Jávor Benedek
blogja

Jelentés a süllyedő Atlantiszról

„Az Európai Bizottságot minden, a paksi bővítéssel kapcsolatos ügyben a magyar fél kereste” – állítja Aszódi Attila, az atomerőmű kapacitás-fenntartásáért felelős kormánybiztos. "Mi kértük a konzultációt a bizottság illetékes igazgatóságaitól" – mondta, majd azzal folytatta, hogy „Folyamatos az egyeztetés Brüsszellel a paksi bővítés versenyjogi vizsgálatával kapcsolatban, a beszerzésekről szóló magyar–orosz szerződések ellen pedig az Európai Bizottság előzetesen nem emelt kifogást”. Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter szerint pedig semmilyen vitás kérdésünk nincs, semmilyen vizsgálat nem folyik az EB részéről. Aszódi Attila még a következőket is hozzátette:

 „Mivel a Paks II. projektben egyáltalán nincs állami támogatás, így tiltott állami támogatás sem lehet.” 

Ekkorát azért már mégse kéne hazudni.

Időnként lenyűgöz az a párhuzamos univerzum, amiben a kormány a mindennapjait tölti. A fentiekkel szemben ugyanis a valóság a következő.

1) A magyar fél tájékoztatása erősen kívánnivalót hagy maga után.

A megvalósítási szerződések aláírásának másnapján levélben fordultam Margarethe Vestagerhez, az Európai Bizottság versenyügyi biztosához, hogy ellenőrizzem a magyar kormány állítását, miszerint a szerződéseket előzetesen jóváhagyta a Bizottság.

Mint emlékezetes, a magyar kormány az aláírás napján azt állította: előzetesen minden szükséges egyeztetést lefolytatott az EU-val, ezt ismételte most meg a kormánybiztos úr. Ehhez képest Margarethe Vestager válaszleveléből az derül ki, hogy a Bizottság nem adott előzetes hozzájárulást a szerződések megkötéséhez, és tovább folytatja a tiltott állami támogatás gyanúja miatt indított eljárást.

 Tehát, az Európai Bizottság nem emelt kifogást az említett szerződések ellen, mivel ezeket nem ismerte. 2015 márciusában azonban az Euratom Ellátási Ügynökség (ESA) konkrétan megvétózta az üzemanyag-ellátással kapcsolatos szerződést, melyet újra kellett tárgyalni, ahogyan azt többek között Massimo Garribba jelezte a Pakssal kapcsolatos EP meghallgatáson. (Ezt az új szerződést hagyta jóvá a hét elején az EB). Éspedig épp azért vétózta meg, mert decemberben a magyar és az orosz fél három olyan megvalósítási szerződést írt alá, amelyeket a kutya sem mutatott meg sem a Bizottságnak, sem az Euratom Ellátási Ügynökségnek, így azokat csak utólagosan tudták ellenőrizni – és rögtön vissza is dobni.

 A közbeszerzési eljárás elmaradásával kapcsolatos bizottsági eljárással kapcsolatban, melyet én indítottam 2014 decemberében Aszódi Attila azt mondta, hogy a magyar–orosz államközi szerződést aláírás előtt a magyar fél már bemutatta a bizottságnak, amely írásban közölte, hogy nem emel kifogást. Ennek birtokában írta alá a magyar fél az államközi megállapodást 2014. január 14-én.

Csakhogy EP parlamenti mandátumom első napján ezzel kapcsolatban feltett írásbeli kérdésemre kapott augusztus 27-e  válasza ennek ellentmondó. A Bizottság szó szerint az alábbiakat válaszolta:

"Az Európai Bizottság értesült a paksi atomerőmű-bővítési projekt közbeszerzési eljárás nélküli odaítéléséről. A Bizottság szolgálatai jelenleg vizsgálják az ügyet és tisztázzák azt a magyar hatóságokkal. Mivel a vizsgálat kezdeti szakaszában tart, korai lenne következtetéseket levonni a projekt uniós közbeszerzési joggal való összeegyeztethetőségét illetően."

Azaz szó nincs arról, hogy az EB ezt az eljárást jóváhagyta volna, jelenleg is folyamatban van az ezzel kapcsolatos vizsgálat. A közelmúltban pedig Elżbieta Bieńkowska belső piaci biztos egy sajtó háttérbeszélgetésen nem csak ennek a vizsgálatnak a tényét ismerte el (hisz arról írásos bizonyítékunk is van), hanem úgy nyilatkozott, hogy a Bizottság komoly jogi problémákat lát a tendereztetés nélküli eljárással! Figyelem, figyelem! Aszódi Attilát a valóság várja az információs pultnál!

Bienkowska biztos asszony épp problémákat lát 

2) A paksi bővítés során masszívan közpénzekről van szó.

Az EB részéről Jyrki Katainen, a Bizottság alelnöke a beruházás költségvetési hatásaival kapcsolatos kérdésemre tavaly augusztusi válaszában egyértelművé tette, hogy számolnak a projekt állami költségvetésre gyakorolt hatásaival, azonban a projekt jelenlegi fázisában, részben hiányos tájékoztatás mellett ennek pontos becslését nem tudják elvégezni. 

2015. március 25-én Vestager biztosasszony az alábbiakat válaszolta egy írásbeli kérdésemre:

"A Bizottság kapcsolatban áll a magyar hatóságokkal többek között a tervezett paksi két új nukleáris reaktoregység finanszírozásának esetleges állami támogatási vonatkozásai kapcsán."

Tehát a Bizottság több ízben elismerte, hogy a közpénzek felhasználása, az esetleges állami támogatás komoly gyanú. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az EB befogadta a civil szervezetek által tavaly tavasszal az állami támogatás miatt benyújtott panaszt, és azóta is vizsgálódik az ügyben. Folyosói pletykák szerint pedig a közeli hetekben várható, hogy a Bizottság valamit kommunikálni fog Paks ügyében – márpedig ez a legrégebben húzódó ügy, a tiltott állami támogatásos eljárás esetében a legvalószínűbb.

3) A paksi bővítés tele van vitatott kérdésekkel, és három vizsgálat is folyik az ügyben.

Lázár Jánosra eddig sem a hiteles információk gazdagon buzgó forrásaként tekintettünk. Azzal az állításával azonban, hogy semmilyen vitatott kérdés, vagy eljárás nincs a paksi bővítést illetően, azt gyanítom, hogy a saját maga által beállított világrekordot is megdöntötte hazudozásból. Ahogy a fentiekből világossá vált, számos vitás pontja van a projektnek. Jelenleg konzultációs szakaszban tartó eljárás zajlik a tiltott állami támogatás ügyében; a tenderelmaradás kapcsán az európai közbeszerzési szabályok megsértése miatt; továbbá a Bizottság befogadta a paksi információkat 30 évre titkosító törvény miatti panaszomat is, és tanulmányozza, hogy a jogszabály sérti-e a környezeti információk nyilvánosságára vonatkozó uniós szabályozást. Ez most így hirtelen három folyamatban lévő eljárás. Hárommal több, mint amennyiről Lázár János nyilatkozott.

Az igazi kérdés itt már nem is az, hogy mit hazudnak, hanem az, hogy minek? A fenti információk jó része ugyanis kint van a sajtóban. Aki akarja, tudja. Lázár János, amikor kiáll sajtótájékoztatóra, és rezzenéstelen arccal belemondja a kamerákba, hogy nincs eljárás vagy vitatott ügy Paks kapcsán, akkor pontosan tudja nem csak azt, hogy hazudik, hanem azt is, hogy ezt mindenki tudja róla. Innentől fogva három eset lehetséges. Egy: tudja, hogy hazugság amit mond, szeretné nem mondani, de nem megy, valami belső kényszer erre sarkallja. Ezzel több dolgunk nincs, jónevű szakemberek és gondos ápolók feladata a helyzet kezelése. Kettő: valamiért aggódik, hogy nem őt fogják a legcinikusabb, leghazugabb magyar közéleti szereplőnek tartani. Ezügyben megnyugtathatom, nem kell tovább erőlködnie, örök időkre magáénak tudhatja ezt a pálmát. Három: tudja, hogy hazudik, azt is tudja, hogy ezt mások is tudják, de nem foglalkozik vele, rég lemondott az ország nagy részéről. Arra a szűkülő világegyetemre koncentrál a Magyar Hírlap – köztévé – Kossuth Rádió Bermuda-háromszögben, ahol a valóságnak már rég nyoma veszett, amelyben a riporterek a világvégét sem találnák meg, ha nem kapnak rá közvetlen pártutasítást, amelynek fogyasztói végérvényesen egy mitologikus világ, egy elveszett Atlantisz lakói. Ezesetben viszont feladatunk van. Könnyű lenne meghagyni őket tévhiteikben. Ez a világ azonban szavaz, tavaly konkrétan három választáson tartotta hatalomban mitologikus világukat megéneklő regöseit. A Lázár és mások által saját fogyasztásra stabilnak hazudott Atlantiszukkal mi is együtt süllyedünk. Szólni kéne nekik, hogy már mellig ér a víz.

Oroszok a spájzban

Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin február 17-i találkozójának már egy hét elteltével kötetnyi irodalma van. Számtalan elemzés foglalkozott a hosszú távú gázszerződés kérdésével, a paksi projekttel, az ukrán helyzettel kapcsolatos állásfoglalásokkal vagy a Török Áramlattal (ironikus módon a találkozó praktikus tartalmára, a ténylegesen aláírt megállapodásokra senki egy sort sem vesztegetett – joggal). Elhangzott valami azonban a találkozót követő sajtótájékoztatón, amire nem igazán kapta fel a fejét a sajtó. Pedig – ahogy azt már a sajtótájékoztató estéjén a facebookon megjegyeztem - az egyik legkockázatosabb következményt takarhatják a homályos mondatok. Ez az ügy a magyar gáztárolókban az orosz jelenlét növelése. 

A sajtótájékoztatón Orbán kínosan kerülte, hogy akár csak utaljon rá, Putyin azonban kétszer is szükségét érezte, hogy kiegészítse vendéglátóját. A nagy magyar-orosz egyetértés derűs egén ez volt talán az egyetlen felhőcske. Valami, amiről az egyik fél nagyon nem szeretett volna beszélni, a másik viszont világossá akarta tenni, hogy ez a téma az asztalon volt. 

Miről is van szó? A 2012 óta több lépésben, összesen közel 500 milliárd forintért államosított magyar gáztároló-kapacitás regionális léptékben is számottevő. 6 milliárd m3 feletti tárolási potenciáljával messze meghaladja a magyar gázpiac által igényelt léptéket – még egy tartós gázkrízis lehetőségével számolva is. Krízishelyzetben a hazai ellátásbiztonságon túl a szomszédos országok (például Szerbia) kimentésére használható, „békeidőben” pedig a tárolókapacitás feletti rendelkezés a regionális gázpiac befolyásolásának lehetőségét jelenti. Bárki, aki a magyar gáztárolókhoz hozzáfér, vissza tud tartani, vagy kellő időben piacra tud dobni közép-európai léptékben jelentős mennyiségű gázt.

Az Orbán-kormány ugyan nem ezzel az indokkal állt neki az államosításnak, hanem a hazai ellátásbiztonság javításának szlogenjével. Ez azonban elvi és gyakorlati szempontból is mellébeszélésnek tekinthető. Az ellátásbiztonság ugyanis nem volt veszélyben. A (leszámítva a stratégiai gáztároló Mol által üzemeltetett 2 milliárd m3-es kapacitását) piaci alapon működtetet rendszer nagy biztonsággal szavatolta a magyar fogyasztók ellátását, a tárolók a tél elejére mindig biztonságos szintre feltöltve álltak, és a betárolt mennyiség folyamatosan hetekre elhúzódó gázválság esetére is biztonságos tartalékot jelentett. Nem volt tehát reális indoka annak, hogy miért kellett  ötszáz milliárd forint adófizetői pénzt áldozni a bevásárlásra. A gyakorlatban még kevésbé működött a modell. 2013 végén, az immár az MVM tulajdonában álló gáztárolók feltöltöttsége azonos időszakban soha nem látott alacsony szintre zuhant, a télnek 10 százaléknál alig magasabb töltöttséggel vágtunk neki. Ennek oka az MVM tőkehiánya volt, végül a helyzet 2014 nyarára végleg tarthatatlanná vált, és a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőn, mint tulajdonoson keresztül külön 100 milliárd forintos tőkeinjekciót kellett juttatni közpénzekből az agyaglábú óriásnak, hogy be tudjon vásárolni, és feltöltse a tárolókat (amit így őszre több, mint 50 százalékos szintre sikerült meg is tenni). Nagyon sok pénzért végül is egy alacsonyabb ellátásbiztonságot, és további közpénzigényt sikerült fabrikálni.

De hát nem is ez volt a cél. Hanem éppen a regionális piaci befolyásszerzés. (Ami egyébként nem ördögtől való. Az energetikailag végletesen kiszolgáltatott Magyarország joggal vesz fontolóra olyan lépéseket, amelyek a mozgásterét növelik. A kérdés mindig az: mit kapunk milyen áron. Ebből a szempontból a gáztároló-vásárlás a fentiek miatt rossz üzlet volt). Igen ám, de kinek szerzünk befolyást közpénzen? A piaci befolyás megteremtéséhez nem pusztán tárolókapacitás, hanem gáz is kell. Az MVM viszont egyszerűen képtelen önállóan még a magyar ellátásbiztonság szavatolásához szükséges gázmennyiséget is beszerezni, olyan gáztömeg megvásárlása és tárolása pedig, amely a regionális piacon számít, messze áll a cég valós lehetőségeitől, mint Makó Jeruzsálemtől. 

Van azonban más szereplő, aki rendelkezik gázzal, nincs régiós tárolókapacitása, nagyon szeretne ott lenni az európai piacon, ez viszont jelentős ellenállásba ütközik az uniós szereplők részéről. Ez a Gazprom (amelynek németországi tárolóvásárlási terveit épp a közelmúltban fújták le az ukrajnai helyzet miatt).  Részben az ő tárolási lehetőségeik megteremtését célozta már a 2012-es gáztárolóvásárlás is. És láss csodát, azóta a helyzet romlása, ukrán válság ide, európai szankciók, közös energiabiztonsági stratégia oda, a magyar kormány nem hogy akadályozná a Gazprom megjelenését a magyar gáztárolókban, hanem egyre nagyobb teret enged az oroszoknak, tavaly külön lex Gazprommal könnyítve meg az orosz gázóriásnak a magyar gáztárolók használatát. A Gazprom pedig „kísérleti jelleggel” gyorsan be is tárolt 700 millió m3 gázt. Ami egyelőre nem túl jelentős mennyiség (a teljes kapacitás 11-12, a kereskedelmi tárolók 17 százaléka), azonban így sem árt fejben tartanunk, hogy a jelenleg nagyjából 42 százalékos töltöttségi szinten lévő gáztárolókban lévő kb. 2,5 milliárd m3 gáz harmada-negyede nem a miénk, hanem a Gazpromé.

A zsanai gáztároló madártávlatból. A Gazpromnak többek közt erre volna gusztusa. 

Orbán és Putyin az utóbbi kijelentései szerint minimálisan abban állapodtak meg, hogy ezt a mennyiséget növelik.  A Gazprom a próbaüzemet követően jelentős mennyiségű gázt tarthat a magyar tárolókban, az ebből fakadó piacbefolyásoló képesség azonban nem Magyarországé, hanem a Gazpromé, a magyar kormány pedig lényegében ehhez teremti meg a feltételeket az oroszoknak. Puytinnak épp erre van szüksége: egy orosz piacszerzést támogató uniós kormányra, és Orbánnal ezt meg is kapta. A magyar adófizetőknek az egész ügyletből a gáztároló vásárlás számlája jut, a többit elintézi egymás között Orbán és Putyin. Ha csak ennyiről van szó, az is élesen szembeszáll a közös európai állásponttal, és olyasmi, amit Jaroslaw Kaczynski PiS-elnök, vagy Ewa Kopacz lengyel kormányfő a napokban az „európai szolidaritás felrúgásának” nevezett. Egy éles helyzetben, az orosz-EU konfliktusban egyértelmű átállás az orosz oldalra. Szó nincs hintapolitikáról, a magyar és az európai érdekek közötti egyensúlyozásról. Az akció semmilyen magyar érdeket nem szolgál, egyetlen célja az EU sebezhetőségének növelése, és az orosz pozíció erősítése. Szimpla árulás.

De ez még csak a minimumterv. Azt is tudjuk, hogy a Gazprom évek óta érdeklődik a magyar gáztárolók iránt, azonban azt is világossá tették, hogy céljuk nem pusztán a betárolás lehetősége. A Magyar Nemzet 2013. december 13-i cikke szerint ("Merre kanyarog a Déli Áramlat?") a Gazprom egyik illetékese egy budapesti konferencián úgy fogalmazott, hogy „az orosz társaságot (...) érdeklik a magyar gáztárolók, de csak akkor, ha azokban tulajdonrészt tudnak szerezni.” Alig valószínű, hogy ez az érdeklődés azóta alábbhagyott volna.  A Gazprom a magyar gáztárolókat akarja, és mostanában Putyin jobbára meg is kapja Budapesten, amit akar. Simán benne van tehát a pakliban, hogy nem csupán kikövezzük a Gazprom felvonulási útját a gázháborúban, de még a mi felszerelésünket, infrastruktúránkat, biztonsági rendszereinket – a gáztárolóinkat – is, legalább is részben, átengedjük nekik. Amivel nem csupán az EU-n belül hozzuk helyzetbe Oroszországot. De a saját biztonságunkat is jórészt Putyin jóindulatára bízzuk. 2015-ben kevés ostobább, veszélyesebb, felelőtlenebb lépés képzelhető el ennél. 

A bősi vízerőmű. Az MVM-nek meg erre fáj a foga.

Mégis, akkor miért? Orbánnak három oka lehet rá. Egyfelől az orosz barátság nincs ingyen. Ha Orbán kedvező – politikai – gázárat akar, ha kedvezményes hitelt egy százmilliárdos fosztogatást lehetővé tevő atomerőmű-beruházáshoz, ha könnyítéseket mondjuk a mezőgazdasági termékek orosz piachoz jutásában, valamit adni is kell cserébe. Putyin nem szereti a hálátlan barátokat. Másodsorban látszik, hogy az MVM nyakába rakott számtalan projekt terhe alatt roskadozik a cég. Gázvásárlásra már csak tulajdonosi kölcsönök révén képes, a paksi bővítési projektet végül ki kellett szervezni az MVM alól, mert magával rántotta volna a csődbe. Bármit is akar az MVM a hazai, vagy akár a régiós energiapiacon, valahonnan tőkét kell felhajtania sürgősen. A szlovák villamosenergia-szolgáltató megvásárlása például, amelyre bejelentkeztek (benne a bősi vízlépcsővel és az épülő mohi atomerőművel), nem lehetséges a cég tőketartakékaival. A további régiós terjeszkedés, amiről szinten suttognak a kormány és az MVM háza táján, illúzió tőkeerős partner nélkül. A Gazprom éppen ilyen lehet. Bevásárolja magát a gáztárolókba és/vagy az MVM-be, a friss pénz pedig finanszírozhatja a régiós terjeszkedést, orosz-magyar koprodukcióban. Harmadsorban: tavaly ilyentájt részletesen írtam arról, hogy Orbán fegyvert akar a Brüsszellel folytatott hadakozás során. Amíg a Békemenet a legfenyegetőbb eszköz, amit be tud vetni, addig csak egy hajszál választja el a nevetségességtől. Ha fenyegetni tudja legalább a környékbeli országok energiabiztonságát, akkor ki tudja tenni a pisztolyt az asztalra, miközben Junckerrel vagy Šefčovič-csal alkudozik. Ez az álma. És ha ehhez Putyin segíti hozzá, akkor jöhet a keleti nyitás. A magyar kompországba pedig egyre halkabban hozza a szél Beethoven Örömódájának dallamfoszlányait, és egyre erősebbé válik a pirogillat. Az egyik oldalon folyamatosan vagdalják a köteleket, a másikon meg csomózzák rá a bárkára az új és új kábeleket. Amiket nagyon nehéz lesz később majd levágni, bárhogy is alakul az Orbán Viktor nevű politikai termék sorsa.

Eladni egy országot

Február 17-én Magyarországon munkalátogatást tesz Vlagyimir Putyin orosz elnök. A magyar miniszterelnökkel folytatott megbeszélésen a hivatalos nyilatkozatok szerint kétoldalú politikai és gazdasági kapcsolatokról, energiabiztonsági ügyekről lesz szó. Mégis mire számíthatunk? A látogatás egyik konkrét célja a két ország közötti hosszú távú gázszerződés megújítása lehet, és – bár Magyország elvileg nincs rossz tárgyalási pozícióban – a magyar politikai vezetés személyes, rövid távú érdekei miatt igen megalázó feltételekkel szerződhetünk újra. Orbán Viktor nem először lépne olyat az energiapolitikában, amit ésszerűség nem indokol, amivel kivételezett kevesek elképesztően sokat nyernek, az ország egésze viszont legalább annyit veszít.

                                      Kép: hvg.hu

A hazai energiastratégiának, energiapolitikának számtalan vitatott eleme van. Ami igazán rendellenes, hogy az utóbbi években a magyar energiaügyet láthatóan nem a belső adottságok, külső kényszerek, az energetika jelenlegi és jövőbeli változásaival való lépstartás határozzák meg, hanem fölöttes, mindenféle szakpolitikán túlmutató célok: az Orbánhoz feltétlenül lojális emberek helyzetbe hozása, állami pénzen új klientúra építése, egyúttal személycsere az oligarchiapiramis csúcsán - ezáltal Orbán politikai hatalmának stabilizálása. És persze mindehhez a szükséges külső feltételek megteremtése.

Induljunk onnan, hogy Orbán első kétharmada lehetetlen volt Simicska Lajos nélkül. A Fidesz-univerzum gazdasági és politika ága szorosan feltételezte egymást. A második kétharmad megszerzéséhez vezető úton viszont az oligarchakör inkább kivett, mint beletett a rendszerbe, és az sokkal inkább a politikai leányvállalat teljesítménye volt. Ideje volt felszámolni az oligarchia – mindenekelőtt Simicska Lajos - jelentette korlátokat és függőségeket amelyek Orbánt régóta feszélyezik. Az új, nem önerőből, hanem csupán politikai kegyből létrejövő, maximálisan lojális és függő, inkább strómanként, mint tényleges oligarchaként tevékenykedő kör megteremtéséhez viszont tengernyi pénz kell. Az energiaszektor egyike azon kevés ágazatoknak, amelyikben elegendő pénz van az Orbán által rég áhított oligarchacseréhez. Az utóbbi években számos egyértelmű jelét láttuk annak, hogy az ágazat fokozatosan közvetlen állami irányítás alá kerül és korrupcióval itatódik át – jó példa a megépült szlovák-magyar gázvezeték, nem beszélve az vezetéket építő Olajterv (ma OT Industries) tulajdonocseréjéről vagy a MET Holding látványos térnyeréséről.A MET energiakereskedő cégnek – amely mögött egy összetett offshore-cégrendszer áll – az állam jól kitalált rendeletekkel és szerződésekkel biztosít kivételezett helyzetet: a magyarországra Ausztria felől érkező földgázvezeték évente 2,2-2,9 milliárd köbméternyiszabad kapacitását – az MVM-n keresztül – verseny, aukció nélkül használja ki a MET. Míg a gáz határon való átvitelét bonyolító MVM semmit nem keres az állam által biztosított lehetőségen, sőt, az állami cég komoly veszteséget termel, a MET egyre gazdagszik.A cég magyar leányvállalata az utóbbi években így több tízmilliárd forint haszonhoz jutott a hazai földgázpiacon. 2012-ben pl. a tulajdonosok 55 milliárd forint osztalékot vettek ki a cégből. Nem mellesleg a MET mögötti vállalkozások között van, ami Garancsi István, illetve más, Orbán Viktorhoz állítólag közel álló üzletemberek érdekeltsége. Úgy tűnik, a MET tevékenysége nem merül ki a földgáz behozatalban, a cég szárnyal: előbb megvásárolta az ország második legnagyobb áramtermelő erőművét, a Dunamenti Erőművet (ennek vélhető hasznáról egy éve írtam), 2015 nyarától pedig átveszi a GDF Suez szabadpiaci földgázkereskedelmi tevékenységét. A cég látványos emelkedése és Orbán oroszbarátsága nem véletlen egybeesés.

 Orbánnak egyértelműen szüksége van Putyinra – akinek az orosz energiaexportra személyes ráhatása van - a fenti ügyletekkel fémjelzett, végletekig korrupt hazai energiarendszer működtetéséhez, az állam földgázvásárlásain való nyerészkedéshez. A mostani Putyin-látogatástól Orbán olyan politikai alkut remélhet, tovább növeli a mozgásterét az energiaágazatban felmerülő hasznok lefölözéséhez, s ezáltal hatalmi céljai eléréséhez.

Kép: nepszava.hu

Orbán nemrég az új hosszú távú gázszerződést megkötését nevezte az egyik legfőbb feladatának. Holott az új szerződés megkötése elvileg nem lenne sürgős és – ahogy a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont 2013-as, kormányzati megrendelésre készült tanulmányából is kiderül – az új szerződésnek nincs is sok értelme, kivéve, ha a jelenlegi árhoz képest jelentősen olcsóbban kapnánk az orosz gáz, és ha a mostaninál sokkal kisebb mennyiségre szerződnénk.Jóval több gázra szerződtünk annak idején, mint amire szükségünk van, és ráadásul a piaci árnál drágábban is. A felesleges mennyiséget át kell vennünk, annyit sikerült elérnünk, hogy az eredeti, 2015-ös határidőt kitoltuk néhány évvel, így a kötelezeően átvvendő mennyiség még vagy két évig fedezi a szükségletet - sürgősségről tehát messze nincs szó.  Az átvett mennyiséggel hosszú időre zavartalanul biztosítani lehetne Magyarország energiaellátását. Álságos tehát Orbánnak az az érve, hogy az új hosszú távú szerződésre (csakúgy, mit a MVM/MET különleges hozzáférési jogára) ellátásbiztonsági okokból lenne szükség.

Ellenkezőleg, a jelenlegi földgázpiaci folyamatok ismeretében Magyarországnak viszonylag nagy lenne a mozgástere. Az oroszoknak nem jönne rosszul a hosszú távú gázszerződés, hiszen a bevétel javítaná a rossz helyzetben lévő költségvetésüket és erősítené a térségben a hatalmukat. A gázpiac jelenleg ugyanis kínálati jellegű, és a következő években ez vélhetőleg így is marad, kínálati jellegű gázpiacon pedig épp a vevő lenne jó alkupozícióban –Orbán ezt készül odaadni fillérekért az oligarchiaharc jegyében.

Az Orbán-Putyin találkozón sokkal inkább egy politikai alku születhet, aminek eredményeképpen - belső források szerint - olcsóbban, a piaci ár alatt kaphatjuk az orosz gázt, legalábbis rövid távon. Ebből egyrészt lehet a következő években rezsicsökkentést – esetleg a 2018 évi választási kampányt - finanszírozni. Továbbá a piaci és a szerződött ár különbözete az új oligarchákat is gazdagíthatja. Nem szolgálná azonban az egyezség sem egy egészséges energiapiac működését, sem a magyar fogyasztók hosszú távú érdekeit.

Oroszország ugyanis az egyezségnek biztosan megkéri az árát. Két eset lehetséges.

Az egyik, hogy a rövid távú árengedményért cserébe hosszú távon a piaci árnál drágábban kapjuk majd a földgázt. Elég kitekinteni a környező országokra - jól látszik, hogy minden ország, amelyik új hosszú távú szerződést kötött Oroszországgal 2005 óta, jelenleg magasabb árat fizet a földgázért, mint Magyarország.

A másik lehetőség, hogy Putyin politikai árat kér – méghozzá Magyarország következetesen oroszbarát politikáját az EU-ban. Végső soron az oroszoknak égető szüksége van az uniós egység megbontására, ahogy erről az állami televízióban nyíltan beszélnek is. Putyinnak egy vétó az Európai Tanácsban az Oroszországot érintő szakciók meghosszabbítása ügyében sok pénzt megérhet. Habár Angela Merkel látogatásának fő célja is az volt, hogy egyértelművé tegye: Magyarország nem folytathat különutas oroszpolitikát, az EU egységes álláspontot képvisel a krím-félszigeti és kelet-ukrajnai konfliktust illetően, közös sajtótájékoztatójukon Orbán szokatlanul élesen állt ki az orosz kapcsolat mellett. Orbán mindezek után gyaníthatóan nem fog szembefordulni Putyinnal, akkor inkább az Európai Unióval vállal fel konfliktust, főleg, ha az EU-tól jövő figyelmeztetések távolinak hatnak, láthatóan ritkán ütik meg az ő ingerküszöbét. És úgy tűnik, Oroszország is leginkább Magyarországból nézi ki, hogy hajlandó lenne az európai egység megbontására.

Meg kell jegyezni, hogy a görög választási kampányban a - január végi, előrehozott választáson végül nyertes - Radikális Baloldal Koalíciója, a Sziriza is nyíltan oroszbarát hangot ütött meg.  És bár a baloldali görög kománypárt azóta már jelezte, nem az oroszoktól  várja az ország helyzetének orvoslását, hanem az uniós trojkával tárgyalná újra a gazdasági mentőcsomag feltételeit, Orbán játékterét ez szűkíti, a kérhető árat csökkenti, ha nem Magyarország az egyetlen lehetséges jelölt erre a szerepre. A tragikus ügyletet így még megalázóan alacsony áron is köthetik meg.

Véleményem szerint semmi nem fogja meggátolni Orbán Viktort abban, hogy személyes, illetve a hozzá közeli emberek érdekei miatt extrém módon megalázó feltételek mellett adja el hazánkat Vlagyimir Putyinnak.

Elkent műszaki probléma Pakson - dokumentumok

Ahogy arról ma sajtótájékoztatón beszámoltam, forrásaim szerint 2013 májusában 60.000 liter bóros víz elszivárgásával járó műszaki probléma lépett fel a paksi atpmerőmű 3-as blokkjában. A hiba lényege: olyan csővezetékek, amelyek elvileg korróziómentesek, mégiscsak súlyosan korrodálódtak - erősítve hitünket a kiváló szovjet technológiában, amit beépítettek 30 évvel ezelőtt. Nagyobb baj, hogy mint kiderült, ez a hiba - ha kisebb mértékben, szivárgást nem eredményező módon is, de az 1-es, 2-es és 4-es blokkban is fellépett. Az 1-es blokk üzemidőhosszabbítása során, ami másfél évvel korábban történt, ez senkinek nem tűnt fel. Mint kiderült, ők úgy tudták, ezek nem korrodálódnak, úgyhogy meg sem nézték. Ennyire alapos vizsgálatokra épül az, hogy a 30 éves szovjet technológiát továbbműködtetjük még 20 évvel. Ráadásul a csöveket a 3-as blokkban kicserélték, de az ugyancsak korróziós jeleket mutató 1-es és 2-es blokkban nem - miközben ezek engedélyt kaptak további 20 év működésre. A forrásom által adott információkról december elején hivatalosan is megkérdeztem az Országos Atomenergia Hivatalt és a Paksi Atomerőművet - a napokban végre az atomerőmű s válaszolt. A válaszok a képekre kattintva olvashatók.

Paksi Atomerőmű Zrt.:

Országos Atomenergia Hivatal:

Ja, minderről elfelejtettek szólni a nyilvánosságnak! Sőt, az atomerőmű eleinte az OAH-nak is - kb. egy héttel a hiba észlelése után napi ellenőrzései során az OAH-nak magának tűnt fel, hogy valami gubanc lehet Pakson, érdeklődésükre ezután kaptak szóbeli tájékoztatást, és csak egy hónap(!) után írásosat. Az atomerőmű közben nem szűnt meg folyamatosan hírekkel bombázni a nyilvánosságot. Jaj, dehogy az eseményekről! "Jelentős összeggel támogatja az erőmű térségfejlesztési alapítványa a környező településeket". Vagy: "Orfűi fesztiválon várja a fiatalokat az erőmű kiállító kamionja". Aztán: "Első helyen végeztek az erőmű tűzoltói". Csupa ínycsiklandó hír, ami nélkül nem tudnánk, mi folyik az erőműben. Egyszerűen nem fért bele, hogy a meghibásodásról informáljanak, ami érthető, hiszen ugyanekkor volt "Női Sportnap az ASE sporttelepén"! Mutassam?

Merkel bezárja a magyar kiskaput

A német kancellár februári látogatása körül sok a spekuláció. Ha realisták akarunk maradni, Merkel sem Orbánt buktatni nem fog, de puszta protokolláris mosolygásra sem számíthatunk. Hoz üzenetet a tarsolyában: a baráti német-magyar viszony talpkövei közül van, ami lényegileg megváltozott az elmúlt időszakban. A német Oroszország-politika átalakulása újrarendezi a magyar kapcsolatot is. A továbbiakban nincs simlizés, nincs különutas magyar barátkozás Putyinnal. Magyarország az olajozott német kapcsolat nélkül nagy bajban van, úgyhogy Orbánnak a további erőlködés helyett inkább azon kéne dolgozni, hogy öt elvesztegetett év tévútja után hogyan tudunk választ adni a magyar energiapolitika valós problémáira.

Angela Merkel minden bizonnyal február 2-án rövid, néhány órás látogatást tesz Magyarországon, és ennek keretében találkozik Orbán Viktor miniszterelnökkel is. Ma körülbelül ennyit lehet tudni hivatalosan a német kancellár vizitjéről, sem a tárgyalások napirendjét, az ott várhatóan érintett témákat, esetleg tárgyalásra kerülő megállapodásokat illetően semmilyen megerősített információja nincs a közvéleménynek. És bár a magyar kormány gyakorlatában ez normál ügymenetnek számít (sem a miniszterelnök és államtitkára, majd külügyminisztere, Szíjjártó Péter számtalan moszkvai útjáról, sem Orbán utóbbi időben megsokasodott svájci látogatásainak céljáról, tartalmáról, eredményeiről szinte semmit nem tudunk), úgyhogy akár meg is szokhattuk volna, mégis spekulációk sokasága övezi Merkel látogatását. Érthető, hiszen hosszú ideje a magyar kormányfő elsősorban közép-ázsiai és kaukázusi zsebdiktátorok látogatásait tudja feljegyezni a külügyi eseménynaptárba, és hosszú ideje az első ilyen súlyú nemzetközi találkozója lesz Budapesten. Mit akarhat Merkel, és mit kaphat Orbán? Eredményez-e bármilyen változást a kormánypolitika irányvonalában, a kormányzatban, a külpolitikai orientációban a tárgyalás? A vélemények szélsőségesen megoszlanak. Merkel a selyemzsinórt hozza Orbánnak, betelt a pohár, a rendezett visszavonulás, és a kormányfőváltást követő stabilizáció és politikai irányváltás menetrendjéről tárgyalnak majd – fogalmazódnak meg vérmes elképzelések. Németország eddig is védőernyőt húzott Orbán fölé, amíg a német cégek megkülönböztetett állami gondoskodásban részesülnek, és Orbán, ha alpári módon, az uniós közbeszédben elfogadhatatlan formában és kissé túlszaladva is a célon, de kimondja az EU-val kapcsolatban Merkel legtitkosabb gondolatait, addig számíthat Európa legfontosabb kormányának további támogatására – ennek a hallgatólagos megállapodásnak a fenntartásáról beszélget majd a német és a magyar kormányfő, állítják mások. Tényleg, mi is fog történni? Valószínűleg egyik sem, de néhány, Magyarország szempontjából nagyon fontos dolog vélhetőleg mégiscsak.

Kép forrása: index.hu

Tény, hogy Merkel hozzáállása a Fidesz-rezsimhez meglehetősen Janus-arcú volt az elmúlt öt évben. Németország számára három szempont játszik kiemelt szerepet a közép-európai EU-tagállamokhoz fűződő viszony alakulásában. Az első, a pénzügyi stabilitás kérdése. Az eurozóna krízise közepette, nyakig a 240 milliárdos görög mentőcsomagban mindennél fontosabb számukra, hogy ne jöjjenek létre újabb, euró tízmilliárdos mentőcsomagokat igénylő válsággócok az EU keleti peremén. A magyar kormány ezt az elvárást teljesíti. Orbán emlékezetes, 2010 nyár eleji brüsszeli útján egyértelmű és világos jelzést kapott: bizonyos keretek között azt csinál, amit akar, de a költségvetési hiány elengedése, a büdzsé stabilitásának aláaknázása, a laza fiskális és monetáris politika olyan kritikus pont, amiben nincs pardon. A miniszterelnök meg is értette az üzenetet: rövidesen az államadósság elleni küzdelem lett a magyarság ezeréves küldetésének végcélja, a keresletélénkítő, költségvetési hiányt elengedő 7 százalékos bővülést vizionáló Matolcsy-program villámgyorsan lekerült a napirendről. Ezzel szemben kaptunk egy olyan ultraortodox pénzügyi megszorító politikát, hogy Bokros Lajos kényelmetlenül topog a láttán, az IMF pedig önmagát is meglepő szerepzavarban próbálta ennek lazítását javasolni. Az eredmény német szempontból megnyugtató: a költségvetési hiány a 3 százalékos cél alatt évek óta, az államadósság, ha nem is csökken, de stagnálásközeli állapotban van, a magyar fizetési mérleg stabil. Nem lesz szükség magyar mentőcsomagra, pénzügyi lélegeztetőgépre a német adófizetők pénzén. Nincs itt kérem semmi aggódnivaló, a cél teljesül, ennek módja (a szociális rendszerek beszántása, az oktatásügy szétzúzása, a társadalom tudatos kettészakítása, az egészségügy leépülése, stb.) pedig belügy, az legyen a magyar választók baja, akik egyébként mostanában több ízben is kifejezték vonzalmukat ez iránt a politika iránt – mondják a németek.

A második stratégiai terület a német cégek és befektetések helyzete. Na de itt már tényleg Németország tyúkszemére lépett a multiellenes órisáplakát-kampányokat szervező magyar kormány – mondhatnánk. Nem eszik olyan forró a kását. A multiellenes szlogenek mögött egy nagyon nehezen felfejthető és kaotikus támogatás- és büntetőpolitikai katyvasz húzódik meg. Némely multik – elsősorban bankok és kiskereskedelmi láncok – valóban, mintha az Orbán-kormány célkeresztjében lennének. Különös módon éppen ezeken a területeken nem meghatározó a német tőke jelenléte. A legnagyobb külföldi tulajdonú magyar bankok közül egyetlen egy német tulajdonú, a Bayerische Landesbank tulajdonában álló MKB – ezt épp most vette meg a magyar állam igen nagyvonalú vásárlóként. A kiskereskedelem meghatározó szereplői (Tesco, Auchan, Spar) sem németek. Hova koncentrálódik a német tőkebefektetés? A járműiparba, az információ-technológiába, az energetikába és a biztosítási szektorba – a TOP 40 magyar vállalat közül a német tulajdonúak, az Audi, az E.ON, az RWE, a Magyar Telekom, a Bosch, az Allianz és Continental mind ezekben a szektorokban vannak jelen. Ezek közül az energiaszektor ugyan valóban nyomás alatt van, de a kiszorítás keserű piruláját meghökkentően gáláns vételi ajánlattal tette lenyelhetővé a kormány például az E.ON esetében, amikor a becsült piaci érték sokszorosáért vásárolta fel annak gázüzletágát. Egy olyan időszakban, amikor az E.ON amúgy is újrarendezi a sorait, és a magyar piacon domináns fosszilis energia ágazatát kiszervezi és leépíti, hogy az új (elsősorban megújulós) technológiákra koncentráljon. A járműipar, benne az Audi és a Mercedes állam az államban, az orbáni „munkaalapú társadalom” állócsillaga, korlátlan és olykor be sem vallott mennyiségű adókedvezmény és állami támogatás kedvezményezettje, amelynek semmi oka panaszra. A Deutsche Telekom ugyan érzékelte a távközlési ágazatot sújtó különadókat, de elbukott például az IT ágazatnak fejfájást okozni képes internet-adó terve; az Origo főszerkesztőváltásának története, a DT és a kormányzat közötti megállapodás az informatikai fejlesztésekről pedig arról tanúskodik, hogy a DT-vel sajátos különalkut kötött a kormány, és összességében olajozottan működik a gépezet. A német cégek sorsa korántsem mostoha a Nemzeti Együttműködés Rendszerében.

A harmadik kulcsterület német szempontból az EU szintjén zajló döntéshozatal, és az Unió jövőjéről folyó viták. Itt több feszültséget vizionálhatunk, mint az előző két területen. Orbán Brüsszel-kritikája, belefeszülése Jean-Claude Juncker jelöltségébe, beállása az integrációt erodáló, a tagállamok szuverenitását hangsúlyozó Cameron-vonalba látszólag kivívhatná Németország rosszallását. Csakhogy. Az utóbbi időben a kormány épp ezen a területen erős visszavonulóban van, a Brüsszel = Moszkva ék egyszerűségű képlete már nincs a kormánykommunikáció középpontjában (mostanában amúgy sem illik Moszkvát bármilyen rossz forrásaként emlegetni), a NER új ellenségképet talált az Egyesült Államokban (a bajuszos elmeháborodott, aki valami tragikus tréfa folytán jelenleg a házelnöki pozíciót foglalja el, egyenesen negyedik világháborút vizionál). Ráadásul Angela Merkel európai elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen ugyan, de abban az Európában, amely iránt elkötelezett, azért Németország, a mindenkori német kormány diktálja a tempót, az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament buzgóságának pedig jobb, ha van egy egészséges határa. A tagállami szuverenitás vs. európai intézmények erőegyensúlyban a mérleg jobb, ha az előbbi javára billen. Ha ezt helyette kimondják mások, nem baj. Ha kültelki stílusban, az nem öröm, de együtt lehet vele élni. Ha Junckert mások piszkálják, és így gyengítik, csak hogy tudja, hol a helye, míg Merkel a Nagy Konszolidátor szerepében végül csak elrendezi a Bizottság elnökének megválasztását, abból ő jön ki jól. Nem akkora itt a baj.

Végül van még egy szempont, ami Németország számára a közép-kelet-európai tagállamokkal kapcsolatban nem stratégiai kérdés – és épp ez teszi fontossá. Ez az Oroszországhoz való viszony. Orbánék keleti nyitása, az Oroszország iránti egyre fokozódó hőfokú szeretet számos helyen kiverte a biztosítékot. Varsó, Vilnius, Riga, Tallin, és újabban Washington – hogy csak néhányat említsünk. Berlinben nem. Berlin ezügyben elnéző, aminek alapja a különleges német-orosz viszony. Az Ostpolitiktól az Északi Áramlaton át a nagy német cégek oroszországi befektetésein keresztül hosszan lehetne citálni ennek a sajátos kapcsolatnak az elemeit.  Ebből fakad, hogy az, ami Orbánt jónéhány fővárosban nemkívánatos elemmé teszi, arra a németeknek egy szavuk sincs.

Mindebből azt következhet, hogy Angela Merkel valóban csak ezt a hallgatólagos megállapodást megerősíteni jön Budapestre, és némi visszafogottságra inteni Orbánt, ha lehet. Amúgy is, ő nem az a fajta, aki a tagállamok belügyeibe nagyon bele kívánna szólni, a német szuperdominancia látszatát igyekszik elkerülni az EU-ban (mondjuk erről a görögök tudnának mesélni).

Még sincs így. Két okból sem. Egyfelől lehet, hogy Angela Merkel számára nem okoz álmatlan éjszakákat, ha békeidőben egyes tagállami vezetők piszkálják kicsit a tagállami kormányok és az EU-s intézmények közötti hatáskör- és hatalommegosztás kérdését, netán magát Jean-Claude Junckert. Elég határozott viszont abban, hogy ha az EU konfliktushelyzetbe keveredik külső szereplőkkel, akkor egységesen kell fellépni, és egy hangon beszélni. Ilyenkor nincs helye a különutas kísérleteknek, a közös erőfeszítések háta mögötti, azokat gyengítő lépéseknek. Orbán közismert – legutóbb a Charlie Hebdo elleni merénylet kapcsán tartott párizsi megemlékezés alkalmával bizonyított - bámulatos ritmusérzékével következetesen képes felénekelni azokat a mondatokat, és megtenni azokat a lépéseket, amelyek egy diplomáciai gyorstalpaló tanfolyam első óráján a „Soha ne csináld” címszó alatt kerülnek tárgyalásra. Az ukrán válság közepén Oroszország javára trükközni a Déli Áramlat építése ügyében (az EU-s szabályozást megkerülő törvénymódosításokkal megágyazni a Gazpromnak), elzárni a gázvezetéket, amin keresztül Európa életben próbálja tartani Ukrajnát, titkos szerződésekben évtizedekre elköteleződni pénzügyileg, technológiailag, üzemanyagellátásban Oroszországnak a paksi bővítés során,  nos, klasszikusan ez a kategória.

Másrészt a szétvert külügyi apparátus elfelejtett észlelni, és közölni Orbánnal egy nagyon fontos változást a német külpolitikában. Ez pedig éppen az Oroszország-politika iránya. A sajátos német Oroszország-viszony – szemben az orbáni értékmentes, tisztán haszonelvű, bár annak meg tragikusan rossz külpolitikával – nem csupán a gazdasági érdekeken alapul. Természetesen szeretnek jó üzleteket csinálni. Azonban e mögött további megfontolások is állnak, például hogy a szoros német-orosz gazdasági együttműködés stabilizáló hatással is van Oroszországra, és csökkenti az agresszív geopolitikai lépések valószínűségét. Hogy ez az együttműködés az orosz gazdaság modernizációját is elősegíti, és így hozzájárulhat egy, a világgazdasághoz sok szállal, nem csupán az energiaexporton keresztül kötődő Oroszország megteremtéséhez, amely érdekeltebbé válik harmonikus nemzetközi kapcsolatok fenntartásában, és a bajkeverés-orientált orosz külpolitika átalakításában. Ezekben az előfeltevésekben és reményekben azonban Németország csalatkozott. Az orosz gazdaságban a modernizáció nyomai sem látszanak, az, amit Orbán „napjaink elemzéseinek sztárjának” nézett, egyszerűen a magas olajárakból fakadó magabiztosság volt, nem valamiféle új gazdasági-politikai modell. Modernizáció híján egyébként a technológia-export révén piachoz jutni remélő német vállaltok számára is súlyosan leértékelődött az orosz piac, amelynek a súlyát az olajárzuhanás is tovább csökkenti. A stabilizációs remények sem váltak valóra, Oroszország nem vált mérsékeltebbé az együttműködés révén, a – magas olajárnak köszönhető – gazdasági erő pedig éppen hogy agresszívebb érdekérvényesítést, kiszámíthatatlanabb külpolitikát eredményezett. Putyint nem gazdasági, hanem alapvetően birodalmi racionalitás vezérli. A Krím megszállása, és Kelet-Ukrajna destabilizálása pedig arról győzte meg Németországot, hogy békés, konszenzuskereső módon nem kezelhető Putyin Oroszországa.

Mindezek oda vezettek, hogy Merkel stábja alapvetően újraértékelte az orosz kapcsolatot, és őszre – a maláj gép lelövésének, mint a pohárba hulló utolsó cseppnek az eredményeként - a kemény fellépést, a szankció-politika következetes végigvitelét, a határozott és egységes európai szerepvállalást állította külpolitikája középpontjába.

Magyarország számára ez annyit jelent, hogy a döbbenetesen rossz ütemérzékű, és még most is Oroszországhoz húzó (Vlagyimir Putyint nem sokkal Merkel után vélhetően Budapesten fogadó) Orbán-adminisztráció hirtelen súlyos konfliktusban találta magát a német elképzelésekkel. Hogy Merkelnek hirtelen Budapestre jönni támadt kedve, meggyőződésem szerint ebből fakad. És a tárgyalások témái és következményei is ezen a területen keresendőek. A német kancellár egyértelművé kívánja tenni azt, amit az amerikaiak már ősszel világosan megfogalmaztak. Hogy az Európa és Oroszország között húzódó konfliktusban nincs simlizés, nincs külön út. Hogy a magyar energiarendszer kiszolgáltatása Oroszországnak nem magyar belügy, európai szintű kockázatai vannak, és Európa ezt nem óhajtja annyiban hagyni. Nem lesz tehát Orbán-buktatás, bármennyire is szeretnék sokan ezt belelátni a Merkel-vizitbe. De nem protokoll-látogatásra kerül sor, ahol csupán a rendszerváltásban szerzett múlhatatlan magyar érdemekről, és a német-magyar gazdasági együttműködés sikereiről beszélgetne a két kormányfő. Ezekre is sor fog kerülni, és a sajtó jobbára ezt fogja megkapni. A magyar energiapolitikában viszont határozott változásra lehet számítani a közeljövőben. Merkel bezárja a magyar kiskaput az európai energiapolitikában. Azt a kiskaput, ami egyébként is egyre kevésbé működik. Az orosz gazdaság összezuhanása az egész elképzelést aláásta, orosz részről finanszírozhatatlanná téve azokat a geopolitikai célú ügyleteket Magyarországon, amelyek révén kapun belülre szeretnék ügyeskedni magukat az EU-ban. Magyar részről is érzik a fenyegető problémát: információk szerint Szíjjártó Péter egy közelmúltbeli, kevéssé kommunikált moszkvai látogatást követően sürgősen tapogatózni kezdett az amerikai külügy energetikai felelősénél. A Nagy Orbáni Álom a magyar-orosz energiatestvériségről zátonyra futni látszik. A baj az, hogy nincs B terv. Az elmúlt évek ennek a lázálomnak az építgetésével teltek, ahelyett, hogy valós válaszokat dolgoztak volna ki a magyar energiaellátás biztosítására. A hatályban lévő Energiastartégia alappillérei kidőltek. Problémák sokasága borul rövid időn belül a nyakunkba. A szétzilált, kiszámíthatatlanná tett, befektetőket elüldöző magyar energiapiacot megalkotó Orbán-rezsimnek pedig minderre annyi válasza van: ezt benéztük. Ennél pedig sürgősen többre lesz szükség, mert – ha jól gondolom –, Merkel ebben nem fog viccelni február 2-án.

Bolgár narancs, avagy két uniós tagállam esete a Déli Áramlattal

Sosem hittük volna, hogy egyszer Bulgáriába megyünk demokráciát tanulni. Most azonban úgy áll, hogy a balkáni országban egy egyszerű közérdekű adatigénylés nyomán nyilvánossá vált az elmúlt évek legnagyobb, egy Roszatom-projekt és a Déli Áramlat befuccsolását is közvetlenül érintő energetikai botránya, ilyesmi pedig nálunk aligha fordulhatna elő.

A tanulságos történetet a New York Times írta meg. Nem csak az derül ki belőle, hogy Oroszország túlságosan mélyen belemászott (korrupcióval, zsarolással, titkosszolgálati módszerekkel) a bolgár belpolitikába és a bulgáriai politikai döntések befolyásolásába, hanem az is, hogy a magyar és a bolgár történések között – a figyelemreméltó különbségek mellett – feltűnően sok a párhuzam.

A sztori röviden, a New York Times alapján a következő:

1. 2011-ben Bulgáriában jelentős palagáz-készleteket találtak, aminek a kiaknázásával az ország nem szorult volna rá többé az orosz importgázra. És bár a palagáz-kitermelés környezeti hatásai valóban kérdésessé teszik a projektet, aligha valószínű, hogy az amúgy fosszilis és nukleáris energia párti, a környezeti szempontokra következetesen fittyet hányó, de a gyanú szerint orosz pénzből vigéckedő, Putyin-közeli szélsőjobboldali Ataka (mutatis mutandis a helyi Jobbik)  ezek miatt szervezett volna demonstrációsorozatot a palagáz-kitermelés ellen, aminek hatására a parlament végül elállt a bányászat engedélyezésétől.

2 Felsejlik az orosz beavatkozás a belenei, Roszatom irányítású atomerőmű-építés kapcsán is, amely projekt menet közben a sokszorosára drágult, és nyilvánvalóvá vált, hogy már nem éri meg befejezni, így a bolgár kormány 2012-ben az építkezés félbeszakítása mellett döntött. A NYT szerint ezután kezdődtek az egész országra kiterjedő rezsitüntetések, amelyek végül kormányváltáshoz vezettek.

3. Az oroszok azonnal felvették a kapcsolatot az új bolgár kormánnyal a Déli Áramlat gázvezeték építésének engedélyezése érdekében. Az akkori energetikai miniszterelnök részletesen elmesélte a New York Times-nak, hogyan próbálta őt megvesztegetni a Duma egyik képviselője, hogy felgyorsítsa az engedélyek kiadását. A politikus beszámolt az ügyről a titkosszolgálatnak, és a vallomás nyomán nyomozás indult – ez nehezen történhetne meg Magyarországon.

4. A következő választásokon kisebbségi kormány alakult, amely az Ataka támogatásával fogadta el sorra az oroszbarát törvényeket. Cserébe a kormány kapott pár milliárd eurót Oroszországtól a Déli Áramlat építésére, Szófia kedvenc focicsapata pedig ígéretet egy új stadionra, szintén orosz ajándékként.

5. 2013 végén a bolgár kormány titokban elkészítette a Déli Áramlat kivitelezési szerződéseit. Hogyan, hogyan nem, a projektből egy komoly szeletet kapott a legnagyobb helyi oligarcha, illetve orosz részről Putyin közeli barátjának cége. Mint utóbb, egy egyszerű közérdekű adatigénylés nyomán kiderült, a szerződéseket gyakorlatilag a Kremlben, a Gazprom emberei fogalmazták.

6. A Déli Áramlatból végül az EU-versenyszabályok miatt Bulgária mégis kénytelen volt kihátrálni, amire válaszul Oroszország kísérletet tett a jelentős részben orosz érdekeltségekből álló bolgár bankrendszer destabilizálására.

Bónusz: Az egész ügyletet a bolgár titkosszolgálat derítette föl.

És most nézzük a magyar párhuzamokat.

1. Az Orbán-kormány az elmúlt hónapokban lehetővé tette, hogy a Gazprom külön engedélyek nélkül is tárolhasson gázt a magyarországi gáztározókban, majd a tárolókapacitás egy részét is kölcsönadta az orosz cégnek. A Jobbik lelkes támogatásával.

2. Szintén a közelmúlt fejleménye, hogy a Déli Áramlat gázvezeték építését Orbánék egy törvénymódosítással kivonták a magyar és az uniós engedélyezési eljárás alól, így a Gazprom bármikor hozzákezdhetett volna az építkezéshez, ha akar. A Jobbik ezt a módosítót is szó nélkül megszavazta.

3. Kormányunk másban is kedveskedett az oroszoknak: például szeptemberben egyetlen telefonhívásukra elzártuk az Ukrajna felé futó gázvezetéket, amin keresztül az EU Ukrajnát próbálta ellátni gázzal az orosz agresszió közepén.

4. 2014 januárja óta zajlik a paksi atomerőmű-bővítés előkészítése a Roszatom közreműködésével, titokban Moszkvában aláírt, egyoldalúan az orosz félnek kedvező szerződések alapján, amelyekről rendre az orosz féltől lehet több információhoz jutni, és erősen úgy tűnik, hogy a szerződéseket jórészt Moszkvában fogalmazták. 

5. Az elmúlt évben megszaporodtak a magyar kormányzati vezetők (mindenekelőtt Orbán Viktor és Szijjártó Péter) titokzatos moszkvai látogatásai, amelyekről a közvélemény sokszor csak utólag kap valamilyen dezinformáció jellegű tájékoztatást. A jegyzőkönyvek, napirendek emlékeztetők kikérésére vonatkozó adatigényléseket a kormányzat minden esetben megtagadta.

Bónusz: Mindez a magyar titkosszolgálatokat ugyanúgy nem érdekli, mint a Jobbik pénzügyei vagy a jobbikos Kovács Béla orosz kapcsolatai.

Magyarázat persze létezik, kétféle is.

Elképzelhető, hogy az oroszok Magyarországon is ugyanolyan eszközökkel érvényesíti az érdekeit, mint Bulgáriában, csak nálunk mindez az illetékes nyomozati szervek, a hatóságok és a kormányzat tudtával és beleegyezésével történik.

És persze az sem kizárt, hogy az Orbán-kabinet csupa nemzeti érdekből lépi meg ugyanazt, amit a bolgárok megvesztegetés, zsarolás és kényszer hatására.

Hogy a két verzió közül melyik a valószínűbb, annak eldöntését az olvasókra bízom.