Jávor Benedek
blogja

Búcsúajándéknak kicsit drága, avagy mi lesz veled Normafa?

Drága búcsúajándékot ad Orbán Viktor - a budapestiek nevében és kárára - Pokorni Zoltánnak: a nagypolitikából távozó XII. kerületi polgármester a miniszterelnök által szignált kormányhatározat szerint megkaphatja a Normafát, hogy oda - régi álmát megvalósítva - költséges és a táj értékeit megsemmisítő sportkomplexumot gründolhasson. A  budapesti lakosság érdekeit semmibevevő, természetpusztító tervek elfogadhatatlanok, és minden fórumon (Natura 2000-es területről lévén szó, uniós intézményeknél is) meg kell próbálnunk védelmet keresni a kormányzati voluntarizmus legújabb megnyilvánulásával szemben a budai erdők, és egyben a fővárosi lakosság természeti öröksége számára.

Sípályák és az azokhoz kapcsolódó drótpályák és hóágyúrendszer, hegyi (downhill) kerékpárpálya, nyári bobpálya, fogadó épület, síklubházak, felszín alatti víztározó kialakítása a hóágyúrendszerhez, parkolók építése - egyebek között ilyen "fejlesztésekre" készül az Orbán-kormány a Normafánál a miniszterelnök által a minap szignált, és egy korábbi, június 30-i kormányhatározat szerint. A projekt azonban a létező összes sebből vérzik: a terület védett, mégsem kérték hozzá a nemzeti park és a kezelést végző erdőgazdaság véleményét, nem kérdezték meg a helyi és a környékbeli lakosságot, ráadásul az egész tervet közpénzből, főként uniós támogatásokból valósítanák meg (ami már csak azért is meglepő, mert az érintett 400 hektár nagy része Natura 2000-es besorolású, uniós természetvédelmi oltalom alatt áll, és az EU aligha fog hozzájárulni az átsorolásához). Külön bájos az első kormányhatározat első mondata, mely szerint "1. A Kormány megállapította, hogy a budapesti polgárok igényt tartanak arra, hogy a fővárost környező erdők közparkként kerüljenek hasznosításra." Erről ugyan senki nem kérdezte meg a budapesti polgárokat, de a NER-ben ha a kormány határozatban állapította meg, hogy a polgárok ezt akarják, akkor csak valami tavaresista sörényes hangyász vetemedhet arra, hogy erről másképp gondolkodjon.

A riasztó léptékű elképzelések szerint a területet közparkká minősítenék - ami után ott, ahogyan a Kossuth-téren láttuk, bármi megtörténhet -, az építkezés pedig kiemelt beruházás lenne, ami az Orbán-kabinet gyakorlatában egyet jelent a civilek és a szakhatóságok de facto kizárásával az engedélyezési folyamatból. Ráadásul mindezek nyomán egy olyan, rendkívül drága és költségesen fenntartható sportkomplexum jönne létre, amelyet nyilvánvalóan csak pénzért lehet majd használni - miközben a Normafa ma ingyenesen áll a budapesti és a környékbeli emberek rendelkezésére.

A terület szinte teljes egészében Natura 2000 besorolású, illetve a Budai Tájvédelmi Körzet részeként hazai természetvédelmi oltalom alatt is áll, ahogy az alábbi térképeken is látszik (nagyobb felbontásért klikk a képre):

A Natura 2000 területek határa (és a beruházási terület)
A Budai Tájvédelmi Körzet határa

 Ahogyan az Audi-ügyben kiderült, az EU a kivonáshoz csak három feltétel együttes teljesítése esetén járul hozzá: bizonyítani kell, hogy közérdekről van szó, alá kell támasztani, hogy az adott helyen történő megvalósításnak nincs alternatívája, és hogy a kiváltás - hasonló vagy azonos természeti értékek védetté nyilvánításával - megoldható. Itt valójában egyik feltétel sem áll fenn, ráadásul éppen az Audi-ügyben elhangzott két ígéret (a kormány, illetve Brüsszel részéről), hogy az akkori eset nem teremt precedenst (és információim szerint Janez Potocnik környezetvédelmi biztos akkoriban jelezte a magyar kormánynak, hogy az Audi esete egyszeri és megismételhetetlen volt, nem fog hozzájárulni ahhoz, hogy a Natura 2000 hálózatból újabb nagymértékű kivonás történjen). A Natura 2000 terület lényegi részét itt olyan, a Normafa alatt elterülő meredek hegyi rétek jelentik, ahol csak itt előforduló rovar- és növényfajok is élnek!

A terv persze nem új, lopakodó módon évek óta készítik elő. Az agglomerációs törvény vitájában, 2011. májusában a következőket mondtuk: "A törvény módosítása ugyan jószándékú, mert korlátokat állítana pl. a települési területek növekedésének, illetve az új lakóterületek vagy bevásárlóközpontok kijelölését a kötöttpályás közösségi közlekedési megállóhelyekhez kötné. Ezek a feltételek azonban könnyen kijátszhatók és egyedi mérlegelést tesznek lehetővé, illetve sokszor nem elég szigorúak (például újonnan kijelölt lakóterületeken csupán 5%-nyi zöldterületet kellene minimálisan kijelölni játszó- sport és pihenőterületek számára). A legszembetűnőbb változtatás a törvényjavaslat korábbi változatához képest – a valószínűleg valamilyen erős lobbiérdek hatására bekerült – kivétel: ökológiai magterületen lehetővé tennék beépítésre szánt területek kijelölését, amennyiben ott 1914 előtt történeti sportterület volt, vagy 1989. október 23. előtt honvédelmi, rendészeti, közbiztonsági célra használták a területek. Ez a lehetetlen szabály közben feltűnt Illés Zoltán államtitkárnak is, aki szintén javasolta ennek kivételét a törvénytervezet szövegéből. Kérdés, hogy ki nyeri majd ezt a csatát a Fideszen belül és lehetővé válik-e a jövőben olyan értékes zöldterületek beépítése, mint például a Tétényi fennsík, a Kevélyek Nyugati völgye, a Normafa vagy a Svábhegy,  arra hivatkozva, hogy ezeken a területeken valaha katonai lőtér vagy golfpálya volt."

A jóhiszeműség most már erősen megkérdőjelezhető: nyilvánvaló, hogy már akkor is (többek között) a Normafa beépítésére készültek. Az akkori rendelkezés alapján ráadásul a most szóban forgónál nagyobb (pl. a most szóban lévő környéktől a Svábhegy felé eső századfordulós golfpálya területét is érintő) beruházások vannak betárazva, amelyek ki tudja mikor lesznek hozzácsapva a jelenlegihez). Sok száz hektár erdő és zöldterület van veszélyben, miközben Budapesten ma már egyetlen négyzetmétert sem lenne szabad beáldozni, ehelyett inkább a zöldterületek karbantartására és növelésére kéne összpontosítani.

Hab a tortán, hogy a projekt iránt nem  mutatkozik semmilyen néven nevezhető befektetői érdeklődés (amit az is jelez, hogy az egészet közpénzekre kívánják alapozni). Ugyanis a gigaberuházás a hóágyúzással 2-2,5 hónapos budapesti síszezon mellett nyilvánvalóan nem rentábilis. Majd megépítik közpénzből, aminek a terheit viseljék az adófizetők, az üzemeltetésre meg keresnek valamilyen baráti céget, amelyik az üzemeltetésből azért majd csak megél valahogy - és vélhetőleg nem túl rosszul. Vagyis tipikusan arról van szó, hogy közjavakból csinálnak magánbizniszt valaki(k)nek, ahogyan ez a Fidesznél szokás. Budapesten pillanatnyilag nincsenek hiányzó szállodai kapacitások (de ha lennének, akkor sem a városközponttól távol, a zöldben). A síelő közönség számára pedig a Normafa egyszerűen "nem pálya": túl rövid a lejtő. Ebben leginkább az lehetne az üzlet, ha lakóparkokat, apartmanhoteleket is akar valaki építeni - nem lepődnénk meg, ha a végén valahogy ez jönne ki a projektből, de ez is csak a válság elmúltával lehetne reális.

De mielőtt azt hinnénk, hogy ez valami kerületi umbulda, rögzítsük egyértelműen: a magyar kormány a létező valamennyi eszközével a projekt mellé állt. A beruházás külön miniszterelnöki megbízottat kapott, egy egyedi beruházásra külön "lex Normafát" készülnek alkotni a kormányhatározat szerint, és egyben kiemelt beruházás is lesz belőle. A nehéztüzérség teljes állománya felsorakozott. A terv őrült, cinikus és hazug, de nincs olyan jogszabály, szakember, hatóság, civil szervezet vagy lakossági tiltakozás, ami ne esne el ilyen elsöprő erőfölénnyel szemben. Úgyhogy mindettől függetlenül simán megvalósulhat. Vagy mégsem?

Miniszter Úr, Ön hazudik! - Rémálom a zöldhatóságnál VII.

Még április elején tettem fel írásbeli kérdést Fazekas miniszternek a környezetvédelmi főfelügyelőségen zajló eseményekkel kapcsolatban. Az április közepén küldött válasz a műfaj gyöngyszeme, olyannyira, hogy a hir24.hu egy az egyben közzétette, mint az abszurd irodalom egyik fontos alkotását.

Most csak két pontját emelném ki a válasznak. Kérdésemre, hogy "Hogyan fordulhatott elő, hogy az országos zöldhatóság jelenlegi vezetője hosszú időn át irányíthatta jogi végzettség nélkül a főfelügyelőség jogi osztályát?" a következőket válaszolta:

Eszerint

a) korábban, Hecsei Pál főigazgatósága alatt létezett Jogi, Termékdíj és Felügyeleti Főosztály (bocsánat, hogy osztálynak neveztem, de így még nagyobb kérdés, hogy jogi végzettség nélkül hogy vezethette a jogi főosztályt Tolnainé);

b) ezt megbízott főosztályvezetőként Tolnainé irányította (miközben azért megbízott főigazgató-helyettes is volt)

c) Fazekas miniszter egy parlamenti képviselőnek adott írásbeli válaszában tényszerűen hazudott.

Van még más trükkös is ebben a válaszban. Arra a kérdésre, hogy "Hátráltatja-e véleménye szerint a felügyelőség hatósági munkáját, hogy Tolnai Jánosné Dr. Szatmári Katalin gyakorlatilag az összes, megfelelő végzettségű és tapasztalatú szakembert eltávolította az intézményből?" válaszában azt állította, hogy "Tolnai Jánosné Dr. Szatmári Katalin 2012. szeptemberi főigazgatói kinevezése óta (...), munkaügyi per nem indult."

Tudomásom szerint amúgy indult munkaügyi per ez idő alatt, de ezek az ügyek kevéssé kerülnek ki a nyilvánosság elé, ezért bizonyítékot nem könnyű szerezni. Az viszont biztos, hogy folyamatban voltak perek Tolnainé főigazgatósága alatt, amelyekben a főfelügyelőség eddig veszített, de a főigazgató asszony utasítására a zöldhatóság fellebbezett, és a (vesztett) munkaügyi per további erőltetése mellett tette le a voksát. És erre nyilvános bizonyíték is van. A hatósággal munkaügyi perben álló számos volt munkatárs közül van olyan, aki a nyilvánosság előtt is beszámol a peréről. Litkei Béla blogjában tesz említést az általa az OKTVF ellen indított munkaügyi peréről itt és itt.

Hogy klasszikusokat idézzünk: Tisztelt Miniszter Úr! Ön ebben az ügyben nem bontotta ki az igazság minden részletét.

Zöldhatóság: nem nevezem meg a forrásomat

A hír, miszerint a zöldhatóság gyanús ügyeit illetően eddig annyi történt, hogy a rendőrség a blogomat vizsgálja rágalmazás megalapozott gyanújával, igen szép karriert futott be a sajtóban. Úgyhogy gondolom, a rendőrségnek küldött válaszom is érdekelheti a történetet követőket. Annál is inkább, mert meggyőződésem szerint itt nem csupán a Tolnainéval folytatott csetepatém, sőt, még csak nem is pusztán a zöldhatóságnál folyó dolgok vannak terítéken. Általánosságban a sajtószabadsággal és az újságírók forrásainak védelmével kapcsolatos szabályozást vethetjük alá próbának. A Btk. 82.§ (1) bekezdés d) pontja, amit a kormány tavaly egy, részben az atlatszo.hu forrásvédelmi ügye által kiprovokált módosítás keretében illesztett be, elég egyértelműen rendelkezik a forrásvédelemről:

Na most a blogom médiatartalomnak minősül, és mint ilyen, vonatkozik rá a szabályozás, miszerint csupán bírósági döntéssel vagyok kötelezhető a forrásom kiadására. Ennek értelmében tájékoztattam a rendőrséget, hogy a kérdéses levél feltöltésére hol került sor, a levél forrását viszont a fenti Btk.-paragrafusra való hivatkozással nem kívánom megadni. Kiderülhet most, hogy ebben az ügyben van-e a forrásvédelem. Vagy az új szabályozás jó hogy van, de élesben azért inkább nem működik.

Kinek sürgős a paksi bővítés?

 Legyenek-e új blokkok Pakson? I.

Magyarország egyik legtartósabb hatású szakpolitikai döntése jelenleg a paksi atomerőmű bővítéséről szól. A magyar GDP 10 százalékára rúgó beruházás a következő 60-70 évre meghatározza az ország energetikai rendszerét, külső függéseit, biztonságpolitikai helyzetét, gazdaságfejlesztési irányait. Ehhez képest a kormányzat a bővítéssel kapcsolatos alapvető tényekről (mekkora kapacitás megépítését tendereztetnék, milyen termelési költségszintet becsülnek, hogyan fogják finanszírozni a beruházást, milyen piaci áramárral számolnak az új blokkok rendszerbe állásakor, stb.) nem tud, vagy nem akar beszámolni. A kérdésről nincs érdemi nyilvános vita sem, a kormányzat egy előkészítés elkezdéséről szóló 2009-es országgyűlési határozatra hivatkozik, amikor a konkrét tendert készül kiírni. A nyilvános vita hiányát szeretnénk megtörni Szilágyi Lászlóval amikor cikksorozatot indítunk a két képviselői blogon a paksi bővítéssel kapcsolatos kérdésekről. A sorozat első darabja azt boncolgatja, hogy valóban sürgős-e a döntés a bővítésről, azaz indokolt-e a Fidesz igyekezete, hogy még a ciklusból hátra levő 10 hónapban kiírják a bővítési tendert.

A kormánykörökből kiszivárgó információk szerint Orbán Viktor kabinetje talán már a nyáron, de mindenképpen még az idén ki akarja írni a tendert a paksi atomerőmű bővítésére, ami értelemszerűen azt jelenti, hogy előtte a végső politikai döntés is megszületik. Egyáltalán nem világos ugyanakkor, hogy mi az oka a feltűnő sietségnek - a következő bő egy évtizedben ugyanis Magyarország nincs (azaz nem lenne) döntési kényszerben.

Európában ma olcsóbb az áram, mint (reálértékben számolva) az elmúlt 20 évben bármikor. A gazdaság stagnál, kirobbanó fejlődésre a belátható jövőben sincs esély, miközben - a klímapániknak, illetve az abból fakadó környezetvédelmi erőfeszítéseknek köszönhetően - az egy egységnyi GDP megtermeléséhez szükséges energiamennyiség néhány év alatt számottevően csökkent (és a prognózisok szerint közép- illetve hosszú távon is csak a fosszilis energia rovására, vagyis az energiafogyasztás belső struktúrájának átalakulásával indulhat növekedésnek). Az olcsóság olyan mértékű, hogy korszerű gázerőművi reaktorok állnak kikapcsolva - többek között Magyarországon is -, mert a szabad piacon sokkal olcsóbban lehet áramhoz jutni, mint amennyiért azt egy új erőműben megérné megtermelni.
Hogy ilyen körülmények között érdemes-e belefogni egy olyan beruházásba - konkrétan atomerőmű-építésbe -, amely legkorábban talán 10-12 év múlva fordul termőre, és kiszámíthatóan drágábban fogja biztosítani az áramot, mint amennyiért azt az előrejelzések szerint el lehet majd adni, az legalább is megkérdőjelezhető. 3-4 ezer milliárd forintról (a magyar GDP 10-13, és az államadósság 14-18 százalékáról), a következő fél évszázad energia- és külpolitikájáról van szó - talán megérné higgadtan végiggondolni a döntést. Nem teljesen kizárható (bár a jelenlegi ismereteink szerint nem igazán valószínű), hogy a paksi atomerőmű bővítésére, illetve az onnan származó áramtöbbletre pótolhatatlan szükség lenne. Az viszont bizonyos, hogy erről nem 2013-14-ben, parlamenti felhatalmazás nélkül, egy nyakig eladósodott ország lejáró mandátumú kormányának kell kimondania a végső szót - a következők miatt.

1. A folyamatban lévő üzemidő-hosszabbítás révén a paksi atomerőmű meglévő négy blokkja a 2030-as évek közepéig várhatóan termelni fog, vagyis a következő 20 évben Magyarország számára rendelkezésre fog állni az az árammennyiség, amit az ország energiarendszere jelentős ráfordítások és átalakítások nélkül be tud fogadni egy nagy és rugalmatlan kapacitású nukleáris energiatermelő létesítményből. Az atomerőművek építésének 10 év körüli időigényből kiindulva minden kockázat nélkül eltolhatjuk a döntést egy szűk évtizeddel.

2. Magyarországon jelenleg nem áramhiány, hanem kapacitástöbblet van, a gazdaság fejlődésének kilátásai nem indokolnak sürgős fejlesztéseket, ugyanakkor az új energiaforrások illetve az épülőben lévő hálózati összeköttetések azt valószínűsítik, hogy a közeljövőben a jelenleginél több forrásból, és - már csak az éleződő piaci verseny miatt is - olcsóbban juthatunk energiához. Ha atomerőművet építünk, akkor egyúttal a számunkra kedvező áramvásárlási illetve alternatív (például megújulós) áramtermelési lehetőségekről is lemondunk.

3. Pillanatnyilag a nukleáris energia az egyetlen olyan forrás, ahol a fajlagos költségek folyamatosan nőnek (részben a fukusimai balesettel kapcsolatos szabályozási változások, részben a növekvő biztonsági elvárások miatt). A fosszilis erőműveknél stagnál, a megújulók esetében látványosan csökken a költségszint. Azaz: amennyiben valaki be tudná bizonyítani, hogy Magyarországon húsz év múlva áramhiány lesz, akkor is nagyon nehéz lenne a mostani ismeretek alapján igazolni, hogy ezt a pótlólagos szükségletet a legjobban éppen új atomerőművi blokkok építésével éri meg kielégíteni. Jelenleg a kormány nem tud olyan, a közgazdasági racionalitás keretein belül maradó érveléssel előállni, amely szerint jó üzletet köt a kormány, ha megrendel két új paksi blokkot - ez is a döntés elhalasztása mellett szól.

4. Ráadásul, ha most nekiállunk a bővítésnek, lesz egy tizenéves periódus - valamikor 2020 és 2037 között -, amikor a meghosszabbított üzemidejű, illetve az újonnan épített paksi blokkok is termelni fognak. Vagyis előáll egy olyan helyzet, amelyben az ország teljes áramigényének 80-100 százaléka egy létesítményből érkezik - ez a szituáció szabályozási szempontból kezelhetetlen, a vezetékes infrastruktúra szempontjából pedig (százmilliárdos pótlólagos beruházások nélkül) megoldhatatlan. Ráadásul olyan többlet-kapacitás jön létre, amelynek a termelésével nem fogunk tudni mit kezdeni: az áramfölösleg elvben exportálható, az viszont gyakorlatilag bizonyos, hogy a völgyidőszaki (éjszakai) áramot az amúgy is túlterhelt európai árampiacon nem fogjuk tudni olyan áron értékesíteni, amely a horribilis paksi költségszint mellett megérné, vagyis az áramexport veszteséges lesz. 

Ha mindezt végiggondoljuk, kiderül, hogy a beruházásról szóló azonnali döntés mellett csupán egyetlen, politikai érv szól: a kormányerők (a kapcsolódó gazdasági holdudvarral együtt) szeretnék már most biztosítani a maguk számára a gigantikus állami megbízásból lecsíphető korrupciós hasznot és magánprofitokat, tartva tőle, hogy a kormányváltás után már nem (vagy - a kétharmadot elveszítve - csak szigorú parlamenti/társadalmi kontroll és lényegesen nagyobb átláthatóság mellett) férnének hozzá a paksi húsosfazékhoz. Olyan érvet azonban, amelyet a magyar adófizetőknek, illetve a hazai választóknak is méltányolniuk kellene, még senki nem hozott fel amellett, hogy a paksi bővítésről még az idén kellene határozni.

A rendőrség nyomoz a zöldhatóság ügyében - ellenem.

Nem eredménytelen az országos zöldhatóság kapcsán folytatott küzdelmem. Miután sorra láttak napvilágot olyan információk a főfelügyelőség működéséről, amelyek alapján az ügyészségnek hivatalból eljárást kellett volna indítani, végül a rendőrség lépett: vélhetőleg ismeretlen tettes elleni feljelentés nyomán eljárást indított a blogomon megjelent írás kapcsán, "rágalmazás vétségének megalapozott gyanújával".

A nyomozati szerveket szemmel láthatólag nem foglalkoztatja mindaz a jogsértés a zöldhatóságnál, amelyeket az Adatvédelmi Hatósághoz illetve az ombudsmanhoz benyújtott beadványaim tartalmaznak, szemben azzal, hogy honnan jutottam hozzá a blogon közzétett levélhez. Ez itt most a legsúlyosabb kérdés.

Jávor-Tolnainé deathmatch, hetedik menet.

Messze még a vége.

Ár után...

Árvíz 2006

Az árvíz elvonulni látszik, ezért ideje átgondolni, hogy az ilyen súlyos vészhelyzetet jelentő (ugyanakkor örömteli is, mert az országot „megmozgató”, igazi összetartást eredményező) napok után milyen következtetések vonhatóak le a jövőre nézve. Köszönhetően a katasztrófavédelem, továbbá a vízügyi munkatársak elkötelezettségének, az állampolgárok együttműködésének, az eddig eltelt napokban sikerült komolyabb káresemény nélkül megküzdeni ezzel a rendkívüli helyzettel.

Szilágyi László hétfőn mindannyiunk nevében írta meg azt, hogy mit is éreztünk a komáromi homokzsákok mellett, a Margitszigeten vagy éppen Szentendrén. „Nagyon jólesett a lelkemnek, hogy végre mosolygó magyarokat láttam mindenhol, pedig mindenki tudta, mi a tét. Jólesett a végtelenül egyszerű műveletet végezni, zsák kinyit, három lapát homok, kész.” – írja párttársam. A védekezés azonban, még ha jól működik is, minden alkalommal rengeteg pénzt és időt emészt fel, és a „melyik lesz a magasabb, a gátak vagy a folyó vízszintje” versenyben előbb-utóbb mi, emberek maradunk alul. Fontos ezért a jövőre is gondolni, és számba venni a megelőzés lehetőségeit.

Ehhez át kell tekinteni a (közel)múltat, mert komoly mulasztások vannak a vízügy és környezetvédelem területén. A vízüggyel kapcsolatban az a probléma – és ez nem pusztán az Orbán-kormány tevékenységének köszönhető –, hogy az elmúlt húsz évben ez a szektor folyamatosan hátrébb sorolódott a költségvetési törvények megalkotásakor. A 2010-es árakon számolva az árvízvédelmi létesítmények fenntartására 1990-ben körülbelül 20-22 milliárd forintot költöttünk. Ez az összeg 2010-ben 3 milliárd forint volt. Ez a hatalmas mértékű forráskivonás az elmúlt húsz év alatt ment végbe, és a trend egyre inkább erősödést mutatott.

A vízügy finanszírozása 2009-ben körülbelül 14 milliárd forintot tett ki, ez 2012-ben már csak 8 milliárd forint volt, tehát nagyjából harminc százalékos elvonásról beszélhetünk. A minisztérium által elkészített vízgazdálkodási stratégia vitaanyaga – amit még nem fogadtak el, de a koncepció már készen van – is leszögezi, hogy a folyamatos megszorítások a vízügy leépüléséhez vezetnek: a vízügyi felügyelőségek, igazgatóságok nem tudják fenntartani azt az állományt, amely szükséges lenne a kielégítő árvízi védekezéshez.

Az árvízvédelmi rendszer fejlesztésére remény sincs, miközben az egyébként a klímaváltozás következtében egyre extrémebb mértéket öltő árvizekkel szembeni védekezés egyre többe kerül. A 2010-es árvíz a Kormányzati Kommunikációs Központ szerint utólag összesítve körülbelül 200 milliárd forint kárt hagyott maga után, és csak a védekezés mintegy 40 milliárd forintba került (ezzel a számmal is érdemes összevetni azt a 8 milliárdot, amelyet jelenleg évente a vízügyre szán a kormány).

Árvíz 2013

Az új szervezeti struktúra ráadásul szétszabdalta a vízügyet: a szakma irányítása, a stratégia, a tervezés a Vidékfejlesztési Minisztériumban van, a konkrét vízügyi tevékenység, a területi szervek pedig a Belügyminisztériumban. Ez a megosztottság a kormány Nemzeti Vízgazdálkodási Stratégiája szerint is akadályozza a hatékony védekezést, illetve az előretekintő tervezést. A forráshiány miatt olykor a bérek kifizetésére, a munkagépek üzemanyagára sem jut pénz, a kilátástalanság következtében felgyorsult a felkészült, diplomás szakemberek elvándorlása az ágazatból. Idén a működésképtelenség állapotába került hatóságok fenntartására szánt keret csak minimális mértékben csökken tovább, töretlenül folytatódott a források átirányítása a VM-ből a BM-hez: az előbbi felügyelete alatt álló vízügyi hatóságoktól újabb 20 százalékot elvontak, az utóbbi vízügyi feladataira - főleg közmunka-finanszírozásra - viszont 17 százalékkal többet adtak – legalábbis papíron.  A valóságban teljes káoszt eredményezett az Orbán-kormány által a teljes vízügyi szakmával szemben szorgalmazott átszervezés első számú oka, a „közmunka alapú vízügy” koncepciója: a mérnököket és a gépeket nem lehet közmunkásokkal pótolni, ráadásul a közmunka finanszírozása is esetleges és átgondolatlan, a vízügyi igazgatóságok folyamatosan panaszkodnak rá, hogy nem kapják meg a feladataik ellátásához szükséges számú munkást (egyértelműen anyagi okokból, jelentkező ugyanis lenne). Tavaly a kormánynak sikerült szétvernie a vízügy háttérintézményét, a VITUKI-t is, azóta sem az árvízi előrejelzés, sem a stratégiai tervezés nem működik a korábban megszokott színvonalon.

Mi lehet ebben a helyzetben a megoldás, hogyan tudunk minden részletre kiterjedően felkészülni a hasonló, vagy akár egyre nagyobb árvizekre? A Párbeszéd Magyarországért országgyűlési képviselői évről évre elmondják, hogy a vízgazdálkodásban alapvető szemléletváltásra lenne szükség, ami túlmutat a természettel való állandó harcon, az egyik évben az árvízzel-belvízzel, másik évben az aszállyal küzdő ország képén. Amellett, hogy természeti katasztrófák esetén érthetően elsődleges saját biztonságunk, életünk és tulajdonunk védelme, a vizet, mint természeti erőforrást fenntarthatóan, a Kárpát-medence természeti adottságainak megfelelően kell megpróbálnunk hasznosítani –elődeink is így cselekedtek.

Belvíz 2011

A szemléletváltás kezdeti lépései látszanak: a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésével a Tisza-völgyben már elkezdődött egy új vízgazdálkodási megközelítésnek a megvalósítása, de forráshiány miatt ez sem jutott tovább egy-két vésztározó megépítésén, a hozzá kapcsolódó, és a rendszert, mint egészet működőképessé tevő tájgazdálkodási, tájhasználat váltási elemekből pedig semmi sem valósult meg. Becslések szerint a hazai árvízvédelem új szempontok szerinti, megfelelő fejlesztése, új árvízvédelmi rendszer kiépítése körülbelül 300-350 milliárd forintba kerülne. Ez jó eséllyel megelőzné az elkövetkező ötven év 500-1000 milliárd forint értékű káreseményeinek kialakulását. Vagyis pénzügyileg is jobban járnánk, ha hosszú távú stratégia mentén cselekedve nem elvonnánk ebből az ágazatból, hanem beletennénk, és így megelőznénk a katasztrófa helyzetek okozta extrém költségeket. Arról nem is beszélve, hogy egy komplex, a vízmegtartásra épülő, az ártereket újjáélesztő, a hagyományos tájgazdálkodás elemeit a modern agroökológia módszereivel ötvöző intézkedéscsomaggal az állandó küzdelem helyett jelentős lépést tehetnénk a víz, mint természeti erőforrás bölcs használatának irányába.  

A paradigmaváltást nem csupán a PM sürgeti, és az sem igaz, hogy valamiféle marginális jelentőségű zöld utópiáról lenne szó. Érdemes felidézni, hogy egyrészt az Országos Meteorológiai Szolgálat adatai szerint ezúttal nem csapadékcsúcs okozta a rekord méretű dunai árvizet (a folyó vízgyűjtőjén ugyanis nem hullott kiemelkedően sok eső az elmúlt hetekben), másrészt pedig Schweitzer Ferenc akadémikus, az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének tudományos tanácsadója és munkatársainak friss, éppen az árvíz utáni napokban megjelent tanulmánya világosan bebizonyítja, hogy a Duna hullámtere az elmúlt évtizedekben folyamatosan zsugorodott (alulról a feliszapolódás miatt, oldalról pedig főként a beépítések következtében). Vagyis nem a víz lett több, hanem a rendelkezésre álló hely lett kevesebb (egyébként nem csak a Duna, hanem a Tisza völgyében is).  Schweitzer matematikailag is levezeti, hogy a „szűk meder – magas gátak” módszerrel nem fogunk tudni tovább versenyezni az egyre magasabb árhullámokkal. Közben azonban a víz szétterítésére alkalmas természetes öblözetek beépítése változatlan ütemben folytatódik: Pilismaróton üdülőövezet, Almásfüzitőnél vörösiszap- és hulladéklerakók sora, Adonynál az autópálya foglalja el azt a területet, ahová a Duna árvizek idején kiléphetne, csökkentve az árhullámok magasságát.

A mostani árvíz ráadásul azt is megmutatta, hogy  a vízlépcső sem univerzális ellenszere az elöntésnek: a Duna német és osztrák szakasza végig be van lépcsőzve, ám ezeken a szakaszokon a mostani árvíz lényegesen nagyobb pusztítást okozott, mint Magyarországon – a passauiaknak hiába magyaráznák, hogy a német és osztrák vízlépcsők milyen hatékonyan megvédték őket.

Bármennyire is szeretné elodázni a politika, egyre nyilvánvalóbb, hogy nincs más választás: az egész árvízi védekezést, a vízgazdálkodást, sőt a természethez való viszonyunkat is sürgősen újra kell gondolni – nem csak a „győzelem” szót kell törölni a fogalomtárunkból, hanem a folyókkal történő hadakozás két évszázados ideáját is.