Jávor Benedek
blogja

A diplomája is ál az áldoktornak - Rémálom a zöldhatóságnál X.

Sok van mi csodálatos, de az országos zöldhatóság vezetőjének diplomabotrányainál alig van csodálatosabb. Meg annál is, amilyen kitartással, tűzön-vízen át, a törvénytelenségekre is fittyet hányva, Fazekas miniszter védi ezt a botrányhős politikai kalandort.

Tolnainé Szatmári Katalin vezetése alatt törvénytelenségek sorozata tapasztalható a Főfelügyelőségnél, ahogyan azt Péterfalvi Attila, az adatvédelmi hatóság vezetője, illetve Szabó Máté ombudsman is megállapította megkereséseim alapján lefolytatott vizsgálataikban. Mindezek nyomán hiába szólítottam fel Fazekast Tolnainé eltávolítására, a múlt csütörtöki éves meghallgatása során a parlament Fenntartható fejlődés bizottságában is bagatellizálni próbálta a helyzetet. Szerinte minden rendben, a hatóság jól végzi a munkáját, ha meg vannak törvénytelenségek, akkor majd ránéz, hogy inkább ne legyenek.

Az mindenesetre immár nem kérdés, hanem faktum, hogy a főfelügyelőség törvénytelenül működik. Az kérdés ugyanakkor nyitva van, hogy egyáltalán törvényes volt-e Tolnainé kinevezése a hatóság élére? Az már korábban, az atlatszo.hu cikkéből kiderült, hogy a sokat hangoztatott doktori címe nem valós - ami nem akadályozza meg mondjuk a minisztert, hogy továbbra is doktorként címezze úton-útfélen. De vajon van-e szakirányú diplomája, ami szükséges a poszt elfoglalásához? Tolnainé sokáig a Pannon Egyetem környezetirányítási szakértő papírjára hivatkozott, erről azonban hamarosan kiderült, hogy ez egy posztgraduális képzés volt, amihez alapdiploma volt szükséges. Sokan nyomoztunk az után, mi lehetett ez az alapdiploma, mivel ismételt követelésre sem tett közzé sem a minisztérium, sem a hatóság értékelhető önéletrajzot. Végül az atlatszo.hu perre vitte a dolgot, ennek hatására végül nagy nehezen nyilvánosságra hoztak egy önéletrajzot.

Eszerint Tolnainé alapdiplomája a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola Villamosmérnöki Karán szerzett villamosmérnök informatikus végzettsége. Jóllehet erre vonatkozóan korábban kérdeztem Tolnainét, ő pökhendin utasította vissza képviselői megkereséseimet, mondván, hogy többet nem kíván ezzel az üggyel foglalkozni. Mostanra bebizonyosodott, hogy oka is volt arra, hogy diplomáira vonatkozó kérdéseket hárítsa. A Kandó jogutódjaként működő Óbudai Egyetemhez küldött adatkérésemre kapott válasz ugyan a Tolnainéra vonatkozó kérdéseket elutasította, arra hivatkozva, hogy olyan személyes adatokról van szó, amelyek csak az érintett beleegyezésével adhatók ki. A képzésre vonatkozó kérdéseimre adott válaszból viszont kiderül, hogy sem a hivatalos önéletrajzban szereplő Villamosmérnöki Kar nem létezett, sem pedig villamosmérnök informatikus képzés nem folyt (a teljes válasz a szövegre kattintva olvasható):

Kedves Tolnai Jánosné Szatmári Katalin!

Mindez két alapvető kérdést vet fel:

1. Végre adjon akkor egyértelmű, diplomamásolatokkal igazolt választ, hogy milyen egyetemi szintű alapdiplomát szerzett, mikor és hol, amely megalapozta a Pannon Egyetem környezetirányítási szakértői képzését? Van Önnek egyetemi diplomája?

2. Ki felelős azért, hogy a kormany.hu hivatalos felületén egy olyan önéletrajzot tettek közzé, amely lényegi, a pozíciója betöltésére való alkalmasságot befolyásoló ponton hamis adatokat tartalmaz? Mi a jogi megítélése Ön szerint ennek az okirat-hamisításnak?

Jogsértő főhivatalnoknak falaz a miniszter - Rémálom a zöldhatóságnál IX.

Immár az adatvédelmi hatóság és az állampolgári jogok parlamenti biztosa is elmarasztalta a Tolnainé Szatmári Katalin által vezetett Országos Környezet-, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőséget (OKTVF), Fazekas Sándor szakminiszter azonban korábbi ígérete ellenére továbbra sem hajlandó levonni az ügy személyi konzekvenciáit. A folytatólagosan elkövetett törvénysértés, és a bűnismétlés veszélye miatt a miniszternek azonnali hatállyal menesztenie kell a zöldhatóság vezetőjét. Ezt kicsit elősegítendő, ügyészségi vizsgálatot kezdeményeztem a jogszerű hatósági működés helyreállítása végett.

 A tavasz folyamán több alkalommal írásbeli kérdéssel fordultam Fazekas Sándorhoz az OKTVF-nél az ügyfelek által tapasztalt törvénytelen gyakorlatok felülvizsgálatát kérve. Cinikus hangú válaszaiban (itt és itt) a miniszter - következetesen doktorként említve Tolnainét, akiről időközben kiderült, hogy egy nem akkreditált intézmény áldoktori címét használja - először azt javasolta, hogy ha bizonyítékunk van, forduljunk a megfelelő hatóságokhoz, majd miután ezt megtettük, arra hivatkozott, hogy lépéseivel megvárja az általunk kezdeményezett vizsgálatok eredményét. Fellépésünket ugyanakkor a főigazgató elleni politikai támadásnak, illetve az OKTVF lejáratásának nevezte.

 Mára világossá vált, a miniszter rosszul ítélte meg a helyzetet, és hónapok óta folytatólagosan elkövetett törvénysértéseknek falaz. Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnöke vizsgálatában jogsértőnek nevezte az OKTVF adatkezelési eljárását, és a törvénytelenségek korrigálására szólította fel a hivatal vezetőjét - erre a mai napig nem került sor. Szabó Máté ombudsman pedig megállapította, hogy az OKTVF által az ügyfelekre oktrojált fizetős konzultációnak nincs jogszabályi alapja, így az szintén törvénytelen. Mindeközben a főfelügyelőség működésének más területeire vonatkozó beadványunk vizsgálata még mindig folyik, és szintén tartogathat meglepetéseket. Kettőből kettő, talált, süllyedt - mondhatnánk, de Fazekas Sándor írásbeli ígérete ellenére most sem látott okot a közbeavatkozásra.

Miniszter úr, ne vegyen részt bűnsegédként a főfelügyelőségen zajló törvénytelenségekben, és tekintetbe véve a bűnismétlés veszélyét, a többszörös törvénysértésen ért hivatalvezetőt haladéktalanul menessze. Kis ösztökélést jelenthet döntése során, hogy jelzem: a mai napon az ügyészséghez fordultam az OKTVF működésében tapasztalt törvénysértő mulasztások és intézkedések feltárása, illetve a törvényes működés helyreállítása érdekében.

Az atomra teszünk, vagy teszünk az atomra?

Legyenek-e új blokkok Pakson? V.

Magyarország egyik legtartósabb hatású szakpolitikai döntése jelenleg a paksi atomerőmű bővítéséről szól. A magyar GDP 10 százalékára rúgó beruházás a következő 60-70 évre meghatározza az ország energetikai rendszerét, külső függéseit, biztonságpolitikai helyzetét, gazdaságfejlesztési irányait. Ehhez képest a kormányzat a bővítéssel kapcsolatos alapvető tényekről (mekkora kapacitás megépítését tendereztetnék, milyen termelési költségszintet becsülnek, hogyan fogják finanszírozni a beruházást, milyen piaci áramárral számolnak az új blokkok rendszerbe állásakor, stb.) nem tud, vagy nem akar beszámolni. A kérdésről nincs érdemi nyilvános vita sem, a kormányzat egy előkészítés elkezdéséről szóló 2009-es országgyűlési határozatra hivatkozik, amikor a konkrét tendert készül kiírni. A nyilvános vita hiányát szeretnénk megtörni Szilágyi Lászlóval, amikor cikksorozatot indítunk a két képviselői blogon a paksi bővítéssel kapcsolatos kérdésekről. A sorozat első, ezen a blogon megjelent darabja a azt vizsgálta, hogy valóban sürgős-e a döntés a bővítésről. Második, Szilágyi László blogján közzétett írásunk a „biztonságos atomenergia” mítoszának tarthatatlanságáról szólt. Harmadik epizódunk a nukleáris energia költségeiről, az új paksi erőmű finanszírozási problémáiról és az ott termelendő áram várható áráról íródott. A negyedik rész a paksi bővítés körüli korrupciós nyomást elemzi. Mostani, ötödik írásunk azt járja körül, hogy vajon az atomerőmű-bővítés és a megújulók fejlesztése megfér-e békésen egymás mellett, ahogyan azt a kormányzati kommunikáció jóindulatú mosollyal sugallni szokta.

Deák András, a Magyar Külügyi Intézet energiapolitikai elemzője egy, a paksi bővítés lehetőségét elemző tavaszi konferencia után azt nyilatkozta a sajtónak: olyan országokban jó üzlet atomerőművet építeni, amelyeknek sok pénzük van a bankban, illetve amelyeknél folyamatosan nő a zsinóráram iránti igény. A szakértő szerint ilyen ország ma nincs Európában. Olyan állam talán még akadna, amelyiknek van rá pénze, ám a zsinóráram iránti kereslet - és vele a "termék" ára - Európa-szerte a mélyponton van, és a releváns prognózisok szerint tartósan ott is marad.  Talán nem véletlen, hogy a kontinensen alig épül új atomerőmű, és arra is van magyarázat, hogy ahol mégis az atomot választják, ott miért szorítja ki az atomenergia a választékból a valódi önellátást és fenntarthatóságot garantáló alternatívát, vagyis a megújulókat.

Deák az említett nyilatkozatban azt hangsúlyozta: "Atomerőmű-építésről dönteni akkor, amikor az ország legújabb és legkorszerűbb gázüzemű erőműve is áll a gazdaságtalan üzemeltetés és kihasználatlanság miatt, meglehetősen visszásnak tűnik" - ezzel konkrétan arra utalt, hogy pillanatnyilag Magyarországon is nagyobb a beépített áramtermelő kapacitás az áramigénynél, vagyis a Paksra tervezett két új blokk termelésére a hazai piacon jelenleg valójában nincs szükség.

A gönyűi gázerőmű. Ez is szinte áll. (kép: http://megujulok-maskent.blog.hu)

Az ún. erőmű-létesítési cselekvési terv szerint 2027-ig nagyjából 5500, 2032-ig (a meglévő paksi blokkok leállításáig) pedig 8000 megawattnyi új erőművi energiatermelési kapacitást kellene Magyarországon létrehozni - de nem elsősorban az atomerőmű kiesése, hanem inkább a meglévő fosszilis erőművek leállása/kiöregedése miatt. A terv a következő sarokpontokra épül:

1. A villamosenergia-igény éves növekedési üteme 1,0–1,2 %, a korábbi 1,5–2,0 % helyett – 2032-2035-ig.

2. A csúcsterhelés éves növekedése 60–70 MW, az eddig általánosan feltételezett 100 MW helyett.

3. Az első 1200 MW-os bővítés Pakson 2027-ig elkészül, a második 1200 MW-os orosz blokk 2032-ben üzembe kerül.

4. Több 430-450 MW-os, földgáztüzelésű egység épül a tízes és húszas években, és a fűtőerőműveket is korszerűsítik.

5. A húszas években üzembe kerül egy 500 MW-os lignit-tüzelésű erőmű Magyarországon.

6. Megépülnek a nagyerőművek miatti perces tartalékok is.

7. A kiserőmű-létesítés megfelelő támogatással folytatódik, de csak a megújuló forrásokra érvényesített rendszerrel.

8. Pontosítják a kapcsolt villamosenergia-termelés ösztönzési rendszerét, ezért nem áll le minden ilyen kiserőmű.

9. Az importszaldó a paksi bővítésig kellő mértékű marad

Bár a terv tavaly készült, már most látszik, hogy számos ponton alapvető korrekcióra szorul: az áramigény nem nő (sem az EU-ban, sem nálunk), és a belátható jövőben nem is fog növekedésnek indulni, a csúcsterhelés növekedésére  végképp nincsenek megbízható és hihető prognózisok, földgáztüzelésű erőművek építésére pedig - éppen az áramkereslet és az áramárak csökkenése miatt - ma senki sem gondol (sőt, számos új, korszerű gázos erőmű áll kihasználatlanul: ahogy fentebb jeleztük, például Magyarországon is). Mindebből, vagyis az "újabb fejleményekből" (amelyek némelyike már a terv készítésekor is minimum valószínűsíthető volt) nagyon nehéz azt a konklúziót kiolvasni, hogy Magyarországnak mostanában mindenképpen új atomerőművi blokkokat kell építenie. Ugyanakkor még ez a kormányközelben készült forgatókönyv is azzal számol, hogy 2032-ig legalább 2000 megawattnyi új megújulós energiatermelő kapacitásnak kell belépnie, ami éppen a jelenlegi paksi blokkok kapacitásával egyezik meg (viszont a kormányváltás óta alig jött létre új zöldenergia-kapacitás, méghozzá azért, mert a kormány tudatosan gátolja ezeket a beruházásokat – a KÁT rendszer kiszámíthatatlan alakítgatásával, az új megújuló energiás törvény elfogadásának halogatásával, a szélerőmű-létesítések befagyasztásával, stb).
Az egyébként erősen atompárti cselekvési terv összefoglalója olyan megállapításokat tartalmaz, amelyek szintén megkérdőjelezik az új nukleáris reaktorok felépítésének racionalitását - annak fényében különösen, hogy a mostani paksi üzemidő-hosszabbítás közel húsz évvel eltolja a döntéskényszert:

• Az erőmű-létesítés elemzése folyamatos, ismétlődő, gyakorlati feladat, ezért húsz évre előre csak a legfontosabb alapelvek rögzíthetők.
• Húsz év alatt szinte minden erőműtípus felépíthető Magyarországon, közülük most a legjobbakat kiválasztani, építésüket előírni nem kell.
• Az erőművek építése, üzemeltetése, leállítás szorosan kapcsolódik a térségi, körzeti villamosenergia-piac és a kapacitáspiac alakulásához.
• A térségi villamosenergia-ellátás gazdasági, környezetvédelmi, biztonsági és egyéb fontos kérdéseit nemzetközi fórumokon egyeztetni lehet, de pontos kötelezettségvállalás a versenypiacon nehezen érhető el.
• Az Európai Unió irányelveit, javaslatait követni kell, de ezek is sokat változhatnak húsz év alatt, ezért a hazai gyakorlatot inkább a magyar adottságokhoz, lehetőségekhez és érdekekhez kell igazítani.
• Nagy atomerőműves részaránnyal (kb. 50%) és kellően nagy megújuló forrásos villamosenergia-termeléssel (pl. 20%) az európai szén-dioxid-kibocsátási feltételekhez igazodni lehet.
• Tudomásul kell venni, hogy a tízes években nagyerőművek szinte csak földgázra fognak épülni, ezért a gázellátást kell biztonságossá tenni.
• Tovább kell elemezni – európai összehasonlításokkal – a hazai szén, a lignit erőműves hasznosításának húszéves távlatát.

Ezen a ponton érdemes végiggondolni, valóban megél-e egymás mellett az atom- és a megújuló energia, vagy esetleg lehet valami abban az érvelésben, hogy az Orbán-kormány a zöldenergia-beruházások fagyasztásával (is) az új paksi blokkoknak igyekszik helyet csinálni az árampiacon.  Mindenképpen elgondolkodtató az a tény, hogy jelenleg nem létezik olyan állam (sem Európában, sem másutt a világon), ahol magas és bővül az atomenergia részaránya, és közben virágzó zöldenergia-szektor is létezik. És az sem véletlen, hogy ha egy ország - mint a közelmúltban Németország - az atomenergia kivezetése mellett dönt, akkor erőltetett ütemben fejleszteni kezdi a zöldenergia-termelést. Az atom és a megújulók nem egymás kiegészítői, hanem egymás alternatívái. Ennek oka az, hogy az atomerőművek rugalmatlan termelésűek, nehezen szabályozhatók, csakúgy, mint a megújulós forrásból nyert energia: a szél- és a napáram akkor termelődik, amikor fúj a szél illetve süt a nap (tudomást sem véve a pillanatnyi áramigényről), az energiarendszernek pedig átvételi kötelezettsége van a zöldárammal kapcsolatban, szintén függetlenül az aktuális felhasználástól. Emiatt mind a folyamatos üzemben termelő atomerőmű, mind pedig a kiszámíthatatlanul üzemelő megújulók mellé olyan kiegészítő kapacitásokat kell telepíteni, amelyeket gyorsan be lehet indítani illetve le lehet állítani - ez pedig jelentősen megnöveli a "rendszerbe fogadási költségeket": a pénzügyieket és a környezetieket is. Mivel elképzelhető olyan helyzet, amikor a nap sem süt, a szél sem fúj, és az atomerőmű is áll (mert például karbantartják, vagy meghibásodott, ahogyan az a paksi blokkokkal is rendszeresen előfordul), egy atomos-megújulós opció esetén duplán kell méretezni a szóban forgó tartalékot, ami az extra költségeket is duplázza - ez a magyarázata, hogy ilyen energiarendszer a valóságban nem létezik.
Arról nem is beszélve, hogy teljesen más geometriájú és logikájú hálózatfejlesztést tesz szükségessé, ha egy helyen termeljük meg az ország áramfelhasználásának bő 60 százalékát (ahogyan az a paksi bővítés után de még a meghosszabbított élettartamú régi blokkok üzemideje alatt történne), vagy az országban elosztott kisebb megújulós erőművekből jönne ugyanennyi áram. Az előbbi esetben egy üzemzavar, természeti havária (földrengés, tűz stb.), terrortámadás, baleset vagy hálózati hiba hatása is megsokszorozódik, akár az egész országot is lebéníthatja. Talán az is belátható, hogy egy vállalat, amelyik egymaga állítja elő a magyar áramfelhasználás kétharmadát, szinte elképzelhetetlen zsarolási potenciállal rendelkezik, még akkor is, ha állami cégről van szó. És senki, még az Orbán-kormány sem garantálja, hogy a Paksi Atomerőmű, vagy az azt tulajdonló MVM tartósan 100 százalékos állami tulajdonban marad. Az atomerőmű bővítés költségigényének fedezete ugyanis – különösen a rezsicsökkentés, és egy sor értelmetlen, profilidegen beruházási feladat ráterhelése révén kivéreztetett MVM finanszírozás-képtelensége folytán – vagy az államadósság növelése, vagy éppen ennek az állami tulajdonnak a részleges értékesítése révén lehetséges.

Hálózati dilemmák - merre fejlesszünk? Távvezeték Albertirsánál. (kép: mezotur.com)

Végül, de nem utolsósorban – hálózatszabályozási és rendszerfejlesztési kiszorítás mellett – az atom és a megújulók között egy pénzügyi kiszorítási jelenség is van. Magyarországon a különadók és a rezsiharc eredményeképpen az amortizációt sem elérő beruházási szintek tapasztalhatók az energiaszektorban. Ha emellett a rendelkezésre álló állami, vagy az állam által elérhető (pl. hitel) pénzügyi forrásokat meg gyakorlatilag maradéktalanul beleöntjük a paksi bővítés finanszírozásába, akkor egész egyszerűen semmilyen forrás nem fog rendelkezésre állni arra, hogy akár a piaci szereplők, akár az állam részvételével érdemi megújuló energia fejlesztés valósuljon meg. Paks 2 pénzszivattyúként nyel el mindent, amiből egy ambiciózus megújulós és energiahatékonysági programot lehetne támogatni. Ahogy azt egyszer már végignéztük a 4-es metró példáján, ami elhasznált minden pénzt a fővárosi közösségi közlekedés fejlesztésére előteremthető forrásokból, 30 éves buszokat, időről időre füstölgő metrókocsikat, soha meg nem valósuló villamosvonal-fejlesztéseket hagyva maga után. A BKV a magyar energetika jövőképe. Tényleg ezt akarjuk? Az atomra teszünk, vagy teszünk az atomra?

100=400, avagy milyen a XII. kerületi matematika

A Normafához tervezett, sokat elemzett fejlesztés nem akármilyen támogatást élvez. Két egyedi kormányhatározat, kormánydöntés a kiemelt beruházássá nyilvánításról, és jogi abszurdként egy önálló "Normafa-törvény" benyújtása jelzi, hogy itt valami különlegesen kedves beruházásról van szó. A Normafa-törvényben foglalt beépítési lehetőségek, ha kihasználják őket, igen jelentős építkezéseket vetítenek előre. Márpedig kormányokon átívelő tapasztalatunk az, hogy amire törvényi lehetőséget teremtenek, azt faltól falig ki is használják.

                           A kápolna látványterve

Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármester a Normafa-törvény vitájában azzal védekezett, hogy a törvényben foglalt beépítési lehetőségek nem jelentik a tényleges beépítési szándékot, az sokkal kisebb, inkább csak meglevő dolgokat újítanának fel, és ez egyébként is csak keretszabályozás, ami nem ebben a formában fog megvalósulni. Hitünk ugyan töretlen a Fidesz ígéreteiben, hogy amit egy parlamenti vitában elmondanak, az úgy is lesz, de azért joggal merül fel a kérdés, hogy akkor minek törvénybe foglalni olyasmit, amit nem is akarnak megvalósítani. Például egy 800 négyzetméteres kápolnát, amiről Pokorni azt állította, hogy nincs olyan terv, ami 100-200 négyzetméternél nagyobb épületet képzelne el. A pontosság kedvéért nézzük a parlamenti jegyzőkönyvet:

Sajnos nagyjából ezzel egy időben érkezett meg minden parlamenti képviselőhöz a kápolna létesítését szorgalmazó mozgalom levele, amely meglehetősen egyértelműen fogalmaz a kápolnát illetően:

A kápolnára vonatkozó egyetlen megismerhető terv tehát (mert ilyesmikkel nem kényeztetik agyon a lakosságot, a fenti levélben foglaltaktól eltérő, más elképzelést nem osztottak meg senkivel), a Pokorni által említett 100-200 m2 helyett 300 m2 építményt és további 100 m2 beépíthetőséget tartalmaz. A magasságát pedig szeretnék 20 méterre emelni. Innentől két eset lehetséges. A polgármesternek a) vagy fogalma sincs az általa elképesztő lobbierővel, évek óta szorgalmazott beruházáscsomag részleteiről, vagy; b) szándékosan a valóságosnál kisebbnek tünteti fel a várható építkezést, hogy leszerelje a tiltakozókat. Mindenki döntse el, melyik eset a valószínűbb, és melyik a súlyosabb. Szerintem meg pont ennyire lehet hinni a projekttel kapcsolatos összes többi önkormányzati és kormányzati állításnak, mint a kápolnára vonatkozó porhintésnek. Semennyire.

Mit gondolnak az emberek a Normafa-projektről?

A XII. kerület alpolgármestere, a feledhetetlen modorú Váczi János a blogján "orbitális baromságoknak" titulálta a Normafa-projekt ellenzőinek érveit. A XII. kerületi lakosok meg, akiket az önkormányzat történetesen elfelejtett megkérdezni az tervekről, kommentekben mondták el, hogy mit gondolnak az egészről, Váczi Jánost is ideértve.

"Vérlázító ez az egész ötlet!

Ha megvalósul a beruházás, pont az fog tönkremenni a környéken, ami jelenleg a legnagyobb értéke: Óriási tömeg lesz, megnövekedett autóforgalom, dugó az Istenhegyi út környékén, más városrészekből, sőt a környező településekről ide érkező emberek, zaj- és környezetszennyezés, csökkenő zöldterület stb.

Váczi úr, ha Ön és a Polgármester úr felelős politikus, akkor elsősorban a kerületi lakosok érdekeit kell szem előtt tartania (és pl. nem a síszövetségét vagy a jelenleg üresen álló Olimpia Hotel tulajdonosáét)!"

"Nem kell ettől parázni, ez csak azt jelenti, hogy az emberek szeretik a Normafát. Az övék. Féltik. Tessék információt adni, látványterveket közzétenni, esetleg az embereket az őket érintő döntésekbe bevonni. Ez olyan anakronisztikus dolog tudom. Macerás, meg minden.    D e m o k r á c i a. Hülye szó, nem is magyar, mi?"

"Kedves Váci Úr, ha Önöknek annyira fontos az itt élő emberek véleménye, (ugye , mi választottuk be Önöket,sajnos)akkor ne szkanderezzenek velünk, hanem rendezzenek egy fórumot, és hallgassák meg az itt lakók véleményét. Higgye el sokkal többen ellenzik ezt mint gondolnák."

"Egyébként is, milyen érdekek és szándékok vannak a háttérben, ha a Kormány foglalkozik az üggyel?! Ez önmagában aggasztó... Kicsit hasonlít a Sukoró-ügyre, aholy Gyurcsány Ferencet most hallgatták meg a perben..."

"Városmajori parkot szintén tönkretennék a gördeszkapályával. Ott is sok fát kivágnának. Nem volt maguknak elég a Kossuth téri 160 fa kivágása?"

"Kádár sem merte megbolygatni az erdőt a Csillebérc megépítése után.
Utakat hozzák rendbe, de nem kellenek új épületek, parkoló hely, történelmi hely stb."

"Sícentrum!
Minek?
Hó nem lesz, a tél február-március és pár hét amíg van hó.
Hóágyúval pótolják méregdrágán a havat?
Aki ezt kigondolta nem él Budapesten, vagy Budán!
Miközben az állam el van adósodva!"

"Most hallottam, hogy a Kimbi óvoda átépítési határideje ismét csúszni fog, és szeptember helyett az új határidő 2014 január. Azaz egy csomó gyereknek addig nem lesz óvodája. Talán inkább ezzel legyen kedves foglalkozni...."

Bár a projekt képviselői nem méltóztatják a részletes elképzeléseket megosztani a nyilvánossággal (miközben a beruházási igényeket részben sarkalatos törvényben rögzítik), Somfai Ágnes, a PM fővárosi képviselője a blogján közzétett egy térképvázlatot, ahol megpróbálta térképre vetíteni a várható terveket (a blogbejegyzés a képre kattintva megnyitható).

Verespatak, Nagybánya, cián

Romániában készül valami. A félreértések elkerülése végett: nem a tegnapi focimeccsről szeretnék írni. Hanem arról, ahogy lépésről lépésre kiépül a környezeti kockázatok gyűrűje Verespatakon, Nagybányán, Nagymuzsalyon, Felsőcsertésen.

Errefelé, ahol élünk, a kormányok a jövőt mindig  boldogan eladják némi aprópénzért. Most (Verespatakon) éppen 330 tonna aranyért és 1600 tonna ezüstért, ami első pillantásra talán jó árnak tűnik, ám ha belegondolunk, hogy jónéhány falut (házastul, templomostul, temetőstül), a Kárpátok egyik leggazdagabb élővilágú hegyeit, a római kortól folyamatos fémbányászat archaikus emlékeit és az egész Tisza-völgy környezeti biztonságát is oda kell adnunk érte, talán mégsem olyan fényes üzlet.

Verespatak ma. Ebből bányagödör lesz.

Miközben Romániában a földmérők már méricskélik, hol állhatnak majd az új ciántavak földgátjai,  a budapesti "nemzeti" kormány éppen azon töpreng, hogyan tudná kimanőverezni magát abból a csapdából, amit saját kezűleg állított fel a köztudottan aranybánya-párti Basescu elnök korábbi ajnározásával (igen, ő az az ember, akinek a pozícióban tartásáért Orbán Viktor nemrég még személyesen kampányolt az erdélyi magyaroknál). A miniszterelnök talán még mindig Basescu hálájában bízik (ezt a stratégiát nem is szeretném minősíteni), a magyar diplomácia pedig teljes tétlenségben szemléli, ahogy keleti folyóink vízgyűjtőit körbeépítik ciános aranybányákkal - Verespatakon, Nagybányán, Felsőcsertésen, Nagymuzsalyon. A szervezet, amelynek az alkotmányos és törvényes feladata a magyar érdekek kinti képviselete lenne, gyakorlatilag egyetlen szalmaszálat sem tett keresztbe az egyre fenyegetőbb környezeti kockázat csökkentésért - talán nem is várhatunk tőlük ilyesmit, tudva, hogy a gépezetet az utóbbi években teljesen a Fidesz kampányszempontjainak alárendelve működtették. Ha minden így megy tovább, a Kárpát-medence érintett térsége könnyen a ciános zagy emésztőgödrévé válhat - hogy mi vezetett idáig, és merre találjuk a kivezető utat, arról kormánypártunknak és pártkormányunknak (egyszerűbben: Orbán Viktornak) láthatólag nincs túl karakteres elképzelése. 

Nagybánya

Ha más nem is, Orbán - aki akkor éppen miniszterelnök volt - biztosan emlékszik rá, mi történt  2000. január 30-án: a nagybányai Aurul bányavállalat zagytározójából 100 ezer köbméter cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult a Lápos folyóba, majd onnan a Szamosba és a Tiszába, megmérgezve és kipusztítva az említett folyók élővilágát. A hegyekben álló haltetemeket és síró embereket  ábrázoló képek bejárták a világsajtót, a média tele volt az első Orbán-kabinet harcias nyilatkozataival - majd nem történt semmi: a víz elvitte a ciánt és a haldögöket, a könnyek felszáradtak, a magyar állam pedig (amelyet most éppen ugyanazok irányítanak, ugyanúgy), azóta is hiába kilincsel a 30 milliárd forintos, a teljes kárnak nyilvánvalóan csak a töredékét kitevő kártérítésért. Az Aurul csődbe menekült, a kártételnek kelet-európai szokás szerint sem felelőse, sem gazdája nincs, az akkori "soha többé!" nyilatkozatokat pedig lassan felváltotta az a szemlélet, hogy mégis csak ki kellene bányászni a hegyek kőzetében rejlő aranyat-ezüstöt, kerül amibe kerül. Románia most éppen a nagybányai üzem újranyitására készül, változatlan (ciános) technológiával, változatlan műszaki feltételekkel (alulról szigeteletlen, földhányások közé szorított, a földrengésekkel, földcsuszamlásokkal, olvadásokkal és áradásokkal szemben teljesen védtelen zagytározók). A nagybányai polgármester egyedül vívja egyre kilátástalanabb harcát az ön- és közveszélyes projekt ellen: szinte természetes, hogy Romániában semmilyen támogatásra nem számíthat, az viszont érthetetlen számunkra, hogy - miközben nyilvánvalóan Magyarországért, az egész régió biztonságáért is küzd - a magyar kormányszervek sem segítik a szolidaritásuk kinyilvánításával, a közös fellépés lehetőségeinek megragadásával. 

A felsőcsertési külszíni bánya

Verespatak

Ismételjük meg újra:  a 2000-es tiszai ciánkatasztrófát - amely Európa legnagyobb és legpusztítóbb nehézfémszennyezése volt - 100 ezer köbméternyi kiszabadult ciános zagy okozta. A román kormány nemrég elfogadott egy törvénymódosítást a szintén ciános technológiájú verespataki aranybánya kiemelt beruházássá nyilvánításáról és könnyített engedélyezéséről (az Orbán-kormány gyakorlatából pontosan tudjuk, hogy ez mit jelent: a hatósági kontroll és a civil/társadalmi ellenőrzés teljes hiányát, a politikai szempontok elsőbbségét a józan ésszel szemben). Verespatakon egy sziklákból és földből épített, 185 méter magas (!) völgyzárógát mögött többmillió köbméternyi mérgező ciánvegyületet halmoznának fel - ez egy olyan időzített bomba lesz, amely - ha egyszer felrobban - garantáltan a nagybányainál is sokkal nagyobb pusztítást fog okozni. Éppen a verespataki eset mutatja meg a legtisztábban, hogy a térség politikusai semmit sem tanultak a tizenhárom évvel ezelőtti tragikus balesetből: az új bányában a "biztonságot" és a környezeti károk fedezetét egy mindössze 25 millió dolláros környezetvédelmi garanciaalap jelentené - ahogyan a Népszabadság is megírta, forintra átszámítva alig 6 milliárdról beszélünk, holott 2000-ben egy sokkal kisebb volumenű bánya haváriája után egyedül a magyar károk megközelítették a 30 milliárd forintot, és a cián Romániában, Ukrajnában, Szerbiában, Bulgáriában is pusztított (romániai civil szervezetek számításai szerint önmagában a bányabezárás utáni kötelező rekultiváció többe kerül majd a garanciaalap teljes összegénél). 

Római kori tárna Verespatakon. Ez is megy a levesbe.

Cián

A ciánvegyületeket az alacsony fémtartalmú ércekből történő nemesfémkinyerésre használják - szerencsére a világban ma már egyre kisebb területen. Amúgy az egyik legmérgezőbb, minimális koncentrációban is halálos anyagról van szó, amelynek veszélyességéről az ezredfordulón első kézből szerezhettünk tapasztalatokat (amerre a 40 kilométer hosszú, addigra már erősen felhígult méregfolt elvonult a Tiszán, a folyóban a magasabb rendű élő szervezetek többsége elpusztult).
A ciános technológia alkalmazásának kötelező velejárója a hatalmas zagytározók építése. A fémkinyeréshez szükséges ciánvegyület a folyamat során többször felhasználható, ám a végén mindenképpen a tározóban végzi: a ciános bányák bezárása után hatalmas, sokhektáros méregtavak maradnak a helyszínen - évszázadokra vagy akár évezredekre tartósítva a környezeti veszélyt -, a ciános zagy feldolgozására és ártalmatlanítására ugyanis nem létezik gazdaságos megoldás. Emiatt, illetve a menet közben is fennálló baleseti kockázatokra való tekintettel a ciános technológia használatát Európa több országában, így Magyarországon is betiltották (2009-ben személyesen kampányoltam érte, és készítettük el kollégáimmal a jogszabály-tervezetet), az Európai Parlament pedig határozatot fogadott el a teljes európai tilalom bevezetéséről. Itt lenne az egyik támadási pont, ahol a magyar kormány - ha egyáltalán érdekelné a probléma, és a határainkon túli területeken nem azt tartaná a legsúlyosabb gondnak, hogy Orbán Viktor nem haknizhat szabadon odakinn a kampány során -, közbeavatkozhatna: Magyarországnak azon országok közé kellene tartoznia, amelyek intenzíven lobbiznak, hogy az említett EP-határozatból uniós rendelet vagy irányelv (azaz mindenkire kötelező tilalom) legyen, ennek azonban nem sok nyoma. A másik lehetőség a kétoldalú kapcsolatokban rejlene, amelyek azonban az orbáni külpolitika miatt mélyponton vannak, gyakorlatilag nincs kommunikáció a magyar és a román kormány között. A mindkét ország által aláírt espooi egyezmény alapján Magyarországnak joga lenne részt venni az engedélyezési eljárásban, és hozzájutni az összes releváns környezeti információhoz, erről a jogunkról azonban Orbánék valamilyen megfontolásból könnyelműen lemondtak. Két éve várja a minisztérium a román fél válaszát Verespatakkal kapcsolatban, az Espoo-i egyezmény alapján feltett kérdéseire, ám a román fél válaszra sem méltatta a magyar hatóságokat, a hazai kormány pedig vita nélkül tudomásul vette a jogsértő román magatartást.  A már hivatkozott kampánymegfontolásokon túl vélhetően azért is, mert  a magyar kormányzatban nincs önálló, szakmai kompetenciával és felelősséggel rendelkező zöldtárca, vagyis a zöldügyeknek nincs elkötelezett, hatáskörrel, politikai súllyal, forrásokkal, szakértői stábbal rendelkező képviselője Orbán Viktor csapatában. Egy vicc-államtitkárság van ehelyett, amely a hulladékszektor szétverésével és a Magyar Autósport Szövetséggel való egyeztetésekkel foglalja el magát.

Nagybánya. Az Aurult átvevő Romaltyn kitartana a ciános technológia mellett.

A helyzet most csaknem reménytelen - de nem mondhatjuk, hogy (legalább részben) nem a magyar politika hibái miatt vált ilyenné, és akkor sem mutogathatunk majd másra, ha azok a környezeti katasztrófák, amelyeknek épp mostanában ágyazunk meg, egyszer majd bekövetkeznek. Ha a magyar folyók vizében újra megjelenik a méreg, az mindenképpen az Orbán-kormány felelőssége (is) lesz, sokkal inkább, mint 2000-ben.