A miniszter és a fondorlatos honatya - mesék Abszurdisztánból
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, annak egy minisztere, és annak egy vezető beosztottja. Történt egyszer, hogy erről a vezető beosztottról pletykák kaptak lábra. Hogy az ország törvényeivel ellentétesen vezeti a hivatalát. Hogy furcsa dolgok történnek nála, röpülnek az alkalmazottak, a félelem légköre uralkodik a hivatalban. Hogy szakmailag nehezen magyarázható döntések kedveznek az egyik ügyfélnek, és kaszálják el a másikat, hogy sorra veszíti a pereket a megkárosítottakkal szemben. Hogy ez a vezető beosztott nem dolgozik jól, és inkább árt, minthogy használna azon a területen, amelynek egyik legfőbb tisztviselője.
No, ha így, hát így - gondolta a miniszter -, eb aki bánja, jó emberünk ez nekünk, egy szűrön heverésztünk, egy tálból cseresznyéztünk eddig is, eztán is. Egészen addig, amíg az egyik fondorlatos ellenzéki honatya meg nem kérdezte őt minderről, és nem csak hogy megkérdezte, de ármánykodásaiban odáig ment, hogy írásban. Kérdezte, hogy tud-e minderről a miniszter, és mit gondol róla, fog-e valami tenni az ország üdve érdekében. Erre bizony válaszolni kellett. Válaszolt is a miniszter, hogy ne ármánykodjon a fondorlatos ellenzéki honatya, jó embere ez a vezető beosztottja neki, nincs ott semmi hiba, minden az ország üdve érdekében történik. Ha meg ezt meg azt sejt a honatya a hivatalnál, akkor Pityke őrmester-é a jóravaló miniszter, hogy nyomozgasson szeretve tisztelt beosztottja éránt, vagy nem Pityke őrmester? Naná, hogy nem, úgyhogy őt ezzel ne abajgassa, ha már zabszem van az alfelében, nyomozgasson ő maga, vagy a barnabi felügyelő a tévéből, és ha találnak valamit, jelentsék, ahol akarják.
Törte a fejét az ellenzéki honatya nagy fondorlatosságában, és arra jutott, hogy ha a miniszternek édesmindegy, hogy mi folyik a hivatalban, akkor nyomoz ő egy kicsinyég, meg megkéri azokat, akik nála hatékonyabban vizsgálódhatnak, hogy nézzenek körül a hivatal háza táján. Elfutott ide meg oda, írta a beadványokat. Azok, akiket megkért, el is kezdtek vizsgálódni. Az egyik megállapította, hogy bizony, az áldott jó hivatal folytatólagosan sérti az ország törvényeit. A másik úgy vélte, alapos a gyanúja annak, hogy a hivatal tevékenysége az ország alaptörvényébe ütközik.
Nagy alattomosságában a fondorlatos ellenzéki honatya erre ismét írásban kérdezte a minisztert, hogy ha már így, akkor most már tesz-e valamit? Ő meg a többi erre rendelt szervezet nekiálltak annak a munkának, aminek egyes, ortodoxiájukba hanyatló országokban a miniszter szokott, utánajártak a híreszteléseknek, és vizsgálták őket. És annyi már eddig is látszik, hogy a híresztelések nem alaptalanok. Hogy van bizony bibi a nagytiszteletű hivatalnál. A miniszternek sem kellett több, válaszolt legott. És az ő nagy szívénél semmi sem nagyobb, hát válaszában alaposan megdicsérte a fondorlatos ellenzéki honatyát. Hogy milyen jól végezte a munkáját, hogy minderre fényt derített. Maga is épp ezt javasolta neki. És hogy mily jó, hogy a többi szervezet és ilyen jól dolgozik, és megtették ami tőlük telik. Ő maga nagy érdeklődéssel figyeli mindezt.
A fondorlatos ellenzéki honatya meg csak vakargatta a fejét, hogy ha a miniszter szerint is ilyen jól el tudja a többi szervezettel karöltve végezni azt a munkát, amit egyes, ortodoxiájukba hanyatló országokban a miniszter szokott, akkor mi szükség magára a miniszterre? Akkor nem lenne-e olcsóbb egy oldal szalonnát beállítani élivel a miniszteri bársonyszékbe, és azt időnkint kicserélni, ha avasodni kezdene. Az a sertéságazatnak is milyen jót tenne, marketingileg. Az adófizetők meg az így megspórolt pénzt odaadhatnák az egyéb szervezeteknek, amelyek a miniszter munkáját elvégzik.
A vezető beosztott hivatalánál meg minden ment tovább, ahogy addig.
Ha ez az ország nem csak a mesében létezett volna, az én mesém is tovább tartott volna.De mindez a mese birodalma, a valóságban ilyen nincs. Hát hogy lehetne a valóságban, kedves gyerekek, annyira fondorlatos ellenzéki honatya, aki ármánykodásában idáig elmenne?!
Újra szivárog a fukusimai atomerőmű
Sokadszorra derül ki, hogy a fukusimai katasztrófa mérete, súlyossága és időbeli hatása lényegesen nagyobb annál, amit a szakértők és a politikusok folyamatosan állítanak: ezúttal több mint háromszáz tonna erősen sugárszennyezett víz folyt el az erőműnél, és ismét olyan szükséghelyzet alakult ki, amelyet az üzemeltető cég nem tud kezelni. Az eset (magyar szempontból is fontos) tanulsága, hogy a nukleáris balesetek még a legfegyelmezettebb és leggazdagabb országok közé tartozó Japánban is megoldhatatlan társadalmi-gazdasági problémákat jelentenek.
Sajtóhírek szerint sokkal súlyosabb a gond a fukusimai erőműnél, mint a japán illetékesek korábban vélték. Az atomerőműveket felügyelő hatóság (NRA) szerdán felfelé módosította a besorolást a nukleáris balesetek nemzetközi skáláján, miután az üzemeltető cég, a TEPCO előző nap bejelentette: több mint háromszáz tonna, erősen sugárszennyezett víz folyt el. Immár 3-as fokozatúnak minősítik a balesetet (ez ugyanaz a szint, mint a 2003-as, szintén súlyos és részleteiben máig ki nem vizsgált paksi üzemzavaré), ami ráadásul már a sokadik, szennyezéssel járó havária a 2011-es fukusimai katasztrófa óta.
Magyarországnak - ahogyan a PM már többször rámutatott - sem független nukleáris hatósága, sem a sugárzó szennyezések kijutását időben észlelő és a közvélemény azonnali informálását garantáló biztonsági rendszere nincs. Ehelyett a titkolózás, a közérdekű információk - akár törvényszegésig elmenő - rendszerszintű visszatartása, a témát illető nyilvános vita teljes mellőzése jellemző. Így nálunk a hasonló balesetek megismétlődésének és "félrekezelésének" is sokkal nagyobb az esélye, hisz sikerrel küszöbölik ki a rendszerből a nyilvános ellenőrzést. A nukleáris biztonság szintjét elsősorban nem a földrengésveszély, hanem sokkal inkább a politikai kultúra és a hatósági autonómia határozza meg - már csak ezért is elgondolkodtató, hogy idehaza érdemes-e további évtizedekkel meghosszabbítani az elaggott paksi erőmű élettartamát, illetve újabb orosz reaktorokat építeni melléjük.
· 1 trackback
Ciánkatasztrófa újratöltve?
Semmit sem tanultak, és mindent elfelejtettek: így dolgozta fel az Orbán-kabinet a 2000-es ciánkatasztrófa tanulságát. A nagybányai szennyezés helyszínén hamarosan újra aranykitermelés indulhat, a magyar kormány hallgatása mellett. Írásbeli kérdést nyújtottam be Fazekas miniszternek, hogy megpróbáljam felébreszteni a nyári sziesztán lévő kormánytagokat: itt az alkalom, hogy a gyakorlatban is tegyenek valamit a magyar érdekek képviseletéért.
Tiszai ciánszennyezés, 2000
Akár hónapokon belül megkezdődhet a termelés a Magyarország és a térség egyik legnagyobb környezeti katasztrófáját okozó, korszerűtlen és környezetszennyező ciános technológiával üzemelő nagybányai aranybányában. Ez a fejlemény különösen érzékenyen érintheti az Orbán-kabinetet, hiszen Orbán Viktor első kormányfősége idején történt a tragikus ciánszennyezés, amelyekért a máig hiába vár kártérítést Magyarország.
Elemi érdekünk lenne, hogy hasonló ökológiai krízis ne történhessen a magyarországi folyók vízgyűjtőjén. Emiatt választ várok a környezetvédelemért felelős kormánytagtól: milyen lépéseket tesz a kormány a lehetséges katasztrófa megelőzése érdekében, milyen garanciákat kapunk egy újabb ciánkatasztrófa elkerülésére illetve az esetlegesen bekövetkező környezeti károk rendezésére, valamint részt vesz-e a magyar kormány a bányanyitás engedélyezési folyamatában.
A jogutód Romaltyn ma
A nemzeti érdekeket nem politikai haknikon, hanem a mindennapok munkájában, az együttműködés alkalmait kihasználva és szükség esetén konfrontációkat is felvállalva kell képviselni. Az Orbán-kormány legalább most megtehetné mindezt Nagybánya kapcsán, de úgy tűnik, semmit sem tanultak a 13 évvel ezelőtti hibákból.
· 1 trackback
Az elnök emberei
Épül a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) szakmai vezetése: Dorkota Lajos, jogász, ügyvéd, dunaújvárosi politikus, majd a Fejér Megyei Kormányhivatal vezetője, kormánymegbízott, nemrégiben foglalta el az energetikai csúcsszerv elnöki székét. Ezt követően pedig szinte ugyanezzel a lendülettel vitte át megyei kollégáját, a kormányhivatal korábbi – idén áprilisban kinevezett – főigazgatóját magával MEKH-alelnöknek. A helyi politikából érkező „szakemberek” elméletileg a magyar energetika következő hét évét határozzák majd meg az önálló és bíróságon sem megtámadható rendeletalkotási joggal rendelkező intézmény élén – a feladat meglehetősen nagynak ígérkezik, kérdés, hogy a helyi-megyei politika mennyi szakmai muníciót ad az új vezetők kezébe.
Dorkota Lajos Orbán Viktorral
A kinevezések illeszkednek abba a sorba, hogy másod-, harmad- és sokad vonalbeli fideszes politikusok miként hódítják meg a független országos szerveket. Egyben arra isrámutatnak, hogy már a látszat sem számít, hogy a szakterületet legalább hírből ismerő gárda vezessen egy-egy kiemelt intézményt. Riasztó folyamat a független felügyeleti hivatalok „elpolitizálása”; a szakmai körök eggyel-kettővel hátsóbb sorokba helyezése nem ígér sikereket a szakmai igazgatás szempontjából. (A korábbi energiahivatali elnök, Horváth Péter, bár Baji Csaba MVM-vezérhez hasonlóan a „szolnoki vonalat” erősítette, a szakértő imidzsét mégis rá lehetett húzni. A Simicska Lajos és Nyerges Zsolt cégei között az összefonódás közismert, ez a konglomerátum komoly energetikai „haderőt” termelt ki, Baji is a Nyerges-Simicska érdekkörhöz sorolt E-OS-csoporttól érkezett az MVM élére, Horváth pedig a Mol elődjénél, az OKGT-nél dolgozott, egyebek között a szolnoki kőolajkutatás területén, szakmai körökben többen a „szolnoki fiúkhoz” sorolják – ő most az MVM második vezérigazgatója lesz.)
A kortárs energetika másik meghatározó figurája, rezsiügyi megmondója Németh Szilárd, csepeli polgármester, aki már eddig is számos olyan nyilatkozatot tett le az asztalra, ami köszönőviszonyban sem volt a tényekkel, és magabiztosan tartotta magát távol szakmai alapvetésektől. A másik politikai oldalt is megjárt politikus világnézeti fordulata után a rezsicsökkentés legelkötelezettebb szóvivője lett, az más kérdés, hogy egy-egy megszólalása nem kevés „pontatlansággal” adott derűs perceket a kicsit is hozzáértő közönségnek. A szerep fényében a szereposztás is érthető lehet, a szakmaiság ilyen mértékű hiánya azonban semmiképpen. Nem sokban marad el egy másik fővárosi kerület első embere sem a képzeletbeli versenyben, Rogán Antal belvárosi polgármester ritkábban ugyan, de hasonlóan „alapos” szakmai érvek mentén értekezett arról, hogy mekkora pénzeket kaszáltak az energiacégek. Persze mire lehet számítani, ha az illetékes tárcavezető a Magyar Nemzetnek adott interjúban már régen beszállt a rezsidemagógia-harcba. A számok nem számítanak.
Pedig az új energiahivatal, amelyet ez a gárda megszáll, az Orbán-kormány egyik legsúlyosabb kísérlete arra, hogy szükség esetén a „kormány nélküli kormányzás” megvalósíthatóvá váljon. A független intézmények politikai alapú megszállása, és ennek a megszállásnak a betonba öntése ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem elsősorban arra jó, hogy a Fidesz-kormány útjából takarítson el akadályokat. Hanem arra, hogy a Fidesz választási vereségét követően lehetetlenné tegye bárki más stabil kormányzását, és a jelenlegi kormánypárt érdekei mentén alakítsa ezeknek az intézményeknek a munkáját a jövőben is. Mire másra lehet jó egy olyan energiahivatal, amely önálló rendeletalkotási joggal van felruházva, szinte szabad keze van az energia- (és közmű)-szektor törvényi kereteken belüli szabályozásában. Amelynek kezébe van téve az ármegállapítás joga, tehát megmondhatja, hogy mennyi legyen holnaptól a gáz, a villany vagy a víz ára. Amely betekinthet a kormányzati energia- és közműpolitika valamennyi zugába, például mondjuk az orosz gázszerződésekbe, az E.On gázüzletág kivásárlásába, a Déli Áramlat vagy a paksi bővítés ügyleteibe. Amelynek döntései bíróságon megtámadhatatlanok, és a kormány nem utasíthatja. Amely gyakorlatilag teljes függetlenséggel rendelkezik, lényegében ki van vonva a mindenkori felelős, megválasztott kormány felügyelete alól. Egy olyan intézmény, amely még a hozzáértő kormánypárti energiapolitikusoknál is kiverte a biztosítékot, még ha ennek csak a parlamenti folyosókon is adtak hangot, arról lamentálva, hogy a rendszerváltáskor épp az ilyen ellenőrizhetetlen, kétes legitimációjú, közvetlen pártirányítás alatt álló állami szervek felszámolása volt a cél, nem pedig ennek az örökségnek a megerősítése. És amely intézmény eközben hét évre miniszteri fizetéssel kinevezett elnökkel, és öt, államtitkári fizetésű alelnökkel van ellátva. Akik praktikusan leválthatatlanok bármely későbbi kormány számára.
Ennek a szuperhivatalnak a vezetője lett az Orbán egyik közeli bizalmasaként emlegetett dunaújvárosi politikus Dorkota Lajos, érdemi szakmai előélet nélkül, azonban nyilvánvaló politikai küldetéssel. Az is elgondolkodtató, hogy vajon az árakat megállapító, szakmai intézkedéseket, felügyeletet ellátó MEKH kampányműhellyé degradálása a világos politikai akcionizmus mellett szakmailag merre viszi majd e stratégiai ágazatot. Félő, hogy az energiapolitika (és más közművek) irányítása végképp elszakad a minimális szakmai racionalitásoktól, és teljes egészében a napi politika áldozatává válik. Gondolom nem kell sokat részleteznem, hogy mit jelent majd a magyar energiaszektor, és végső soron a fogyasztók számára is, ha az energiapolitikai döntéseket nem a szakmai vagy társadalmi célkitűzések, hanem a politikai zsarolás szempontjai fogják meghatározni.
Hogy az MEKH ügye végképp abszurddá váljon, arról mégsem Dorkota Lajos, hanem a mellé általános alelnökké emelt Paróczai Csaba személye gondoskodik. Vele annyiban emelik a tétet, hogy láthatóan erkölcsi bizonyítván sem feltétlenül kell a jelentős intézmények bársonyszékeihez az Orbán-Simicska rendszerben. Paróczai Csaba közel 13 évvel ezelőtt a Balaton-felvidéki Nemzeti Park fenékpusztai kutatóházában egy államtitkári születésnapon bontakozott ki. Az akkor még kisgazda politikus államtitkára kérésére Somogyi Győző Herman Ottó a Kis-Balatonnál című kétszer egyméteres festményét semmisítette meg ilyen vagy olyan módon. Paróczai Csaba egy eltört borosüveget okolt vallomásában, egy tanú azonban lövéseket is hallott, „a vegyész szakértő megállapította, hogy a grillsütőre kenődött festék a képből származhat, s a kereten lövésnyomok találhatók, amelyeket olyan fegyverből lőhettek ki, amellyel dr. Paróczai Csaba is rendelkezett”. A mostani energiahivatali alelnököt jogerősen pénzbírságra és a bűnügyi költség megtérítésére kötelezte a bíróság. A kép újrakészítését aztán maga a politikus finanszírozta.
Somogyi Győző Szent György-hegy című képe. A Paróczai Csaba által szétlőtt, eltüntetett, majd újrafestetett képről nem található reprodukció (forrás: karnyujtasnyibalaton.blog.hu)
A korabeli híradás szerint első fokon kulturális javat megsemmisítő rongálás miatt – két évre felfüggesztett – egyéves szabadságvesztésre ítélte a Keszthelyi Városi Bíróság Paróczai Csabát, Skultéty Sándor néhai környezetvédelmi közigazgatási államtitkár egykori titkárságvezetőjét. Az ittas Paróczai és egy másik, az eljárás során nem azonosított személy a képet kivitte az udvarra, ahol a vádlott – engedéllyel tartott fegyverével – több lövést adott le rá. Az akciót a többi vendég ovációval fogadta. A vád szerint az ünnepség után Paróczai a festményt Budapestre vitte, ahol egy kukába dobta, majd megtérítette a kép leltári értékét, 200 ezer forintot. A KVB szerint a festmény eszmei értéke kétmillió forint volt, de a bíróság enyhítő körülménynek tekintette, hogy a felmentésért fellebbező vádlott az eljárás megindulása után megfizette a művésznek a kép újrafestését.
Mindez pusztán adalék, arra mutat rá, hogy egy „apró baklövés” ellenére a személyes urambátyám-viszonyokon keresztül bárki eljuthat a legmagasabb csúcsokra, például egy elméletileg független energiaszakmai intézmény élére, akkor is, ha soha életében nem hallott még energiatermelésről, rendszerhasználati díjakról vagy éppen elosztói engedélyesekről. Hogy az Orbán-Simicska-rendszerben a lojalitás lassan a természeti törvényeket is képes felülírni, és az első Orbán-kormány egyik botránytárcáján belül is kiemelkedőt és párját rikítót alakító botránypolitikus a második Orbán-kormány alatt kényelmes és sima karriert építhet fel. Lovak kinevezése a szenátusba talán csak a szenátus hiányában maradt el eddig. Igaz, szenátorok már vannak, és az ő karrierjük is szépen alakul.
Paksi bővítés - van az a pénz...?
Magyarország egyik legtartósabb hatású szakpolitikai döntése jelenleg a paksi atomerőmű bővítéséről szól. A magyar GDP 10 százalékára rúgó beruházás a következő 60-70 évre meghatározza az ország energetikai rendszerét, külső függéseit, biztonságpolitikai helyzetét, gazdaságfejlesztési irányait. Ehhez képest a kormányzat a bővítéssel kapcsolatos alapvető tényekről (mekkora kapacitás megépítését tendereztetnék, milyen termelési költségszintet becsülnek, hogyan fogják finanszírozni a beruházást, milyen piaci áramárral számolnak az új blokkok rendszerbe állásakor, stb.) nem tud, vagy nem akar beszámolni. A kérdésről nincs érdemi nyilvános vita sem, a kormányzat egy előkészítés elkezdéséről szóló 2009-es országgyűlési határozatra hivatkozik, amikor a konkrét tendert készül kiírni. A nyilvános vita hiányát szeretnénk megtörni Szilágyi Lászlóval, amikor cikksorozatot indítunk a két képviselői blogon a paksi bővítéssel kapcsolatos kérdésekről. A sorozat első, ezen a blogon megjelent darabja a azt vizsgálta, hogy valóban sürgős-e a döntés a bővítésről. Második, Szilágyi László blogján közzétett írásunk a „biztonságos atomenergia” mítoszának tarthatatlanságáról szólt. Mostani, harmadik epizódunk a nukleáris energia költségeiről, az új paksi erőmű finanszírozási problémáiról és az ott termelendő áram várható áráról íródott.
Több évtizednyi folyamatos emelkedés után az ezredforduló óta érezhetően, 2011-től - a fukusimai katasztrófa évétől - pedig drasztikusan csökken az atomerőművekkel termelt elektromos áram mennyisége a világban. A fordulatnak több oka van (például a cikksorozatunk előző epizódjában tárgyalt biztonsági aggályok), de egyértelmű a pénzügyi/gazdasági szempont jelentősége is: van: az alternatívák olcsóbbá válása, illetve a nukleáris energiatermelés árának szakadatlan (olykor ugrásszerű) emelkedése nyomán ma az atomerőművek számítanak a fajlagosan egyik legdrágábban felépíthető áramtermelő megoldásnak (másképp fogalmazva: üzleti alapon nem éri meg atomerőművet építeni). Ugyanakkor egy másik, Magyarország számára hasonlóan fontos érv is szól az új reaktorok létesítése ellen: a nukleáris beruházások finanszírozása - nem függetlenül az előbb említett ártrendektől, illetve a megnövekedett biztonsági kockázatoktól - mostanra teljességgel ellehetetlenült: ésszerű kamatok illetve törlesztési feltételek mellett erre a célra a tőkepiacról nem lehet pénzt szerezni.
"A paksi atomerőmű kilowattóránként 12 forintért termeli az áramot, ez a legolcsóbban előállított áram jelenleg Magyarországon" - hangzik gyakran az atomenergia melletti érvelés (avatott szakpolitikusok szájából is). A gondolatmenettel két komoly probléma van: egyrészt nem igaz (a már megtérült, vagyis amortizációs költséget – a paksi atomerőműhöz hasonlóan - nem számoló magyarországi szélerőmű-beruházások által termelt villamos energia piaci ára 8-12 forint körül van kilowattóránként, vagyis átlagosan olcsóbb, mint a paksi áram). Másrészt az említett adat a régi, élettartamuk végén járó paksi blokkokra vonatkozik, vagyis szinte nem tartalmaz amortizációt, az építési költségeket nem jelennek meg benne. A furcsa konstrukcióban, még a KGST elszámolási rendszerében épült Paks tényleges költsége sosem jelent meg az onnan származó áram árában: részben borsókonzervben lebarterezték transzferábilis rubel elszámolásban, részben az államadósságot növelte - nagymértékben hozzájárulva ahhoz, hogy Magyarország a kelet-európai államok közül a legrosszabb pénzügyi pozícióból vághatott neki a rendszerváltásnak -, miközben a mesterségesen alacsonyra vitt áramár rendszerektől függetlenül hatékony PR-eszköz volt az atomenergia népszerűsítéséhez. (A paksi atomerőmű létesítésének finanszírozási háttere, ennek hatása a magyar államháztartásra és gazdaságra máig meg nem kutatott, és egy elszánt gazdaságtörténész munkájára váró terület.) Ezt a trükköt azonban a paksi bővítésnek nevezett - ténylegesen a régi erőmű mellett egy új, nagyobb teljesítményű atomerőmű felépítését célzó - beruházásnál már nem lehet eljátszani: ahhoz, hogy erre a beruházásra bárki pénzt adjon, ki kell mutatni, hogy a befektetés (az összes költség és a várható bevételek egyenlegéből) kiszámítható időn belül megtérül. Egy ilyen kalkulációval máig adósak a paksi bővítés kormányzati és iparági támogatói. Nem is lenne könnyű dolguk: 3-4000 milliárd forintról, a magyar GDP 10-13 és az államadósság 15-18 százalékáról), a világ legdrágább metrójának számtó 4-es metróvonal árának hatszorosáról van szó.
Játsszunk egy kicsit a számokkal! Tételezzük fel, hogy akad olyan bátor tőketulajdonos, aki a végzetesen eladósodott (by Orbán Viktor), háromszorosan bóvli besorolású, nulla növekedésű, a legkorruptabb uniós tagállamok közé tartozó Magyarországnak pénzt adnak arra, hogy a létező legdrágább módon létesítsen új áramtermelő kapacitást (miközben a közvetlen környezetünkben tartós áramfelesleg van, idehaza pedig stagnál vagy csökken az áramfelhasználás). Képzeljük el továbbá, hogy a szóban forgó bank vagy banki konzorcium a magyar államkötvények 8-9 százalékos kamatával biztosítja a kölcsönt (ami kevésé valószínű, tekintve, hogy az államkötvénynek nincs pénzügyi kockázata, ugyanez viszont nem mondható el az atomerőmű-építésről. 3500 milliárd forintnyi hitellel számolva csupán az évi kamatteher (amiben még nincs is benne a tőke törlesztése) elérhetné a 300 milliárd forintot - miközben a paksi atomerőmű teljes éves bevétele 170-180 milliárd forint. (A számítás erősen közelítő természetesen, de nagyságrendileg jól mutatja a problémát, és mindenesetre nagyságrendekkel több annál a semminél, amit a minisztérium, az MVM, a Paksi Atomerőmű Zrt. és a bővítési projektcég eddig együttesen a finanszírozással és a megtérüléssel kapcsolatosan mondani tudott a parlamenti szakbizottságnak és a nyilvánosságnak.) Ahhoz, hogy az említett kamatterhet el lehessen bújtatni a villanyszámlában, legalább a duplájára kellene emelni a Paksról származó áram árát - kilowattóránként 24 forintról beszélünk, ami egyfelől nagyjából egybevág a legújabb (de azért így is több éves) kalkulációkkal arról, hogy mennyibe kerülne valójában az új paksi blokkokban termelt áram, másfelől viszont sokkal magasabb a jelenlegi termelői illetve szabadpiaci áramárnál. Ez hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti: ahhoz, hogy a paksi bővítés valaha megtérüljön, nagyon durva áramár-emelésre lenne szükség - olyan árszintre, amelynél sokkal olcsóbban lehet áramot venni a saját gázos erőműveinktől, vagy az európai árampiacról. Az új atomerőművi blokkok által termelt áram magas költségét bizonyítja az is, hogy Nagy-Britanniában, az atomenergia-pártiak egyik „bezzegországában” 1 db új atomerőmű építése van napirenden, ami bőven nem pótolja a kifutó régieket, tehát összességében itt is az atomenergia részarányának látványos csökkenésére lehet számítani – pl. a szélenergia javára. Ennek az egy darab új erőműnek a beruházója, a francia EDF jelenleg arról alkudozik a brit kormánnyal, hogy az általuk termelt villamos áramot a jelenlegi piaci ár 210, vagy 180 százalékában meghatározott garantált áron vegyék-e majd át (és hogy ez a „fix” ár milyen mértékben lehet inflációkövető - vagyis emelkedő). Ki beszél itt olcsó atomenergiáról?
Természetesen ott van a pakliban az orosz kártya is (és a kormány- illetve atompárti politikusok olykor elő is húzzák), vagyis az a lehetőség, hogy majd az oroszok megépítik nekünk az orosz technológiájú atomerőművet. Ez sem hibátlan elgondolás azonban. A magyar energiafogyasztásnak jelenleg nagyjából a 75 százaléka származik (végső soron) orosz forrásból - ezt az arányt meglehetősen egészségtelen lenne tovább növelni (ha még emlékszünk: a magyar kormánynak nemrég 500 milliárd forintot ért, hogy az oroszokat kivásárolják a MOL-ból). Ráadásul Oroszország sem ingyen építene. Deák András, a Magyar Külpolitikai Intézet elemzője szerint atomerőművek háromféle finanszírozási konstrukcióban épülnek A "fogd és vidd" (kulcsrakészen átadott) típushoz az kell, hogy a megrendelő saját maga rendelkezzen a szükséges forrásokkal - ez Magyarország esetében kizárható. Bár a pénzéhes multikat előszeretettel ostorozó kormány sokkal elnézőbb a saját pénzéhségével szemben, amikor az állami tulajdonú MVM 30 százalék körüli, többek közt a lakossági felhasználók által megfizetett profitjáról van szó, a meghirdetett további 20 százalékos rezsicsökkentés már nem fog másképp menni, mint az MVM profitjának radikális csökkentésével – ami így a beruházás finanszírozásában való érdemi részvételét lehetetleníti el (őszintén szólva, az elengedhetetlen önrész előteremtése is komoly fejfájást okozhat a bukott mobilszolgáltatótól a gázüzletágig mindenféle profilidegen, de tőkeigényes kalandba belezavart cégnek). A magyar költségvetés állapota pedig nem kecsegtet azzal, hogy innen elő lehessen varázsolni a beruházás 3000 milliárd forint körüli fedezetét.
A szállítói (beruházói) hitel esetében egyrészt 70-80 százalékos hitelfedezetet kell biztosítani (ami máig nem cáfolt hírek szerint az MVM és/vagy a gáztározói üzletág lehetne), és itt a teljes kockázatot a magyar adófizetők viselik - abban az esetben is, ha az erőmű sosem készül el (amire a közvetlen szomszédságunkban is számos példa van), vagy a többszöri menet közbeni áremelés miatt végül olyan drága lesz, hogy jobban megéri bezárni, mint működtetni (ez szintén megtörtént már néhányszor).
Végül lehet erőművet építtetni tulajdonrészért cserébe is - így csinálják például a törökök -, de ez a legkockázatosabb, és tudomásunk szerint a magyar kormány nem is ebben az irányban gondolkodik. Azzal viszont mindenki tisztában van, hogy ha a Roszatom (végső soron az orosz állam) lenne a beruházó, annak nem csak pénzügyi, hanem politikai ára is lenne. Oroszország, amely a gázszállítások révén már most is jelentős – és biztonságpolitikai kockázatokat is felvető – energetikai függésben tartja Magyarországot, egy paksi beruházással (plusz Déli Áramlattal) megspékelt MVM tulajdonrésszel kvázi szabad kezet kapna a magyar energiapolitikában. És bár – Orbán Viktor szabadságharcos elmeszüleményével ellentétben – az EU-t alapvetően más gondok kötik le, mint a Magyarországgal való foglalkozás, a keleti nyitás ábrándképének ilyen léptékű megvalósítása az EU egészének szempontjából is elég sok kockázatot hordozna ahhoz, hogy az uniónak legyen néhány szava hozzá.
Olkiluoto (Finnország): 2005 óta épül, minden határidőt és minden költségbecslést messze átléptek már
Ha a fentieket végiggondoljuk, talán nem is szorul magyarázatra, hogy miért nem helyeztek üzembe egyetlen új atomreaktort sem Európában az ezredforduló óta, ellenben miért zártak be rengeteget szerte a világban. Mára az atomerőmű-építés egyrészt a leggazdagabbak (Franciaország, Finnország) egyre kevésbé kedvelt luxusa, másrészt pedig a tőkegazdag, erősen növekedő, de a demokratikus ellenőrzéssel, hm, csínján bánó országok (Kína, Oroszország) politikai eszköze lett. Magyarország egyelőre egyik országcsoporthoz sem tartozik - talán ebből a helyzetértékelésből kellene levezetni a paksi bővítésre vonatkozó döntést.
· 1 trackback
Hecckampányból hatósági vizsgálat - Rémálom a zöldhatóságnál VIII.
Még a tavasz folyamán írásbeli kérdéssel fordultam Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszterhez az Országos Környezet- Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőségnél tapasztalt, botrányok, többek közt a véleményünk szerint jogsértő információközlési és hatósági ügyintézési gyakorlat miatt. Tünetértékű, az Orbán-kormány hivatalainak működéséről az utókor számára is hasznos tájékoztatást nyújtó válaszlevelében a miniszter a következőket írta:
"Tisztelt Képviselő úr! Politikai hecckampány helyett tegyen feljelentést az illetékes szerveknél. Amennyiben jogilag megalapozott és hatáskörömbe tartozó konkrétumokat tud a rendelkezésemre bocsátani, akkor természetesen magam is el fogok eljárni." (sic!)
Miniszter úr, van egy jó hírünk, sőt kettő is. Az írásbeli kérdés beadását követően az adatvédelmi hatóság vezetőjét is megkerestem, vizsgálatot kérve a fentiek miatt, Péterfalvi Attila pedig meglátta - válaszlevelének tanúsága szerint -, amit Fazekas Sándornak nem sikerült:
"Mivel a Főfelügyelőség sem a http://www.
Péterfalvi Attila. Szerinte a hatóság törvénysértő adatkezelési gyakorlatot folytat.
Immár tehát hivatalos dokumentum is megerősíti, hogy a Tolnainé vezette hatóság évek óta törvénysértő adatkezelési gyakorlatot folytat. Ennyi konkrétum talán elegendő ahhoz, hogy felelős miniszterként Fazekas Sándor is észrevegye végre, amit az egész ország tapasztal: a környezetvédelmi főhatóságot alkalmatlan, a jogot semmibe vevő ember vezeti.
Időközben az is kiderült, hogy megkeresésem nyomán Szabó Máté ombudsman is vizsgálatot indított az intézménynél, mivel alaposnak találta azt a gyanúnkat, hogy az OKTVF a Tolnainé irányítása alatt kialakult hatósági ügykezelési gyakorlat során fittyet hány az alaptörvény környezeti jogokat biztosító passzusaira, valamint a Magyarország által is aláírt, a környezeti információk szabad hozzáférését szolgáló Aarhusi Egyezményre.
Szabó Máté. Szerinte alapos a gyanúja annak, hogy a főfelügyelőség sérti az alaptörvényben biztosított jogokat.
Kíváncsian várjuk tehát, hogy betartja-e kissé elhamarkodottnak tűnő ígéretét Fazekas Sándor, és "el fog-e eljárni" az OKTVF eszkalálódó botrányai ügyében, levonva végre a személyi konzekvenciákat is. Hogy kicsit segítsem ebben a döntésben, írásbeli kérdés formájában emlékeztetem korábbi ígéretére, és kérdezem meg tőle, hogy akkor most fog-e végre lépni?
Fazekas Sándor. Szerinte minden rendben van.
Utolsó kommentek