Jávor Benedek
blogja

Zöld kilábalás a válságból

A 2007-2008-as válság sokkhatásaira az európai zöldek a „Zöld fordulat” (Green New Deal) programját kínálták fel orvosságként. A javaslat lényege: megelőlegezve a következő évek, évtizedek várható gazdasági, társadalmi és politikai átalakulásait, olyan szektorok fejlesztésével lendületet adni az uniós gazdaságoknak, amelyek várhatóan a jövőben felemelkedő, nem pedig hanyatló ágazatok. Amelyek a piaci átalakulásoknak és a szabályozási változásoknak várhatóan nyertesei, nem pedig vesztesei lesznek. Amelyek bővülnek és munkahelyeket tudnak teremteni a válság évei alatt is. És amelyek csökkentik az erőforrás-felhasználást és a káros anyagok kibocsátását, így alkalmazkodva a környezeti krízis jelentette kényszerekhez.

A recept politikailag sikeresnek bizonyult. A 2009-es EP-választáson - gazdasági válságidőszakokban szokatlan módon -, a zöldek történetük legjobb eredményét érték el. Más dolog azonban a választási erősödés, és más az elképzelések megvalósítása.

Az Európai Bizottság viszont – rácáfolva a magyar kormánypárti berkekben szuperdomináns nézetre, amely szerint a környezetvédelem a gazdasági fejlődés kerékkötője és a gazdag országok hobbija -, meglátta a lehetőséget a zöld gazdaságfejlesztésben. 

Ma mutatta be Andor László foglalkoztatási, és Janez Potočnik környezetvédelmi biztos a Bizottság "zöld foglalkoztatásról" szóló dokumentumát. Az anyag lényegében átveszi a zöldek érveit: a zöld ipar és szolgáltatások területén olyan új munkahelyek sokasága jöhet létre, amelyek száma a válság éveiben is 20 százalékos növekedést tudott mutatni, és a várhatóan szigorodó környezeti szabályozások, valamint a nyersanyagok és kibocsátások növekvő költségei mellett versenyelőnyük fokozódni fog. Európa foglalkoztatási válságának megoldásában a zöld munkahelyeknek meghatározó szerepe lesz. A Bizottság ráadásul átveszi a zöld álláspontot abban is, hogy a gazdasági változások értékelését a puszta GDP-mutatónál sokkal összetettebb, azok társadalmi és környezeti hatásait is megmutató indexek és elemzések révén tartja szükségesnek.

     Forrás: ideegreen.it

Mindez persze nem fog menni magától. A zöld gazdaságra áttérés a zöld foglalkoztatási dokumentum szerint átfogó változásokat kíván az energiapolitikában (a források elterelése a jobb foglalkoztatási hatású energiahatékonyság és a megújulók irányába), a közlekedésben (közösségi közlekedés és az elektrifikáció felé), a mezőgazdaságban (új munkahelyeket létrehozva az ökológiai gazdálkodás területén), vagy az építőiparban (energiahatékony épületek, takarékos épületgépészet, szigetelések).

Ahhoz, hogy mindez valóban zöldgalléros munkahelyek sokaságát jelentse, további lépésekre van szükség. Az oktatásban és a munkaerőképzésben az új ágazatok igényeit is figyelembe véve kell fejleszteni a készségeket és a tudást. Segíteni kell, hogy a magas munkanélküliséggel sújtott válságövezetek (a múlt gazdaságának hanyatló ipari központjainak) állástalanjai elsajátíthassák a szükséges új képességeket, és megtalálják az új munkahelyeket. Támogatni kell a gazdasági szereplőket, hogy a felívelő új ágazatokba fektessenek, erősíteni kell a kutatás-fejlesztést, hogy Európa sikeres lehessen ezekben az ágazatokban, az adóztatást a munkaerőtől a környezetterhelés felé kell mozdítani, zöld közbeszerzésekre van szükség, és a várható gazdasági változások jobb előrejelzésére.

És mindezt nem a „majd mi azt jobban tudjuk” orbáni tempójával. A dokumentum a „kemény” célokkal (a „mit csináljunk?” kérdésével) azonos súllyal kezeli a „puha” célokat, hogy mindezt hogyan vigyük végbe? A lehető legnagyobb átláthatóság és ellenőrizhetőség mellet, intenzív társadalmi párbeszédet folytatva az érintett állampolgárokkal, szakmai és civil szervezetekkel vagy piaci szereplőkkel.

Ez Európa zöld jövője. Magyarországé a szétvert környezetvédelem, az akác- és pálinka-szabadságharc, a paksi bővítés, a hoffmannrózsai közoktatási rendszer, a pénzügyileg kiszárított és állami felügyelet alá vont egyetemek, a norvég-magyar civilháború, a földmutyik és Kishantos szétverése, a megalázó közmunkarendszer.

A kereskedelem szabadsága vagy a gazdasági érdekek kikezdhetetlensége?

A GMO-Kerekasztal 26. ülésére küldött írásos hozzászólásom

Jávor Benedek

Európai parlamenti képviselő, Együtt-PM

Megint a régi nóta: azért van szükség a szabadkereskedelemre, mert az majd gazdasági fellendülést és új munkahelyeket teremt az óceán mindkét partján. Pontosan ezzel az érveléssel jutottunk el odáig, hogy a mezőgazdaság az atlanti térségben úgyszólván megszűnt foglalkoztatónak lenni: multinacionális agrár-nagyüzemek játszótere, amelyek gazdasági fellendülés helyett elnéptelenedő vidékeket, emberek helyett rengeteg üzemanyagot és vegyszert alkalmazó, hatalmas ökológiai lábnyomú mezőgazdasági termelést teremtettek maguk körül. Most ez a folyamat kapna nemzetközi jogi megerősítést, azt az erőfölényt, amelyet jelenleg a nagyvállalatok a kistermelőkkel, a lakossággal és a fogyasztókkal szemben élveznek, immár a kormányokkal szemben is biztosítva számukra.

            Ha a magyar és az európai ökopolitika szempontjából szeretnénk összefoglalni, hogy mi a legnagyobb gond a TTIP-vel kapcsolatban, akkor a tárgyalásokat övező titkolózás és teljes átláthatatlanság, a társadalmi részvétel és párbeszéd negligálása, a kizárólag a vállalati szakértőkkel és lobbistákkal megosztott, de a közvélemény elől elzárt háttérdokumentumok sora, és az üzleti érdekek dominanciája minden más (társadalmi, környezeti, egészségügyi stb.) érdekkel szemben biztosan a problémalista élén szerepelne. Olyan nehezen kiharcolt, és egyértelműen (a profittal szemben) az embervédő vívmányokat kell feladni, ha az egyezményt a jelenleg sejthető formájában fogadják el, mint az élelmiszerek GMO-tartalmának kötelező jelölése, a tőkehúsok és a vágott baromfi Európában most még garantáltan vegyszermentes kezelése, a kibocsátás-kereskedelmi rendszer fellazítása, a szennyezett élelmiszerek „visszahívhatóságának” eltörlése, vagy az izomtömeg-növelők és az antibiotikumok használatának kontrollja. És van néhány tervezett rendelkezés, amelyet nem a környezeti, hanem inkább a gazdasági fenntarthatóságot veszélyezteti súlyosan: ilyen a pénzszektor újabb deregulációja (alig néhány évvel az egész világot megrengető pénzügyi válság után), vagy a személyes adatok védelmének korlátozása „a szabadkereskedelem érdekében”.

            Az Egyesült Államok vélhetően azt gondolja, hogy Európa annyira szeretné – és oly régóta hiába várja – az érezhető gazdasági növekedést, hogy most talán belemenne az Amerika által szorgalmazott, és állítólag a gazdaságot élénkítő szabályok átvételébe. Csakhogy azt még senki nem bizonyította be, hogy a környezet, az egészség, a biztonság feladása, a tőke szabadjára engedése tartós fejlődést tud biztosítani – inkább az ellenkezője bizonyosodik be a világban időről időre.

            Ha most gondolatban egy pillanatra félretesszük a TTIP-t, és Európára koncentrálunk, azt látjuk, hogy az öreg kontinens politikai vezetői olykor maguktól, látható külső (amerikai) nyomás nélkül is megteszik ugyanazokat a szabályozási szívességeket az üzleti világnak, amelyekre az Egyesült Államok és az EU viszonylatában a szabadkereskedelmi egyezmény tenne kísérletet. Itt van például a minap az európai Miniszterek Tanácsa által elfogadott, már csak az EP jóváhagyására váró új uniós GMO-szabályozás ügye: ha a Parlament is rábólint, akkor ezentúl a biotechnológiai óriásvállalatok a jelenleginél jóval nagyobb, a tudományos, egészségügyi és környezetvédelmi intézmények viszont sokkal kisebb szerepet kaphatnak a termesztési tilalmak elfogadásának folyamatában. Most a tagállamok az ún. védzáradék alkalmazásával, tudományos érvek felvonultatásával egy igen bonyolult eljárás végén tilthatják ki a piacukról a GM-fajtákat az Európai Bizottság közreműködésével (ahogyan azt Magyarország is megtette a MON 810 Bt-kukorica esetében), ugyanakkor maga a moratórium a lejárta előtt nagyon nehezen vonható vissza. A jövőben viszont nemzeti hatáskörbe kerülhet a tilalom, és annak feloldása is. Ez látszólag kedvező fejlemény, a valóságban azonban a GMO-cégek lobbinyomása Brüsszel helyett ezentúl a tagállami kormányokra nehezedik majd, ráadásul az említett multinacionális cégek közvetlenül részt vehetnek majd az engedélyezés, illetve a tiltás procedúrájában. A tagállamok viszont elesnek attól a leehetőségtől, hogy a csak lokálisan jelentkező környezeti és egészségügyi kockázatokkal (mint például Magyarország a kizárólag a Pannon régióra jellemző ökoszisztémák sérülékenységével) igazolják a tilalmat. Ráadásul a GMO-cégek jogilag is felléphetnek a korlátozás ellen, megtámadva a tiltást kimondó kormányt, ami szintén új elem lenne a szabályozásban.

            Azaz ugyanoda jutunk, mint amitől a TTIP elfogadása után is joggal tartunk: ha egy kormány azt csinálja, ami a dolga vagyis fellép a multik gazdasági érdekeivel szemben a nemzeti – környezeti, szociális, egészségügyi és sokszor ugyancsak gazdasági – érdekek védelmében, akkor a vállalati szektor jogi úton vehet elégtételt emiatt a „megengedhetetlen” kormányzati magatartás miatt, súlyos kártérítésre kötelezve az adott államot.

            A kézzelfogható veszély ellen a túlzott vállalati jogosítványokat megnyirbáló szabályok mellett a megerősített európai és nemzeti intézmények, illetve az okosan újraosztott nemzeti és uniós hatáskörök jelenthetnek védelmet. Az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóságnak (EFSA) rendelkeznie kell saját vizsgáló és ellenőrző kapacitással, nem hagyatkozhat kizárólag a vállalatoktól bekért dokumentációkra. A tiltást nemzeti hatáskörben kell tartani (meghagyva a jogot, hogy minden állam maga döntse el, mennyit vállal a GMO-k, illetve a szabadkereskedelem egyéb „áldásainak” kockázataiból). Az engedélyezésnek viszont inkább uniós szinten kell maradnia (hiszen ott lehet biztosítani a megfelelő szintű intézményi kontroll lehetőségét), meghagyva a tagállami felülvizsgálat (vagyis a nemzeti szintű tilalom kimondásának) lehetőségét. Azt az abszurdumot pedig, hogy ha egy vállalat „kárt szenved” az egészség- vagy környezetkárosító termékének kitiltása miatt, akkor kártérítésért perelheti a tiltó kormányt, semmiképpen sem szabad az európai jog részévé tenni: ez ugyanis pontosan ugyanolyan lenne, mintha a betörő perelhetné a háztulajdonost, ha az utóbbi rácsot szereltet az ablakára. Ez a szemlélet idegen az európai jogtól: a nagy környezeti, egészségi és társadalmi kockázatú gazdasági tevékenységek esetében a szabályozásnak az elővigyázatosság, a megelőzés és a „szennyező/károkozó fizet” elveit kell követnie.

            Mindenekelőtt ugyanakkor – az európai zöldszervezetek követeléseivel összhangban – a szabályozási folyamat teljes átláthatóságát, a társadalmi részvétel lehetőségének biztosítását, a legkiterjedtebben értelmezett demokratikus döntéshozatal feltételeinek megteremtését sürgetjük. Semmiképpen sem támogatjuk a további deregulációt és a közszolgáltatások privatizációját: ehelyett a magas színvonalú oktatáshoz, az egészségügyhöz és az egyéb közszolgáltatásokhoz történő hozzáférés biztosítására, valamint a helyi gazdaságot és az erős társadalmi kontrollt segítő közbeszerzési szabályok kialakítására van szükség. A környezetvédelmi szempontból fenntartható mezőgazdasági gyakorlatok, a kis családi gazdaságok pedig álláspontunk szerint nem csak védelmet és támogatást érdemelnek, hanem azt is, hogy a tevékenységüket az államok a maguk eszközeivel népszerűsítsék.

A Juncker-talány

Tovább mélyül az Európai Bizottság elnökjelöltje körüli vita. David Cameron egy napokban számos európai lapnak elküldött cikkben élesen támadja Jean-Claude Juncker jelöltségét, többek közt arra hivatkozva, hogy szemben az EP-frakciók álláspontjával, az EB elnökének megválasztására a demokratikus eljárás nem az EP-n keresztül vezet, hanem a tagállami kormányok (az Európai Tanács) megállapodásán. Nagyon fontos írás Cameroné, mert valóban felszínre hozza az eddig jobbára Juncker-vitaként értelmezett konfliktus mögött húzódó valódi álláspontokat. Nézzünk ezek mélyére.

Az EU előtt álló egyik nagy feladat kétség kívül az intézményrendszer demokratikus ellenőrzésének, legitimációjának, átláthatóságának növelése, hogy mindazt, ami Brüsszelben/Strasburgban történik, közelebb hozza az emberekhez, az európai polgárokhoz. Nem csak azért sürgető mindez, mert például az EP-választásokon évtizedek óta folyamatosan csökkenő részvétel egyre világosabban mutatja meg az EU demokratikus válságát. Hanem Marine Le Pen és Nigel Farage miatt is. Azért, mert az euroszkeptikus, illetve a szélsőséges pártok előretörése az európai választásokon az európai polgárok egyértelmű üzenete arról, hogy nem érzik a magukénak az egész európai intézményi útvesztőt, tőlük távoli, saját érdekeit és szempontjait érvényesítő politikai struktúraként tekint rá, amelyet nem érez magáénak. Ha ezen a trenden nem változtatunk, még ha nem várt módon a világ legjobb válságkezelése, szakpolitikai intézkedései, nemzetközi szerepvállalása következne az európai intézményekben az előttünk álló öt évben, akkor sem tudunk stabil társadalmi támogatást szerezni a közös európai erőfeszítésekhez.

                                                         Cameron és Juncker. Két irányba?

Az EP frakciói az EP-választás során idén először előzetesen megnevezték elnökjelöltjeiket az EB élére, akik több körös nyilvános vitán ütköztették véleményüket az Európát feszítő kérdések ügyében, a válságkezeléstől a bevándorláson keresztül az intézményi reformokig. És megegyeztek abban is, hogy az a jelölt kell, hogy felhatalmazást kapjon a bizottság vezetéséhez szükséges EP-többség kialakítására, akinek a pártcsaládja a legtöbb mandátumot kapja az EP-választáson. Az EP Zöld frakciójában ezért támogattuk, hogy Jean-Claude Juncker kezdhesse meg a tárgyalásokat a többség kialakításához - jóllehet erősen kritikusak vagyunk az Európai Néppárt jelöltjével kapcsolatban tartalmi, politikai kérdésekben. De egy nemzeti választásnál sem kérdőjelezzük meg, hogy a választáson győztes párt vághasson neki a kormányalakításnak akkor sem, ha egyébként tartalmilag szinte semmiben nem értünk egyet vele. Éppen az volt a cél ezzel az eljárással, hogy zárt brüsszeli tárgyalótermek alkuja helyett nyilvános vita, és állampolgári akart szabjon irányt az új bizottsági elnök kiválasztásához. Nem gondolhatjuk, hogy ez önmagában megfelelő válasz, vagy hogy varázsütésre eloszlatná az EU demokratikus legitimációjával kapcsolatos kételyeket. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy ha az első ezirányba tett lépést a tagállami kormányok képviselői értelmetlenné és formálissá teszik azzal, hogy egyszerűen nem vesznek tudomást róla, azzal súlyos akadályokat gördítenek minden ilyen irányú erőfeszítés útjába.

Cameron arra hivatkozik, hogy a tagállami kormányfők alkotta Európai Tanács jogosult a bizottsági elnök kiválasztására, mert őket választották meg a nemzeti választások keretében, így ők hordozzák azt a választói legitimációt és akaratot, amely jogosult erre a döntésre. Lássunk világosan. Valójában itt nem Juncker személyéről van szó, hanem az egész Európai Unióról alkotott elképzelések ütközéséről. Cameron az EU-t szuverén tagállamok együttműködésének tekinti, amelyeket nemzeti kormányaik képviselnek az európai intézményekben, amely intézmények demokratikus legitimációját nem kell közvetlenül megteremteni, mert az a demokratikusan megválasztott kormányokon keresztül valósul meg. Az EP frakciói szerint viszont az európai közösség nem csupán államok közötti korlátozott együttműködés, hanem egy közvetlen demokratikus legitimációval - a jelenleginél is sokkal határozottabban - megerősítendő, nemzetek fölötti szerveződési szint. Ehhez pedig szorosabbra kell fűzni az állampolgárok és az Unió demokratikus, információs és ellenőrzési kapcsolatait. Közvetlen demokratikus felhatalmazással megerősített, önállóan is legitim nemzetek feletti szerveződési szint, vagy a tagállami kormányoktól maradéktalanul függő együttműködés? Erről szól a Juncker-vita. És ez megvilágítja azt is, hogy mit keres Orbán Viktor David Cameron oldalán a saját brüsszeli pártcsaládjával szemben. Európa jövőjét illetően Orbán már régen a brit konzervatívok, a Kaczynski-féle lengyel Jog és Igazságosság pártja és más, a néppártól jobbra álló formációk alkotta Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) szövetségese, és nem saját pártcsaládjáé. Felveti ugyanakkor a kérdést, hogy amikor a magyar választók az Európai Néppárthoz tartozó Fideszre szavaztak május 25-én, akkor vajon felhatalmazták-e Orbánt, hogy az ECR álláspontját képviselje a Néppárttal szemben?

Atomrulett

Izgalmas hazárdjátékot játszik a kormány Pakson, amit egy David Jackson akciófilmben szívesen végigizgulnánk, a valóságban azonban kicsit ijesztő szembenézni az Orbán-kabinet figyelemre méltó kockázatvállaló hajlamával.

A helyzet az, hogy 11 évvel a 2003-as súlyos paksi üzemzavar után az akkor összetöredezett üzemanyagkazetták még mindig a 2-es blokkban vannak. Ez a nukleáris biztonságért aggódókat alapból is kicsit idegessé teheti, de egy betonkemény NB II-es középpályásnak arcizma sem rándul az ilyesmitől. Van azonban más bökkenő is. A 2-es blokk eredetileg tervezett élettartama, és így az engedélye is, idén ősszel lejár. Az élettartam-hosszabbítás engedélyezése pedig erősen kérdéses egy olyan blokk esetében, ahol egy több mint 10 évvel ezelőtti üzemzavar következményeit még mindig nem számolták fel. Ahhoz, hogy ne kelljen aggódni az engedélyezés miatt, el kéne tüntetni a hulladékot. Ebből a célból 2012-ben a kormány kötött is egy megállapodást Ukrajnával a hulladék vasúti szállítására vonatkozóan, a szállításra és a Majakban való végső elhelyezésre pedig - az OAH tájékoztatása szerint - tavaly orosz cégekkel szerződtek. Azóta azonban történt egy kis bibi. Éspedig hogy Ukrajna, ahol a magyar atomvonatnak keresztül kellene vágnia, momentán, hm, nem tekinthető a világ lebiztonságosabb országának. Sőt, az ország jelentős részén a fene sem tudja, hogy éppen ki, mit ellenőriz. Márpedig az atomvonatnak - a 2012-es ukrán-magyar egyezményből kikövetkeztethető - útvonala, ha nem is a legsúlyosabb háborús övezeteken vezet keresztül, de érint problémás területeket.

Az atomvonat várható útvonala. (Piros: legsúlyosabb harci cselekmények által érintett területek; sárga: lakossági megmozdulások, zavargások által érintett területek)

A magyar atomhulladék átküldése Ukrajnán olyan biztonsági kockázatot jelent, amit felelősen nem lehet vállalni - bármit is mond a Roszatom képviselője. (Itt azért álljunk meg egy zárójel erejéig: immáron véglegesnek tekinthető, hogy a paksi atomerőművel, vagy annak bővítésével kapcsolatos bármilyen érdemi információra kizárólag orosz forrásokból számíthatunk, Orbán Viktor és csapata annyiba nem veszi a magyar választókat, hogy kiálljon eléjük, és legalább hazudjon valamit). Ha viszont itt nem lehet átküldeni, akkor két eset lehetséges: vagy marad ott ahol van, akkor pedig veszélybe kerül a 2-es blokk üzemidő-hosszabbításának engedélyezése, vagy találnak valami alternatív útvonalat, megoldást, a sürgős eltávolításra. Ennek összes költségével, engedélyezésével, stb. Ami akkor sem valószínű, hogy őszig lezajlana, ha már vadul folyna, de ráadásul ilyesminek információink szerint nyoma sincs.

Van itt azonban más probléma is. Az Euratom szerződés 4.§ (1) bekezdése szerint "a területükön keletkező kiégett fűtőelemek és radioaktív hulladékok kezelésével kapcsolatban a végső felelősség a tagállamokat terheli." A (4) bekezdés megállapítja, hogy "A radioaktív hulladékot abban a tagállamban kell véglegesen elhelyezni, amelyikben az keletkezett, kivéve, ha a szállítás időpontjában az érintett tagállam és egy másik tagállam vagy egy harmadik ország között – a 2006/117/Euratom rendelet 16. cikkének (2) bekezdésével összhangban a Bizottság által meghatározott kritériumok figyelembevételével – hatályba lépett olyan megállapodás, amely egyikük végleges elhelyezésre szolgáló létesítményének használatára vonatkozik." Na most Majakban ilyen létesítmény nincs, tehát az oda való szállítás, és végleges elhelyezés sérti a Szerződést. Ráadásul ugyanitt arról is rendelkezik a Szerződés,  hogy "A harmadik országokba irányuló szállítást megelőzően az exportáló tagállam értesíti a Bizottságot az ilyen megállapodás tartalmáról".

A Nuclear Transparency Watch nevű szervezet Günther Oettinger energiaügyi biztossal folytatott levelezéséből viszont az derül ki, hogy 2014 februárjáig ilyen szerződés nem érkezett Brüsszelbe notifikációra, és bizottsági információim szerint ez a mai napig nem történt meg. Azaz a megállapodás vélhetően sérti az Euratom szerződést, és ez eddig azért nem derült ki, mert a magyar kormány "elfelejtette" a Bizottságnak megküldeni a szerződést.

Mindezek fényében adatkéréssel fordultam Seszták Miklós frissiben kinevezett fejlesztési miniszterhez, választ várva az alábbi kérdésekre:

 - A kiszállításról a TVEL vállalattal kötött szerződésben mi a szállítmány Oroszországba juttatásának végső határideje?

 - Kértek-e szerződésmódosítást az orosz illetve az ukrán féltől az orosz-ukrán konfliktusra való tekintettel?

 - Ha nem, akkor hogyan fogja kezelni a magyar állam a szállítással összefüggő, az orosz-ukrán konfliktusból fakadó biztonsági kockázatokat?

 - Létezik-e alternatív forgatókönyv a sérült fűtőelemek további magyarországi tárolására arra az esetre, ha a szállítás az orosz-ukrán konfliktus miatt biztonságosan nem hajtható végre?

 - Van-e alternatív szállítási útvonalra vonatkozó terv?

 - Ki viseli a szállítás esetleges elhúzódásából származó többletköltségeket (tekintettel arra, hogy annak idején a TVEL azért nyerte el a kárelhárítási megbízást, mert olcsó ajánlatot tett a sérült kazetták kiszállítására és oroszországi befogadására)?

 - A szállítás esetleges késése vagy meghiúsulása hogyan befolyásolja a paksi 2-es blokk idén őszig engedélyezendő élettartam-hosszabbítását? Kiadható-e ilyen engedély a 2003-as üzemzavart elszenvedett blokkra, amennyiben az üzemzavar hulladékai még mindig a blokk területén vannak?

- A kormány álláspontja szerint a 2013-as, szállításra és végleges elhelyezésre vonatkozó szerződések az Euratom szerződés hatálya alá esnek-e?

- Bejelentette-e a magyar kormány a kiszállítási és az elhelyezési szerződéseket az Euratom Irodának?

- Az elhelyezési szerződés tartalmaz-e jogi garanciákat az Euratom szerződés maradéktalan betartására az oroszországi végleges elhelyezés során? Hogyan győződik meg a magyar fél ezen előírások majaki betarthatóságáról és tényleges betartásáról?

- A nukleáris hulladék végleges oroszországi elhelyezése (tehát a hulladékért viselt felelősség végleges átadása) összeegyeztethető-e az Euratom szerződéssel, különös tekintettel arra a tényre, hogy a helyszínen az Euratom szerződés szerinti, nukleáris hulladék végleges elhelyezésére szolgáló létesítmény nem található?

Izgatottan várom a választ. Mert izgalmasak az akciófilmek, de a valóság kicsit durvábban kopog be az ablakon. Ott nem érkezik meg mindig Bruce Willis, hogy az utolsó pillanatban megmentse a világot.

A teljes levél a képre kattintva olvasható:

Új dokumentumok a paksi bővítésről

Május elején zajlott le a paksi bővítés egyik lépéseként a telephelyengedélyezéssel kapcsolatos közmeghallgatás. Ahogy akkor is elmondtam, egy szokásosan semmitmondó eseményre került sor, ahol szinte minden kérdésre az volt a válasz, hogy "ezt most még nem tudjuk", "nem aktuális", "jelenleg nem vizsgáljuk". A paksi projektcég tájékoztató előadása ugyanakkor hivatkozott egy 11 dokumentumból álló előzetes vizsgálati csomagra, amiből viszont egyetlen betű sem volt nyilvánosan elérhető. Akkor azonnal jeleztem, hogy mindent el fogok követni azért, hogy nyilvánosságra kerüljenek ezek a tanulmányok. Adatigénylésemre válaszként pénbteken kézhez kaptam az anyagokat. Első ránézésre megállapítható, hogy az alapvetően a paksi telephely alkalmasságát vizsgáló eljárás lebonyolítását, célkitűzéseit, fókuszát elemző tanulmányok is felvetnek izgalmas kérdéseket. Egyfelől a már a közmeghallgatáson is általam feszegetett hűtővíz-ellátás problémáiról - bár helyben Tóth Csilla, a Paks II. Zrt. műszaki igazgatója  azt válaszolta, hogy ezt a kérdést nem vizsgálják - kiderült, hogy igenis része a telephelyengedélyezési vizsgálatoknak, azaz az a kevés, amit állítottak, az sem bizonyult igaznak. Az is kiderül a dokumentumokból, hogy a telephely kutatása során időnként némi koncepciózusság felsejlik: a talajvizsgálkat fúrási pontjait például előre meghatározták, nem pedig a vizsgálat során, a menet közben kapott adatoknak megfelelően végzik a megfelelő vizsgálati pontok kiválasztását. Ugyancsak fény derült egy eddig a nyulvánosság előtt nem tárgyalt kockázatra: a Paks környéki löszös talaj mechanikai tulajdonságai problémásak lehetnek földrengés esetén.

Az Együtt-PM eddig is mindent megtett, hogy fellebenjen a fátyol a paksi titkokról, és a bővítéssel kapcsolatos információk minél szélesebb köre kerüljön nyilvánosságra. Ennek érdekében az alábbi képre kattintva a 11 dokumentumból álló teljes tanulmánycsomagot elérhetővé teszem.

A farkas, egy másik farkas, és a báránybőr

Kovács Béláról, a Jobbik EP-képviselőjéről, és mostani listájuk 3. helyezettjéről eddig is sejtettük, hogy a magyar helyett inkább az orosz érdekeket képviseli harcosan Brüsszelben. Kovács, akit uniós körökben egyszerű orosz és Gazprom-lobbistaként kezelnek, olyan nyíltan mutatja életútjával azt az orosz elköteleződést, ami a Jobbik mögött - jól-rosszul rejtegetve -, de szintén ott van, hogy az már sírnivaló.

1986-ban Moszkvában abban a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (MGIMO) szerzett nemzetközi közgazdász diplomát, amelyet csak afféle ügynök-keltetőnek tekintettek akkoriban. 1987-ben, mivel elmondása szerint nem érezte jól magát az oszladozó szocializmus akkori Magyarországán, ismételten kiköltözött a Szovjetunióba. 1988-tól 2003-ig nemzetközi kereskedelmi cégeknél dolgozott vezető beosztásban többek közt Oroszországban.

Ezzel a háttérrel kapcsolódott be 2005-től a Jobbik munkájába, majd lett 2009-ben a párt EP-képviselője. Az Európai Parlamentben az Ipari, Kutatási és Energiaügyi Bizottság tagja lett, ahol a lehetőségek széles tárháza állt rendelkezésére, hogy orosz szimpátiáit az uniós döntéshozatalban megjelenítse. Tavaly májusban Vonával Moszkvába látogatott, ahol többek közt Ivan Dmitrijevics Gracsovval, az orosz parlament energiapolitikai bizottságának elnökével, és Alekszej Anatoljevics Sztarikovval, az orosz gázipari szövetség alelnökével tárgyalt. Nyilván Magyarország súlyos orosz energetikai függőségének csökkentéséről.

Hogy mi az álláspontja Oroszország szerepéről, és Magyarország ehhez való viszonyáról, afelől nem hagy sok kétséget. Egy interjúban alig egy éve úgy fogalmazott, hogy az “EU–orosz interparlamentáris ülésen Kalinyingrádban az egyik orosz felsőházi szenátortól megkérdeztem, a jövőben lehet-e mód arra, hogy egy esetlegesen EU-s tagállam csatlakozási tárgyalásokat kezdeményezzen az Eurázsiai Unióval.” A márciusi krími népszavazást legitimnek, szabályosnak és rendben levőnek találta – miközben Szevasztopolban például a szavazásra jogosultak 123 százaléka vett részt a referendumon, utólag kiszivárgott adatok pedig az egész népszavazás hivatalos eredményeiről bizonyították be, hogy nettó hazugságok.

Mindezek után emelje fel a kezét, akit meglep, hogy Kovács Béla kapcsán orosz ügynöki vagy kémkedési vádak merülnek fel. Azon sem érdemes nagyon meghökkenni, hogy Polt Péter, aki egyébként politikai motivációk alapján egy rakás ügyben akkor sem nyomoz, ha úgy kell félreugrania a rázuhanó bizonyítékok elől, máskor meg feltűnő igyekezetet mutat, hogy néhány nap alatt lecsapjon erősen kérdéses ügyekben, tíz nappal az EP-választás előtt áll elő a kémkedési gyanúval. Ez önmagában nem gyengíti a gyanúnkat, amire érdeklődve várjuk Kovács Béla válaszait május 19-i lakossági fórumán Szegeden.

 Van azonban itt még egy izgalmas vonal. A Fidesz éppen azért veszi elő, és éppen azért most a Jobbik évek óta tudott, és eddig is bármikor feszegethető orosz kapcsolatait, mert maga is érzi, hogy a paksi bővítéssel, a Déli Áramlattal, vagy Ukrajna kapcsán felszínre került orosz elköteleződése a Békemenet fanatikusainak körén túl nem élvez támogatást. Ezért megpróbálja az "orosz vazallus" szerepet áttolni a Jobbikra, remélve, hogy ezzel a Fidesz ki tud bújni az oroszpártiság bélyege alól. Magyarán úgy próbálja a magára húzott báránybőrt igazgatni, hogy a Jobbikra mutogatva kiált farkast. De ne dőljünk be. Az a nagy szőrös, karmos mancs kilóg a báránybőr alól, bármilyen hangosan kiabálnak és mutogatnak a Jobbikra.