Jávor Benedek
blogja

Mindeközben Paksisztán-alsón

Pakson is folytatódik a megszokott kormányzati gyakorlat: ha a terveid nem férnek be a jogszabályi keretek közé, az utóbbiakat módosítsd. Hogy mennyiből és milyen finanszírozással épüljön az atomerőmű, azt nem tudja a kormány, csak egyben biztosak: az új blokkok meg fognak épülni. Egy kérdés nyitva marad: az országnak van erőműve, vagy az erőműnek országa?

Jóllehet a nyilvános vita erről elég visszafogottan zajlik, a jelen egyik legfontosabb energiapolitikai kérdése a paksi atomerőmű működő blokkjainak élettartam-hosszabbításáról, illetve az esetleges új paksi erőmű építéséről szóló döntés. A ma meghozott döntések 40-50 évre előre meghatározhatják a magyar energiapolitika irányait. Míg az új blokkok súlyos finanszírozási kérdéseket vetnek fel – a bővítés költsége több, mint a magyar GDP 10%-a - az élettartam-hosszabbítás alapvetően nem pénzügyi, hanem biztonsági kérdés. Lehetséges-e a 30 éves szovjet technológiával épült 1. blokk biztonságos működtetése az eredetileg tervezett élettartamon túl további 20 évvel? És lehetséges-e erről meggyőzni a közvéleményt, minden biztonsági aggályt eloszlatni, és a bizalmat megerősíteni? Ez kulcskérdés, hiszen a Medián és az Ipsos tavalyi felmérése szerint magyar lakosság többsége – vélhetően ilyen aggályok miatt is – ellenzi mind az élettartam-hosszabbítást, mind pedig az új blokkokat. A 60 százalékos bizalmatlanság akkor is azonnali lépéseket igényel, ha a kormány minden racionális érv dacára kitart atomtervei mellett. Hogyan lenne eloszlatható a társadalom bizalmatlansága? A lehetséges tippek közül csak néhány kiemelkedően fontos. Őszinte, nyílt kommunikáció, átláthatóság. Körültekintő, minden potenciálisan felmerülő nehézségre, esetenként nem várt problémára, jelenségekre kiterjedő előkészítés. A jogszabályi keretek rigorózus betartása.

Ezzel szemben mit látunk? Az élettartam-hosszabbítással és a bővítéssel kapcsolatos alapvető információkat csak évekig húzódó bírósági eljárásokban lehet kiperelni a hatóságokból, az erőműből és az MVM-ből. Az új paksi blokkok engedélyezése váratlanul elindult, erre vonatkozó érdemi, követhető döntés nélkül, hiszen az Országgyűlés részéről csupán egy elvi hozzájárulás született 2009-ben arról, hogy a bővítés lehetőségeit meg kell vizsgálni. Ma pedig a parlament nekiállt az egyik legijesztőbbnek: ha nem lehet jogszerűen engedélyeztetni az élettartam-hosszabbítást, nosza, írjuk át a törvényeket. A T/9235 számú törvényjavaslat formailag csupán arról szól, hogy a bíróság az atomerőmű tervezett üzemidején túli üzemeltetéséhez kiadott engedélyt tartalmazó határozat végrehajtását nem függesztheti fel. Ami lefordítva a következőt jelenti: jóllehet 1982 óta (30 éve) tudjuk, hogy 2012-ben lejár az 1-es blokk üzemideje, a váratlan helyzetekre, kiszámíthatatlan eseményekre felkészülő intézményrendszer valahogy ezzel a fejleménnyel nem számolt, ezért nem kezdte el időben az engedélyezési eljárást. Ennek eredményeként a nukleáris hatóság várhatóan december közepén adja ki a továbbműködésre vonatkozó engedélyt. Amennyiben azt egy civil szervezet a bíróság előtt megtámadja, a per lezárulta aligha várható december 31., a hatályos engedély lejárta előtt, így január 1-ét követően nincs hatályos engedélye az 1-es blokknak. A kormányzat zsigeri reakciója az állami működés súlyos kudarcára, arra, hogy a Paksi Atomerőművel kapcsolatos egyetlen egészen biztosan kiszámítható eseményre, az engedély év végi lejártára sem tudtak megfelelően felkészülni, a vonatkozó szabályozás gyors átírása. Mennyire erősíti ez meg a bizalmat az atomerőművel kapcsolatos problémák körültekintő kezelése iránt? Mennyire hihetünk benne, hogy reálisan fel tudják mérni az élettartam-hosszabbítással vagy a bővítéssel kapcsolatos kockázatokat? És hogy azok kapcsán ragaszkodni fognak a törvényi előírásokhoz, a maximális biztonság követelményéhez, az elővigyázatossághoz? Hogy nem a problémák kreatív elsikálása fogja végigkísérni a paksi hosszabbítás és bővítés ügyét? A finnországi Olkiluoto-3-as atomerőművi blokk a tervezett 2009 helyett előreláthatólag talán 2015-ben állhat üzembe, költségei pedig 3,2 milliárd euróról 6,7 milliárd euróra emelkedtek menet közben. A finn közvélemény akkor fordult végleg a bővítés ellen, amikor a Greenpeace hozzájutott egy belső levelezéshez, amelyben az engedélyező hatóság biztosítja az új blokkot építő konzorciumot, hogy vannak ugyan problémák, de majd elsimítják őket, és nem lesz baj. A botrány nyomán a társadalmi bizalom súlyosan megingott, ami rákényszerítette a hatóságot, hogy a korábbiaknál sokkal szigorúbban és kritikusabban viszonyuljon a beruházáshoz. Magyarországon Greenpeace-re és kiszivárgó levelekre sincs szükség, a kormányoldal nyíltan beterjeszti álláspontját a parlamentben. Az is különbség, hogy ennek nyomán itthon még botrány sincs. Ez a normál ügymenet errefelé.

Úgy tűnik itthon a Paksi Atomerőműre is igaz, amit a hitelpiaci válság kapcsán egyes amerikai nagybankok, pénzügyi intézmények kapcsán a kritikusok unalomig ismételtek: „too big to fail”, túl nagy ahhoz, hogy bukjon. Bármi is történjen vele, bármilyen hibát is kövessen el, fenntartja maga körül a számára kedvező pénzügyi és szabályozásai környezetet. A jelek szerint nem az országnak van erőműve, hanem az erőműnek országa. Isten hozta Önöket Paksisztán-alsón!

"A második Orbán-kormány immár a sokadik olyan kabinet, amely egy, a magyar érdekeket súlyosan sértő szlovák magatartáshoz asszisztál" - Nyílt levél a miniszterelnöknek és a külügyminiszterelnöknek a Szigetköz ügyében

Nyílt levél Orbán Viktor miniszterelnöknek és Martonyi János külügyminiszternek

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Tisztelt Miniszter Úr!

 Az országgyűlés kedden - egy több mint hetvenezer aláírással támogatott népi kezdeményezés nyomán - tárgyalt a Duna 1992-es elterelése nyomán kialakult helyzet kezeléséről. A vitanapot követően hétfőn várhatóan egy senkit semmire sem kötelező határozatot fogad el a Parlament - mindannyian tudjuk, hogy ezzel egyetlen apró lépéssel sem kerültünk közelebb a Duna-ügy megoldásához. Már csak azért sem, mert a kezdeményezés lehetősége valójában nem a parlamenti képviselők, hanem a kormány kezében van - levelünk célja, hogy erre a tényre, és az abból adódó politikai következményekre felhívjuk az Önök figyelmét.

 A Hágai Nemzetközi Bíróság 1997-es döntése szerint Magyarország jogot sértett a nagymarosi erőmű fel nem építésével, illetve a dunakiliti vízkormányzó létesítmény üzembe helyezésének elmulasztásával - ugyanakkor az ítélet egyiket sem írta elő a számunkra, ami a jog nyelvén azt jelenti, hogy a jogsértő állapot a bírósági döntéssel megszűnt. Ugyanakkor Szlovákiának a bírósági ítéletben rögzített jogsértései - a Duna egyoldalú elterelése, a méltányos és ésszerű használat elvének megsértése, a közös üzemeltetés helyett az egyoldalú vízlépcső- és vízhasználat megvalósítása, károkozás a Szigetközben és a Szap alatti szakaszon - ma is fennállnak. Ebből következik, hogy Szlovákia köteles (lenne) a környezetileg fenntartható állapot fenntartásához elegendő vízmennyiséget engedni a főmederbe, és lehetővé kellene tennie, hogy részt vegyünk a bősi mű üzemeltetésben, ellenőrzésben és a hasznainak szedésében – ha Magyarország is úgy akarja.

 E jogi tények ismeretében megmagyarázhatatlan a mindenkori magyar kormányok immár 15 éve tartó tétlensége, illetve a hágai ítélet végrehajtásának (a szlovák kormányokkal hallgatólagos megegyezésben történő) elszabotálása. Különösen amiatt, mert a kinyilvánított szlovák álláspont szerint Szlovákia számára a jelenlegi helyzet megfelelő, Magyarország viszont egy jogsértés áldozatának tekinti magát (okkal), és a kialakult állapotokat nem tekintjük elfogadhatónak. Vagyis a második Orbán-kormány immár a sokadik olyan kabinet, amely egy, a magyar érdekeket súlyosan sértő szlovák magatartáshoz asszisztál.

 Különösen érthetetlen, hogy kormányaink mindeddig meg sem próbáltak élni azokkal a jogorvoslati lehetőségekkel, amelyeket Magyarország és Szlovákia 2004-es uniós tagsága teremtett meg. Azokat az uniós jogszabályokat és normákat, amelyeket a Duna elterelésével kialakult helyzet sért, felsorolni is hosszú lenne, de - a teljesség igénye nélkül - mindenképpen kiemelendő közülük a környezeti felelősségről szóló irányelv, a víz-keretirányelv, a vízminőség-védelmi irányelv, az élőhelyvédelmi irányelv, valamint a biodiverzitásról, a Duna védelméről, illetve a nemzetközi vízfolyások védelméről szóló egyezmény.

 A jogsértő, súlyos környezeti, társadalmi és gazdasági károkat okozó helyzet felszámolásához véleményünk szerint viszonylag rövid út vezet. A rendezésre vonatkozó kormányzati szándék egyértelmű kinyilvánítása után fel kell állítani egy széles operatív hatáskörű, a hágai ítélet és a vonatkozó parlamenti döntések szellemében tevékenykedő Dunai Kormánybiztosságot. A kinevezendő kormánybiztosnak (vagy miniszterelnöki megbízottnak) mandátumot kell kapnia annak tisztázására, hajlandó-e a szlovák kormány belátható (a jelenlegi parlamenti cikluson semmiképpen sem túlnyúló) időkeretben végrehajtani a hágai ítéletet, és együttműködni a következmények rendezésében. Ha igen, akkor államközi szerződést kell kötni a vízmegosztásról, a károk elszámolásáról és rendezéséről, a környezeti rehabilitációról, valamint a Duna mindkét államnak és a nemzetközi jognak megfelelő közös használatáról. Ha pedig kiderül, hogy a szlovák fél erre nem hajlandó, akkor haladéktalanul nemzetközi jogi fórumokhoz kell fordulni:

- az Európai Unió tagjaként az európai jog alkalmazásának kérdéseivel, azok Szlovákia részéről tapasztalható megsértése miatt az Európai Unió Bíróságához (Luxemburg),

- a Víz Keretirányelv végrehajtásának elmaradása miatt Szlovákiával szembeni uniós kötelezettségszegési eljárás kezdeményezésével az Európai Bizottsághoz,

- a hágai ítélet függőben lévő végrehajtásával kapcsolatban a Hágai Nemzetközi Bírósághoz.

 A mozgástér adott, kizárólag a magyar kormány döntésén múlik, hogy megkísérel-e érvényt szerezni a nemzetközi és az európai jognak, illetve Magyarország érdekeinek. Vesztenivalónk nincs: a hágai peranyag és az eddigi uniós közreműködés dokumentumai alapján elképzelhetetlen olyan rendezés, amely a jelenlegi, 20:80 százalékos arányú magyar-szlovák vízmegosztásnál, az emiatt fellépő ökológiai krízishelyzetnél, illetve a folyó gazdasági hasznosításából történő teljes kizárásunknál rosszabb helyzetet eredményez. Vagyis a Duna-ügy talán azon ritka területek egyike, ahol a világ - a magyar miniszterelnök elképzeléseivel összhangban - valóban akaratból épülhet fel. Bízunk benne, hogy mielőbbi válaszukból kiderül, megvan-e ehhez az Orbán-kormány következetessége és bátorsága.

 Budapest, 2012. december 6.

 Tisztelettel:

Jávor Benedek

országgyűlési képviselő (LMP)

Jávor Benedek: Politikai alakulat vagyunk, nem pszichoterápiás közösség

Gyorsinterjú az FN24-en

Hol tart az új platform?

Megalakult, tizenegy fővel, most úgy száz tagnál járunk.

Ebből frakciótag?

Nyolc fő.

Pont amennyien Schiffer ellen szavaztak a frakcióvezető-választás első körében.

Pont.

Mit lehet kihozni egy ilyen 8/7-es pártból?

Meg kell tanulnunk kompromisszumokat kötni, olyanokat, amelyek segítik alapvető céljaink megvalósítását.

Vagyis bármennyire prüszköltek is a platformisták, mégiscsak kellett adni evőeszközt Schiffer séf kezébe.

Hétfőre úgy láttuk, ahhoz hogy tovább menjen a párt, meg kell választani frakcióvezetőnek Schiffer Andrást. Ugyanakkor elértük, hogy a platform is képviseletet kapott a vezetésben.

Egyik képviselőtársuk szerint Schiffert vérig sértették azzal, hogy a kongresszusi döntés ellenére csupán a harmadik körben választották a képviselőcsoport élére.

Politikai alakulat vagyunk, nem pszichoterápiás közösség. Természetes, hogy egy pártban folyamatosan adódnak politikai véleménykülönbségek. Aki ezekből személyes ügyet csinál, rosszul teszi.

Ön is személyes, de legalábbis személyi kérdést kreált abból, hogy a kongresszusuk leszavazta a Bajnaiékkel való együttműködési javaslatot: lemondott a frakcióvezetői posztról.

Az szimpla politikai döntés volt.

Kicsit mintha túlreagálta volna.

Egyáltalán nem reagáltam túl. Olyan stratégiát választott magának a párt, amivel nem értek egyet. A vezetőnek azonosulnia kell a párt stratégiájával, ha nem képes rá, más kell a helyére.

Igazából mit jelent a kongresszusi döntés?

Sokféleképpen értelmezhető. Platformunknak egyebek mellett az is célja, hogy tisztázzuk, mi is ez a döntés.

Jesszus, még önnek sem világos?

Nem egyértelmű. Nekem az ellenzéki együttműködéstől való erőteljes elhatárolódást jött le belőle.

Olyan létezik, hogy önnek más jön le, mint Schifferéknek? Elvileg ugyanazt a nyelvet beszélik.

Igen, ugyanazt a nyelvet beszéljük. Meglátjuk, mit lehet ebből kihozni. A döntés, úgy vélem, nagyjából kizárja a szerintem értelmes kimeneteleket. Azt persze formálisan nem tiltja, hogy beszélgessünk más ellenzéki erőkkel, köztük az Együtt 2014-gyel. De én azokat a tárgyalásokat szeretem, ahol van miről érdemben egyeztetni.

Azzal egyetért, hogy az LMP dolga volna kihúzni a „szocik seggéből” az Együtt 2014-et? Feltéve, de nem megengedve, hogy ott tartózkodnak Bajnaiék.

Valóban az LMP egyik szerepe lehetett volna középre pozícionálni az Együtt 2014-et, ezzel lehetővé tenni, hogy a Fideszről leváló, de a szocialistákra szavazni nem kívánó választókat is képes legyen megszólítani a demokratikus tömb. Most, hogy az LMP erre nem hajlandó, erősödött az MSZP tárgyalási pozíciója az Együtt 2014-gyel szemben.

Vagyis csúszik befele az E14 a rettenetesbe?

Kongresszusi döntésünk kétségtelenül közelebb tolta a szervezetet az MSZP-hez.

Platformtársa, Karácsony Gergely azt mondta, „jobban utálom a szocikat, mint a Fideszt”. Ön melyik brigádot utálja jobban?

Én egyiküket sem utálom. Ezzel együtt a mai magyar demokráciára nagyobb veszélynek tartom a Fideszt, mint az MSZP-t.

Nini, platformon belüli alplatform sejlik föl.

Nincs semmiféle alplatform, de az LMP nem hadsereg, ahol mindenkinek ugyanazt kell gondolnia.

„Azért támogattam az együttműködést az Együtt 2014-gyel, hogy ne Bajnai Gordon legyen a miniszterelnök” – ezt is Karácsony Gergely mondta keleten. Ön egyetért azzal, hogy egy Bajnait kormányfőnek jelölő szövetségben nincs helye az LMP-nek?

Már a kongresszus előtt is azt mondtam, hogy a miniszterelnök személyéről a tárgyalási folyamat végén szokás dönteni.

Karácsony kimondta: Bajnait nem.

Természetes, ha egy politikus megpróbál különböző forgatókönyveket felvázolni. Én is el tudok képzelni a középre pozícionálást jobban támogató miniszterelnököt, mint Bajnai Gordon.

Karácsony Gergellyel és Schiffer Andrással készített interjúkkal együtt itt olvasható.

Ki fizeti Orbán Viktor atom-álmait?

A kép illusztráció

Azonali kérdésem ma a parlamentben.

"A kormány kész tényként kezeli a Paksi Atomerőmű bővítését: bár eddig csak egy elvi jóváhagyás született az előkészületekről, még az idén ki szeretnék írni a tendert a beruházásra. A sietséget semmi sem indokolja, hiszen a jelenlegi blokkok a 2030-as évek közepéig üzemelni fognak. A tervezett új reaktorok üzembehelyezése a régi blokkok élettartamának lejárta előtt következne be, és egyszerre hat reaktorblokk termelné az energiát. Ennyi áramra az országnak nincs szüksége, és kimondottan káros lesz, ha a villamos energia 70%-át atomerőműből nyerjük: ez az Európában szinte példátlanul magas részarány akadályozni fogja a megújuló energia hálózati integrációját, és önmagában is rendszerirányítási problémák forrása lesz.

A beruházás tőkeszükséglete a tavalyi 2000 milliárdról mára 4000 milliárdra inflálódott, ami az ország gazdasági össztermékének 10 százaléka. Most, amikor a GDP ismét csökkent, és a kormány egy hónap alatt a harmadik megszorító csomagját nyújtja be, kérdés, hogy miből lesz erre forrás. Kölcsönhöz csak magas kamatfelárral juthatnánk, egy 4000 milliárdos hitel éves kamatterhe meghaladja Paks összbevételét. Ma Európában csak Francia- és Finnországban épül atomerőmű, mindkét helyen többéves csúszással. Magyarország - ahogy a Margit-híd példája mutatja - még egy egyszerű hídfelújítást sem tud jelentős idő- és költségtúllépés nélkül befejezni. Egy reaktorépítés esetében egy egyéves késés akár a beruházás értékének 20%-át is felemésztheti.

Amikor az ország épp a jövőjét éli fel, és a környezetvédelemtől az oktatáson át az egészségügyig mindenhol zajlik a forráscsökkentés, honnan fog a kormány még pénzt elvonni? Ki és miből fogja fogja kifizetni Orbán Viktor atomálmait?"

Fónagy válaszának lényege: kell Paks, egy csomó épül máshol is (Kínában - a szerk.), nem tudjuk még, hogy miből finanszírozzuk (sőt, Kovács Pál államtitkár legutóbb azt sem tudta megmondani, hogy mennyibe fog kerülni - a szerk.), de a tendert azért kiírjuk, aztán majd erre is választ találunk. Még a mongúzok és a kobrák is felbukkantak a válaszában, ezt még értelmezzük.

Egy bukott költségvetésről

Mai napirend előtti felszólalásom:

Tisztelt képviselőtársaim!

A 2013-as költségvetés megalkotásának ötödik hónapjába lépve ismét fel kell hívni a figyelmüket arra, hogy ez a költségvetés megbukott.

Megbukott, mert kapkodva, egy álomvilágból, kontármunkával készült. Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy számos tervezett bevételnek nincs realitása, a kiadási oldal tele van pazarló és felesleges tételekkel, miközben a munkahelyvédelmi akciótervnek nincs fedezete.

Megbukott, mert egy ostoba ideológiára épült. Nem fogadható el, hogy a gyengék terheit növeljék, az erőseket jutalmazzák, és nem fogadható el a közösségi szolgáltatások, ellátások brutális leépítése. Ez a költségvetés a megszorítások költségvetése, a leszakadás, a kilátástalanság és az önzés költségvetése. Egy buta neoliberális költségvetés, unortodox szósszal nyakon öntve.

 Önök júliusban elégedetten dőltek hátra, de aztán valami mégis belopózott a valóságból és Matolcsy úr október elején előállt egy 397 milliárdos megszorítással. Nem volt rossz érzés, Hölgyeim és Uraim, hogy miután égre-földre esküdöztek, hogy ez a költségvetés rendben van, akkor már október elején a gazdasági miniszter azt mondja, hogy 397 milliárd hiányzik? És az milyen érzés volt, tisztelt Hölgyeim és Uraim, amikor újabb 10 nap elteltével miniszterük azzal állt elő, hogy ezen felül kell még 367 milliárd?! Önöknek nem fájt? A lakosságnak és a vállalkozóknak, higgyék el, nagyon is fájdalmasak ezek a megszorítások.

Mit tartalmaz a legújabb csomag?

A banki különadót félig sem vezetik ki. Ez főképp a hiteltelenséget erősíti, ha ez az Orbán-kormány kapcsán egyáltalán még lehetséges.

Matolcsy úr csavart egyet a csekkadóprésen, ha az egy ezrelék bejön, akkor miért ne kettő?!. Hogy több ezer forint lesz, amit egy átlagfizetésből élő család havonta fizetni fog? Ez Önöknek nem fáj, ez Önöket nem érdekli!

Csökken az iparűzési adóból levonható költséghányad. Újabb vállalatok mehetnek tönkre és munkahelyek szűnhetnek meg? Kapnak majd árokszéli közmunkát, örüljenek, hogy egyáltalán dolgozhatnak! Önöknek nem fáj!

Akinek megmarad a munkahelye, az dolgozzon kevesebbért, hiszen jövőre nem fog kapni Erzsébet–utalványt sem, hála a megemelt adónak. Ez se Önöknek fáj, akkor meg kit érdekel, ugye?

A közműadó a következő bravúros ötlet. Hogy nincsenek pontos nyilvántartások? Hogy az adóalanyok önkormányzati tulajdonban lévő közművek? Nem baj, majd csak lesz valahogy! Ha másképpen nem, akkor növekszik a víz- és csatornadíj, a villany- és a telefonszámla – de ez sem Önöknek fáj.

 A számok nagy része persze most is blöff. Kovács Árpád 453 milliárd forintos egyenlegjavító hatást mond, miközben az NGM 764 milliárdról beszél. Ja, hogy a fele sem igaz, miniszter úr? És Orbán Viktor még csodálkozik, amikor Brüsszelben gyanakvóan néznek rá…

 Mi a mi ajánlatunk a megszorítások helyett? Az LMP megfogalmazta saját költségvetési javaslatát, amely kiutat mutat a jelenlegi válságból.

 Először is valódi munkahelyteremtésre van szükség. Erre mi 383 milliárd forintot fordítanánk. 200 milliárdból épületenergetikai beruházásokat támogatva javítanánk a foglalkoztatást, és támogatnánk a vállalatok energiahatékonysági beruházásait. 67 milliárdból a vidéki közösségek számára biztosítanánk forrást gazdaságfejlesztési programok megvalósításához.

Másodszor, kiemelten fontos a tudás növelése. Javaslatunk egyik fő eleme az oktatás 310 milliárdos fejlesztése. A legkisebbeket ellátó intézmények támogatását 20 milliárd forinttal növelnénk, 45 milliárdot fektetnénk a közoktatásba, 40 milliárdot a szakképzésbe és felnőttoktatásba, 30 milliárddal adnánk többet a felsőoktatásnak.

Harmadszor, ennek az országnak egészséges emberekre és tiszta, élhető környezetre van szükség. Ezekre a területekre 242 milliárd forintos pluszt szánunk. 110 milliárdos azonnali juttatás lehetővé tenné az egészségügy fejlesztését és megállítaná az orvos-elvándorlást. 30 milliárd forinttal növelnénk a szűrővizsgálatokra és védőoltásokra jutó pénzt. Jelentős forrásokat fordítanánk a környezetvédelemre, javítandó a természeti környezet állapotát.

Ezek azok a lépések, amelyekkel elindulhatunk egy jobb, igazságosabb, élhetőbb Magyarország felé. Erre van szükség ahhoz, hogy Magyarország talpra álljon, nem pedig újabb és újabb észnélküli megszorításokra!

"Ismerjük fel, hogy ez az ország a miénk" - az október 23-án, Hajdúszoboszlón elmondott beszédem

(fotók: Dede Tamás)

Tisztelt Polgármester Úr,  Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő hajdúszoboszlói polgárok!

 Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a meghívásért. Megtiszteltetés, hogy itt lehetek, és együtt ünnepelhetek Önökkel. Köszönöm a meghívásban megelőlegezett bizalmat és jóindulatot – hiszen én a magyar országgyűlés egyik frakcióját képviselem, vagyis hangsúlyozottan csak egy részét a Magyarország polgárai által alkotott egész közösségnek. Az ünnepen azonban háttérbe szorulnak azok a dolgok, amelyekben esetleg vitánk van egymással, és azoknak a közös értékeknek kell a figyelmünk középpontjába kerülniük, amelyek a demokratikus politikai közösség sokféle világnézetű és politikai ízlésű tagját összekötik egymással.

Az ünnep arra való, hogy ezeket a közös, erkölcsi természetű alapokat időről időre megerősítsük. Az ünnep a leggyakrabban a közösség történetének egy nagy jelentőségű, sokszor drámai pillanatához kötődik, egy olyan pillanathoz, amikor a jó és a rossz közötti választásnak hatalmas tétje volt, és a jó melletti kiálláshoz nagy áldozatot kellett vállalni. Azzal, hogy a közösség történetének ezeket az eseményeit újra és újra megünnepeljük, újra és újra letesszük a garast azok mellett az értékek mellett, amelyek a közösségünk alapját alkotják.

Az 56 évvel ezelőtti magyar forradalomban, ahogy azt Bibó István több helyen hangsúlyozza, Magyarország népe egy erkölcsileg végképp ellehetetlenült hatalom ellen kelt fel. Minél kisebb egy hatalom erkölcsi hitele, annál jobban rászorul az erőszakra. Egy erkölcsileg végletesen ellehetetlenült hatalom csak a legteljesebb elnyomás útján maradhat fenn. 1948 és 53 között Magyarországon a totális elnyomás államszervezete épült ki, amely nemcsak a különböző politikai vélemények közötti nyilvános vitát és versenyt szüntette meg, hanem mindent elvett az ország polgáraitól az elemi jogbiztonságtól az élelemig, folyamatosan a létükben fenyegetve őket. A deportálások és koncepciós perek egyértelművé tették, hogy a rendszer bárkit, bármilyen indokkal szétzúzhat, senki nincs biztonságban.

Az emberi lélek azonban nem viseli el tartósan az erkölcsi megaláztatást. Kicsi reménnyel, erőforrások híján, a fizikai létezését kockára téve is felkel az erkölcsi lénye elleni elnyomás ellen. Ez a forradalom legfontosabb üzenete, és a legfontosabb tanulsága mindenki számára, aki azt gondolja, hogy az ember erkölcsi lényén hosszú időn át erőszakot tehet.

 Az erkölcsileg ellehetetlenült elnyomó szinte törvényszerűen az értelmes, őszinte beszéd megsemmisítésére törekszik, mert ez a legveszélyesebb ellensége. Az őszinte, tiszta beszédben ugyanis a lélek újra és újra lélegzethez jut,.

Megragadó, ahogy a forradalomnak először programot adó diákmozgalom, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége első kiáltványaiban ezt megfogalmazza. Az október 16-án a szegedi egyetemek és főiskolák hallgatóihoz írt felhívásukban azt írják: „Célunk a gondolat szabadsága, a Sztálin és Rákosi által ránk kényszerített szellemi iga legyőzése.” Hat nappal később a forradalom előestéjén, Budapesten tartott országos diákgyűlés pedig így fogalmazta meg ugyanezt: „A szövetség célja, hogy az egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúság …, ne közönyös, passzív tömeg … legyen, … ne riadjon vissza az igaz szó kimondásától.”

Nincs semmi a világon, ami ennél veszélyesebb lenne a zsarnokságra. A mindenkori zsarnok ezért igyekszik az ellenőrzése alá hajtani a társadalmi kommunikáció lehetőleg összes fórumát, és miután ezt megtette, a nyilvánosság igába hajtott eszközeinek a segítségével egy hazug valóságot teremteni, abban a reményben, hogy ezzel kiszoríthatja az igazságot a nyilvánosság tereiből, és rendszere kedvezményezettjei számára megteremtheti az erkölcsi önigazolás lehetőségét.

Ne legyen kétségünk tehát afelől, hogy ahol a társadalmi kommunikáció és a szellem feletti politikai irányítás megszerzésére irányuló kísérletet látunk, ott mindig valamiféle zsarnokság menekül az igazság elől.

 Végül harmadikként annak a jelentőségét szeretném kiemelni, hogy amikor az erkölcsi lényünket fenyegető elnyomás tűrhetetlenné válik, legyen erőnk ahhoz, hogy minden fontos vitánk ellenére megtaláljuk a közös alapokat.

Ebben legyen példa számunkra az a bölcsesség, amivel 1956 forradalmárai keresték azt az utat, ami kompromisszumokkal ugyan, de elfogadható lehetett volna a forradalom utáni független Magyarország kibontakozásában érdekelt partnerek mindegyikének. Az egyetemi ifjúság Szegeden fogalmazott 16 pontos követeléslistája, noha bátor és határozott program volt, eleve hordozta magában a kompromisszumkeresés szándékát. Miközben a program letette a voksát a többpártrendszer, a politikai szabadságjogok biztosítása és intézményes garanciái és a médiaszabadság mellett, a kommunista párt reformszárnyát vezető Nagy Imre kormányalakítását követelte.

Emlékezzünk arra, hogy Nagy Imre második miniszterelnöki megbízását követően néhány nappal új, négypárti koalíciós kormányt alakított, amelybe miniszterelnök-helyettesként meghívta többek között a korábban nyolc évig házi őrizetben tartott korábbi kisgazda miniszterelnököt és államfőt, Tildy Zoltánt, államminiszterként a korábban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt szociáldemokrata Kéthly Annát, és a Petőfi Párt néven újraalapított Nemzeti Parasztpárt korábban szintén meghurcolt jogtudós-filozófusát, Bibó Istvánt.

Emlékezzünk rá, hogy a forradalom programadó vezéregyéniségei mindvégig törekedtek arra, hogy olyan utat jelöljenek ki az ország számára, amely megérti és integrálja a korszak meghatározó, őszinte és méltányolható erkölcsi törekvéseit. Olyan utat kerestek, amely egyfelől garanciát ad a szabadságjogok érvényesítésére és a valódi többpárti demokráciára, másfelől pedig arra is, hogy Magyarország kitart a kizsákmányolás-mentes társadalom megvalósításának gazdasági-társadalmi programja mellett.

És idézzük fel, hogy a szovjet invázió ellen a végsőkig harcoló Tűzoltó utcai csoport vezetője, a kádári megtorlás alatt később kivégzett, egyébként auschwitzi túlélő Angyal István, november hetedikén, az oroszországi forradalom évfordulóján a csoport által ellenőrzött házakra a magyar zászló mellé a vörös zászlót is kitűzette, így üzenve a szovjet katonáknak, hogy megszállóként a valódi munkásforradalom ellen harcolnak.

Két irányba volt zárt a forradalom gerincét adó közösség: a sztálinista-rákosista rezsim fennmaradását kívánók, illetve a Horthy-rendszer restaurálását zászlajukra tűző csoportok felé.

 Tisztelt Ünneplő Közönség!

 Egy ünnepi szónoknak illik tartózkodnia attól, hogy az ünnepet megpróbálja az aktuálpolitika szempontjából értelmezni. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az ünnep megünneplésének akkor van igazán értelme, ha az az erkölcsi világosság, amit az ünnep felmutat, inspirációként és iránymutatásként tud szolgálni a mai sorskérdések megoldásához. Különösen igaz ez olyan időkben, amikor a közösség bajban van.

Magyarország ma súlyos bajban van. A baj nemcsak az, hogy 2007 óta nem tudunk kilábalni a gazdasági válságból, nemcsak az, hogy miféle kormányzás és törvénykezés folyik ma az országban, és nemcsak az, hogy a megelőző ciklusokban kormányzó elit is méltán veszítette el az állampolgárok bizalmát. A baj a demokrácia erkölcsi alapjait érinti.

A demokráciának sajátos erkölcsi rendeltetése van. Az a rendeltetése, hogy az emberi együttélés olyan rendjét valósítsa meg, amelyben nincsenek urak és nincsenek alávetettek, amelyben, ha akarunk, mindannyian beleszólhatunk a közös ügyek intézésébe, mégpedig egyenlő felekként. A demokrácia rendeltetéséhez tartozik az is, hogy az egyenlők közösségének önrendelkezésében megvalósuljon a közjó, az életlehetőségek elosztásában méltányosság érvényesüljön.

Ehhez képest Magyarországot a demokrácia bő két évtizede után súlyos igazságtalanságok és kudarcok szabdalják. A rendszerváltást követő átalakulási válságban elveszített több mint egymillió munkahelyet azóta sem sikerült visszaszerezni, A rendszerváltás után a fejlett világ egyik legigazságtalanabb oktatási rendszerét hoztuk létre, amely más országokkal összevetve sokkal kevésbé alkalmas a tanulók otthonról hozott hátrányainak leküzdésére, így ontja magából azokat a fiatalokat, akik a foglalkoztatáshoz szükséges legalapvetőbb készségekkel sem rendelkeznek. Az idősebb korosztályok életét a tragikus népegészségügyi állapotok nehezítik. Eközben a rossz kormányzás következtében menetrendszerűen érkező költségvetési megszorítások alkalmával rendre az oktatás és az egészségügy húzza a rövidebbet. A politika kudarcainak közvetlen következménye a gazdasági pangás, a hazai kis- és közepes vállalatok perspektívátlan fuldoklása az adóterhek szorításában, végeredményben pedig a tartós és egyre tömegesebb szegénység, köztük egyre nagyobb számban a gyerekeké – egyszóval a társadalom szétesése.

Eközben a politikai és a gazdasági elit számukra gyümölcsöző, másokat kisemmiző együttműködése töretlenül zakatol tovább. Egy olyan társadalomban, amit egyre növekvő és egyre inkább igazolhatatlan egyenlőtlenségek feszítenek, amelyekkel szemben a politika meglehetősen közömbös, minden olyan tapasztalat, amely arról szól, hogy a demokratikusan megválasztott vezetők egyéni gyarapodásuk érdekében kiárusítják a közjót, nagyon erősen hitelteleníti a demokráciát. A demokrácia szempontjából nem kevésbé romboló a gazdasági szereplők és a pártok közti intézményes összefonódás, aminek a párt- és kampányfinanszírozás a legfontosabb terepe.

A legnagyobb kárt azonban az okozta, hogy az ország kormányzásában kudarcot kudarcra halmozó és egyre rosszabb erőkből álló pártpolitikai elit sikeresen szakította két táborra a demokratikus közösséget, és állította úgy szembe egymással a közösség két felét, hogy a szembenálláshoz képest minden másnak a jelentősége eltörpüljön. A táborok közötti szembenállás nemcsak azt akadályozza meg, hogy a jó kormányzást mindkét tábor a saját politikusain is számon kérje. A legutóbbi és a jelenlegi ciklusban azt látjuk, hogy a baloldali-liberális, illetve a jobboldali véleményformálók többsége a legalapvetőbb demokratikus normák megsértését sem kéri számon a saját tábora által állított kormányzaton. Ahogy 2006-ban a híres Gyurcsány-beszédet, majd az október huszonharmadikai rendőri intézkedések során elkövetett durva törvénysértések nyilvánvaló botrányát magyarázta a baloldali véleményformálók többsége, úgy magyarázzák most jobboldali politológusok és társadalomkutatók a magyarázhatatlant: azt, hogy a mostani kormány puszta hatalmi érdekből romba döntötte az alkotmányosság kultúráját és a köztársaság közjogi rendszerét.

Mit tegyünk hát, hogy ebből a bajból kilábaljunk?

Az én válaszom erre az, hogy mindenekelőtt ismerjük fel, hogy ez az ország a miénk. Bármennyi csalódást is okozott a demokrácia, ennek a csalódásnak nem az az orvossága, hogy visszahúzódunk a közéletben való részvételtől, hanem az, ha birtokba vesszük, visszafoglaljuk a demokrácia még működő intézményeit. A politikai rendszer minősége nem egy tőlünk független adottság, mint a domborzati viszonyok vagy az időjárás. Rajtunk is múlik, mindannyiunkon. Az a mostani súlyos válság, amibe a demokrácia első húsz évének kudarcai vezettek, egy csendes, békés, de szívós és kitartó forradalom elkezdésére kell, hogy ösztönözzön bennünket, amelyben ennek az országnak a polgárai részt követelnek maguknak az ország irányításában, és ahol a civil társadalom a korábbiaknál sokkal erősebb ellenőrzés alá vonják a politikai elitet. Ebben kell, hogy példa legyen számunkra az, ahogy 56 évvel ezelőtt a politikai cselekvés minden lehetőségétől látszólag megfosztott, hosszú ideje módszeresen megfélemlített és anyagilag is megnyomorított diákok, gyári munkások, parasztok és félreállított értelmiségiek rengeteg személyes kockázatot és áldozatot vállalva felkeltek, hogy a maguk kezébe vegyék az ország sorsát.

A második tézisem, hogy ez csak akkor sikerülhet, ha nemet mondunk arra, hogy a politika végletesen szembeállítson minket egymással. Ma Magyarországon politikai képviselet nélkül vannak azok a konzervatív polgárok, akiknek fontos az alkotmányos demokrácia politikai kultúrája és az európai polgári konzervatív értékrend, mert a jelenlegi kínálatban csak olyan jobboldali pártok vannak, amelyek ezeket az értékeket semmibe veszik és lábbal tiporják. Ugyanígy megoldatlan azoknak a baloldali polgároknak a politikai képviselete, akik úgy szeretnének a kizsákmányolás, az igazolhatatlan egyenlőtlenségek és a társadalmi kirekesztés ellen fellépni, hogy a jelenlegi embertipró rezsimmel való szembenállásuk ne jelentse egyben a baloldali értékekkel azóta is rendszeresen szembeforduló  egykori  utódpárt melletti kényszerű kiállást, a jelenlegi rezsimig vezető út tanulságainak szőnyeg alá söprését. A politikai véleményeknek az alkotmányos jobboldaltól az új baloldalig terjedő skáláján az ország polgárainak ma szövetségeként kell egymásra tekinteniük, és együtt kell megtalálniuk a jelenlegi mélypontról való elmozdulás, a kibontakozás útját.

Meggyőződésem szerint nem lehet kérdés, hogy a centrális erőtérben testet öltő új egypártrendszert és az általa folytatott emberellenes politikát meg kell szüntetni, mégpedig minél hamarabb. Ez azonban önmagában nem segít rajtunk, ha az új egypártrendszerből a régi kétpártrendszer helyreállítása felé lépünk ki, és újratermeljük azt az elkeseredett és mindent felülíró szembenállást, ami az országunkat romba döntötte. A demokrácia alkotmányos rendjének és erkölcsi hitelének helyreállítása nem jöhet el az egyik politikai oldalnak a másik felett aratott győzelme útján. A kibontakozás csak a különböző politikai nézeteket valló, de az alkotmányosság és a demokrácia erkölcsi megújítása iránt egyaránt elkötelezett, egymással kompromisszumot kötni, az egyetértést keresni kész polgárainak az együttműködése révén lehetséges. Ebben legyen példa számunkra az a kompromisszumkeresés, kölcsönös megértésre és méltányosságra, sőt megbocsájtásra való nyitottság, ahogy az 1956-os forradalom vezéralakjai a forradalom győzelme utáni kibontakozás útját keresték.

Köszönöm, hogy meghallgattak.