indult vizsgálat ügyében. Válasza megerősítette: az OLAF az uniós támogatást visszafizettetését javasolta a projektet finanszírozó Regionális politikai főigazgatóságnak. Hogy a 15 milliárdos projektből ez mekkora összeget érinthet, azt pontosan nem tudjuk. De vajon hány milliárd forintot kell még visszafizetnünk csak azért, mert Lázár, Rogán meg a többiek nem tudnak, és nem is akarnak leszokni a lopkodásról?

Íme az OLAF válasza:

Pakson vagy teljesen hülyék, vagy teljesen hülyének néznek

Az elmúlt hónapok egyik leglátványosabb közéleti Benny Hill-bemutatóját feltétlenül az MVM Paks II. projektcég tartotta, amelynek egyik vezetője egyszerűen az autójában hagyta az erőmű építésére vonatkozó, egyébként a nyilvánosság elől gondosan eltitkolt dokumentumokat, amelyeket onnan aztán ismeretlenek annak rendje és módja szerint el is loptak. De úgy látszik, az illetékesek nem érezték eléggé humorosnak a helyzetet, mert tovább csavartak a poénon: a nyilvánosság előtt kifejtették, hogy az ellopott adathordozókon nem voltak titkos adatok. Joggal merült fel a kérdés, hogy ha a Pakssal kapcsolatban 30 évre általánosan szinte mindent titkosító törvény az erőmű terveire nem vonatkozik, akkor vajon mire? De emellett azt is észre kell venni, hogy ha a kérdéses adatok nem titkosak, akkor vajon miért nem ismerjük őket? Abból az állításból ugyanis, hogy az ellopott adatok nem voltak titkosak, két közvetlen logikai következtetés adódik:

1. Pontosan tudják, hogy milyen adatok voltak az adathordozókon (különben honnan tudnánk, hogy vannak-e köztük titkosak, vagy sem);

2. Ha nem titkosak, akkor semmi akadálya, hogy a nyilvánosság megismerje őket.

Ennek fényében korábban adatkéréssel fordultam a projektcéghez, amiben az eltűnt adatok megküldését kértem. És a börleszk-jelenet most ér a csúcspontjára! A napokban megkaptam az MVM Paks II. Zrt. válaszát az adatkérésre:

Ha valakinek nincs kedve képfájlokat olvasgatni, annak összegzem a mondanivalójukat:

1. Meghatározhatatlanul tág a köre az általam kért adatoknak, nem tudják mit kérek. Nos, az általam kért adatok köre pontosan lehatárolható, azokról van szó, amelyek az ellopott adathordozókon voltak. Ezt vagy pontosan tudják, hogy mi volt, és akkor pontosan le van határolva a kért adatok köre, vagy számukra meghatározhatatlanul tág a kért adatok köre, azaz fogalmuk sincs róla, hogy mi is volt a kérdéses adathordozókon. Ezesetben azonban arról sem lehet fogalmuk, hogy voltak-e köztük titkosak, vagy sem, azaz a cég nettó hazudott, amikor azt állította, hogy nem tűntek el titkos adatok.

2. Az általam kért adatokat amúgy sem áll módjukban kiadni, mert azok titkosak. Ebben a levélben tehát az MVM Paks II. projektcég konkrétan megcáfolja a BM állítását, miszerint nem voltak titkos adatok az ellopottak között.

Ezek után az alábbi levéllel fordultam a céghez, amelyben kérem, hogy vagy adják írásba, hogy fogalmuk sincs róla, hogy mit loptak el a munkatárs autójából, vagy vallják be, hogy a BM hazudott, amikor azt állította, hogy nincsenek titkos adatok az adathordozókon, vagy azonnal adják ki az adatokat.

Konklúzióként annyit jegyeznék meg, hogy egy olyan társaságra, amelyik a fenti mutatványt bemutatta, a kerti sufnim építését sem bíznám rá jó szívvel, nemhogy 2400 MW-nyi nukleáris kapacitás építését.

Én írok Önnek - Orbán levele Junckernek

Érdekes levél került birtokomba - Orbán Viktor Jean-Claude Junckernek június 24-én, tehát szerdán küldött kérése.

Csak emlékeztetőül, az előzmények: Június 23-n a Belügyminisztérium bejelentette, hogy "Magyarország egyoldalúan felfüggeszti a Dublin III. rendelet alkalmazását, azaz nem fogadjuk vissza a Nyugat-Európából hozzánk visszaküldött menekülteket, mivel nincs kapacitásunk több menekült fogadására. A döntés ideiglenes, ha javulnak a feltételek, újra fogadunk menekülteket".

Trócsányi László szerdán igazságügyi miniszter levélben tájékoztatta Frans Timmermanst, az Európai Bizottság első alelnökét arról, hogy Magyarország június 23-i hatállyal ideiglenesen, határozatlan ideig nem tudja fogadni a nemzetközi védelem iránti kérelmet előterjesztő embereket. Vagyis nem hajtja végre a Dublin III rendeletben előírt kötelezettségét.

Korábban Orbán Viktor nemzeti konzultációt kezdeményezett a közös határvédelmi politika ellen, lásd nemzeti konzultációt kísérő levél, melyben kifejti, hogy döntést kell hoznunk arról, hogyan kell védekeznie Magyarországnak a törvénytelen határátlépésekkel szemben. Ezt követően Orbán Viktor a Kossuth Rádióban június 5-n úgy fogalmazott: a magyar kormány arra készül, hogy “lerúgja” az Európai Unió szabályait az illegális bevándorlás visszaszorítása érdekében A következő héten pedig Orbán az Európai Parlamentben kifejtette: "mi, magyarok magunk akarunk dönteni arról, hogy akarunk-e bevándorlókat".

Ezek után írt Orbán Viktor Jean-Claude Junckernek június 24-én szerdán, amelyben biztosította, hogy Magyarország határozott szándékában áll eleget tenni minden uniós kötelezettségének a közös schengeni határőrizet tekintetében és a közös európai megoldás mellett érvel néhány nappal később. Orbán 180 fokos fordulatot vett és levelében jelenlegi rendszert közösen európai rendszerszintű és földrajzilag átfogó megoldást szeretne.

Nem tudjuk, mi van szerdai sasszé hátterében, de talán az is szerepet játszhatott, hogy a bizottság szóvivője szintén szerdán kijelentette: "a dublini rendelet (az EU egyik menekültügyi jogszabálya) nem tartalmaz olyan lehetőséget, amely szerint a fogadó tagállamok felfüggeszthetnék a menekültek átvételét, a bizottság azonnali magyarázatot kért Magyarországtól arra, hogy milyen természetű és kiterjedésű technikai akadályról van szó, és milyen intézkedések történtek ennek kezelésére".

A kormánykommunikáció ezen a ponton teljesen követhetetlené vált, az azonban nyilvánvaló, hogy miközben Orbán a saját táborát uszítva arról beszél, hogy az EU menekültpolitikája megbukott, és Magyarország a saját kezébe veszi a probléma kezelését, aközben a valóságban a folyamatosan simfelt EU azonnali segítségéért rimánkodik. Amúgy okkal, valóban nem tudunk külön megbirkózni a menekültválsággal, és joggal tartunk igényt az EU segítségére. Csak akkor kisebb mellénnyel kéne szapulni az EU-t.

És egy apró megjegyzés: a levél utolsó  (valószínűleg copy paste-elt) mondata alapján feltételezhető, hogy Donald Tusknak is küldött Orbán ilyen tárgyú levelet, mivel a Junckernek címzett levél utolsó mondatában tájékoztatta Orbán "az Elnököt" arról, hogy Juncker is kapott hasonló levelet...

Mennyibe fog kerülni Paks bezárása?

Múlt héten Litvániában többek közt az ignalinai atomerőműben is jártam. A rendszerváltás körül az ország villamos energia-igényének 80 százalékát biztosító, csernobili típusú erőmű leállítása a kilencvenes években Litvánia uniós integrációjának egyik feltétele volt – cserébe az EU vállalta a leszerelés költségeinek fedezését. Mivel nagyon kevés tapasztalatunk van világszerte az atomerőművek bezárásával és leszerelésével kapcsolatban, ezért nagyon fontosak azok a tapasztalatok, amiket Ignalinában szereznek. Különösen fontos mindez Magyarországon, ahol egy számháború közepén vagyunk a kormánnyal Paks2 valós költségeiről, a szükséges járulékos beruházások, vagy a hulladékkezelés finanszírozásáról; vagy hogy a Központi Nukleáris Alapban lévő pénzek fedezik-e mindezt.

Nos, a két blokkos ignalinai erőmű leszerelésének költségeit 2,3 milliárd euróra (710 milliárd forintra) becsüli az EU. Ebben nincs benne a nagy aktivitású hulladék végleges elhelyezésének költsége. Ez alapján blokkonként 1,15 milliárd euróval (355 milliárd forinttal) számolhatunk, ami Paks1 esetében 1420 milliárd forintot, Paks2 esetében további 710 milliárd forintot jelentene. Az EP kutatószolgálata által készített kitűnő tanulmány szerint a még el nem kezdett, de tervezett leszerelési költségek a 17 német atomerőmű esetében blokkonként 800 millió euróra (247 milliárd forintra rúgnak). Ez alapján Paks1 leszerelése (a bodai nagy aktivitású hulladéklerakó nélkül) 1000 milliárd forintot, Paks2 500 milliárdot jelentene. Ugyanez a tanulmány GW-onként 680 millió eurós (210 milliárd forint) becslést ad – ez Paks1-re 420 milliárd forintos, Paks2-re 500 milliárd forintos eredményt jelent. A két erőmű leszerelési költsége tehát valahova a 920-2130 milliárd forintos sávba tehető. Figyelembe kell venni, hogy a sáv alsó széle még el nem kezdett leszerelési projektek elméletileg kalkulált költségein alapuló számítás, míg a felső széle a gyakorlatban kivitelezés alatt lévő leszerelési projekt valós költségeire támaszkodik – ami összevág azzal, hogy a nukleáris projektek költségei az elméletileg számítottakhoz képest a gyakorlati kivitelezés során szinte mindig a sokszorosukra emelkednek. És még ha csak ezeknek a becsléseknek átlagát is vesszük alapul, akkor is 1525 milliárd forintot kell számolnunk az összesen hat blokk leszerelésére.

Ehhez hozzászámolhatjuk még a bodai nagy aktivitású hulladéklerakó hivatalos becslések szerinti (tehát minimum) 745 milliárd forintját, és néhány kisebb tételt elhanyagolva máris 2270 milliárd forintnál tartunk, ami csak az erőmű bezárásának, lebontásának és a hulladékok elhelyezésének költségeit jelenti. Ez benne van-e a paksi áramárban? Akkor épülne be, ha ezeket a költségeket az erőmű befizetéseiből feltöltött Központi Nukleáris Alapból tudnák állni. Tudják abban mennyi pénz van? 246 milliárd forint. És még ennek egy része is költségvetési hozzájárulásból (azaz adófizetői forintokból), nem pedig az atomerőmű befizetéseiből származik. Aszódi Attila szerint Paks2 60 évre tervezett üzemidejének végéig 1600 milliárd forint gyűlik össze. Még ha hitelt adunk is ennek az állításnak (márpedig az eddigi állításainak elhanyagolható része bizonyult igaznak), akkor is van itt 670 milliárd forint hiány. Ezt az adófizetők fogják állni. Kis ajándékcsomag a jövő nemzedékeknek.